– 

Zúg a fűrész, reccsenést nem is hallani, hullanak le a nagy ágak a földre. Ami reccsenni akart, az megtette az utóbbi hetekben, amikor a szúette, beteg faanyag végleg elengedte a létet.

Holtfa. Ez volt az öreg szilva, már figyeltem, ahogy a harkályok dolgoztak rajta, én magam fűrészeltem le tavasszal három nagy ágát, hátha a többi még menthető. Nem volt az. És most tanulnom kell a baromfiudvart nélküle.

Előbb ott volt, minthogy megszülettem volna, akkor is nagy volt, amikor én még bottal jártam a vécére a kakas miatt, ami mindig hamis volt valahogy – a Jóisten a megmondhatója, hány kakasélet egy szilvafaélet, de már tulajdonosból is én vagyok a második. 

Az ágak szanaszét lyuggatva, a rönkök belseje hol üreges, hol sötét. Nem tehettem mást, nyugtatom magam, s közben mégis, mintha temetési menetben vinném le a gallyakat a kert végébe a tűzre: kétoldalt sorakoznak a fiatal szilvák, akik először látnak ilyet. Hogy porból porrá. 

Le kell ülnöm, amikor megkapom a halálhírt. Felugró üzenetben látom először, és abban reménykedem, hogy csak nem látszik valami, ami előtte érkezett, biztosan valamelyik új műsorról lehet szó, és ezért nem értem, miről beszélnek a többiek. Aztán mire elhallgat a fűrész, megérkezik a felismerés: nem tévedés történt. Azazhogy de, csak nem az üzenetekkel. 

Recseg-ropog a sok száraz gally, hallod, Hadas? Nem gyertyát gyújtottam neked, hanem egy egész szilvafát. Fosószilva. Csak hogy odafent is legyen min röhögnöd. Azt nagyon szerettem, a nevetésedet.

Jó, hát akkor most ezzel dolgozunk. Az elmúlással. Fűrészelünk, hordunk, emlékezünk. Szokjuk a hiányt. Meg hogy valaminek kell lennie belőle. 

Szép lassan elfogy a szilvafa, kikaparom alóla a metszésből maradt száraz ágakat is, amiknek egy részét belakta a taplógomba, egy másik meg úgy, ahogy van, elporlad, ahogy megpróbálom felemelni. „Isá, por ës homou…” 

Mire a tűz leég, már a kisfákkal babrálok: rakom fel a törzsvédőket, javítom a tavalyiakat, mert a vadak nem viccelnek. Az éles műanyag vágja az ujjamat, a szilva tövisei szúrnak, de kesztyűben meg nem tudom kötözni a drótot, úgyhogy tűrni kell. Ha vérzik is itt-ott, azért csak megéri, ezzel nyugtatom magam, az idén már termettek is, pedig mekkora aszály volt. Nőnek. Nyíltak. Hajtanak.

Mulcsozom a fák tövét, kevesebbet kelljen kaszálni tavasszal, meg az a kis eső, ami még jön, ne illanjon el olyan hamar. A nap alig hunyorog már, mire megvagyok az egésszel. Jó végignézni a kerten. 

Mióta egyszer hirtelen halt meg valakim, mindig úgy utazom el, hogy rendet rakok és kitakarítok otthon. Látod, Hadas, most miattad van rendben az egész baromfiudvar meg a kert is. 

Meséltem a tervem, ugye? Hogy egy tavaszon majd felkelek, fogom a bögrémet, lesétálok ide, és beleülök a fehér szirmok közepébe a fák közé, és ott fogom meginni a reggeli teámat. És arra fogok gondolni, milyen jó is, hogy nem hagytam abba a tizedik sebnél, meg amikor harmadszor rágta le a vadnyúl.

Most még csak a tűz mellett iszom a teám – lehoztam a kisszéket, Mama biztos mondaná, hogy „a sámli a két szemed!” –, és megebédeltem. Milyen furcsa ceremóniákat csinál magának az ember, ha szembe kell néznie az elmúlással. 

Szóval ülök a kisszéken, nézem, ahogy ég a nagy szilvafa utolsó két ága, megpiszkálom a tüzet a vasvillával, aminek a nyelét Keresztapu marka koptatta simára, és az jut eszembe a nyélről, hogy a halálban is mennyi minden maradhat valakiből. Te is jó erős nyelet hagytál magad után, Hadas.

Végigjártam a temetőket a napokban, vittem a krizantémot, hoztam a vizet, lejelentkeztem Papáék sírkövénél (Mama, mondhatnál valamit a rózsákról, mert nekem megállt a tudományom). 

Úgy jár a gyász ezekben az időkben a lábamnál, mint egy kóbor kutya, amelyik csendesen mellém szegődött a temető végében. Hagyom. Figyelem. Itt ül most is a tűznél, csendesen nyüszít néha, ha eszembe jut a friss halál, aztán a lábára hajtja a fejét, ha arra gondolok, tetszene a kert a régieknek. 

Mondom, mi az új terv, Hadas. Egy tavaszon majd felkelek, fogom a bögrémet, lesétálok ide, és beleülök a fehér szirmok közepébe, a fák közé, és ott fogom meginni a reggeli teámat. Te meg majd üzend meg nekem, hogy néz ki odafentről ez a sok fehér fa. Majd ne röhögjél nagyon – tudom, hogy görbe a sorja.

Vagy tudod, mit? Röhögjél. Az még jobb.

Csepelyi Adrienn