Bereczki Szilvia: A holtakat nehéz távolról meghallani

–

Ha most otthon lehetnék, kinyitnám a nyári konyha ajtaját, kezemben fognám a kék kannát, állnék a zöldre mázolt bútorok között, leülnék az ágyra, az asztalkához. Várnám, jaj, úgy várnám a lassan bicegő nagymamát! Főzzön szilvás gombócot, adjon tejbekását, rakjon az asztalra diós laskát, bármit, csak ezt a csendet kavarja fel. Tésztát gyúrnék vele, ha kellene, vajas almát szednék, és kacagva énekelném, hogy „kislány a zongoránál”, szinte bármit, csak itt legyen. Ő viccelődne, mosolyogna, fahéjat szórna a levegőbe, cukros-lisztes lenne még a „ménkű” is. Így mondaná.

Ha most otthon lehetnék, meglepném az öreg néném. Főznék neki mindenfélét, az én ételeimtől illatozna a háza. Murkot pucolnék, zellert vágnék, olyan természetesen fonódnának az ujjaim a kés nyelére, hogy nem is lehetne különbséget tenni: az ő keze vagy az enyém szeletel. Nem várnék semmit, hadd pihenjen, üljön le az ágyra, fájlalja a lábát, sürögnék-forognék, ahogy tőle láttam. Csendben szólna a Mária Rádió, és én vele együtt imádkoznék. Nem mondanám, hogy haragszom Istenre, nem bántanám a hitetlenkedéssel. 

Ha most otthon lehetnék, a temetőig szaladnék. Bánnám is én, hogy meredek dombon van. Kezemben kicsi kapa, mécsesek és krizantém, ott állnék meg először az erdő szélén, a nagyszüleimnél. A napsugarak a hátamat melegítenék, huszonhét éve nincs olyan halottak napja, hogy ne sütne verőfényesen a nap. Míg a szeretteim sírjai fölött görnyedeznék, csendben beszélgetnék, mintha nem is az élőkhöz szólnék, hanem nekik súgnám a szavaimat.

A nagy halom földön túlra üzenném, hogy hiányoznak.

Pedig sokukat nem is ismertem, ott a nagy család a köszvényesi kicsi temetőben, ahol mindig hangos a madárcsicsergés, a makkok hullása és a száraz levelek zörgése. Leülnék egy sírkőre, úgy mondanám immár ezredjére is: nem igazságos, hogy nekem sosem voltak nagyapáim, csak halottaim, akiket magamnak kellett elképzelnem. Ki kellett találnom a hangjukat, a mozgásukat, a borotvahabjuk illatát. A kacagásukat, és azt, hogy bújócskát játszanak velem.

Ha most otthon lehetnék, elmondanám, hogy nem haragszom. Belevágnám a kapám a kemény földbe, olyan mélyre szúrnám a gyertyát, hogy csak egy hajszál válasszon el tőlük. Ha lehetne, megfognám a kezüket, úgy mondanám, hogy tudják, megbékéltem. Hogy buta voltam, amikor azzal vádoltam őket, hogy önző módon magamra hagytak. Hogy nem kellettem nekik, nem voltak kíváncsiak rám. Hogy mást választottak helyettem. Hogy nem szerettek. 

Ha most otthon lehetnék, felajánlanám, hogy átvállalok bármit, csak nekik könnyebb legyen. És nem csak úgy, komolyan gondolnám, adják ide, elég erős vagyok, ne cipeljék. És azt is elmondanám, jó hangosan, hogy mindenki hallja, köszönöm, hogy emberré neveltek. Kettejüket ismertem, a többiekről ők meséltek nekem, mégis olyan tanításokat kaptam a rengeteg élettörténetből, hogy nincs az a helyzet, amire ne lennének megoldásaim. Megtanítottak nemet mondani. Igazán nőnek lenni. Áldozatot hozni magamért. Merni gyengének látszani. Százszor újraépítkezni. Szeretni. Tiszta szívből örülni a kevésnek ugyanannyira, mint a soknak. Hinni és dolgozni.

Ha most otthon lehetnék, megölelnék mindenkit, aki még él. Csendben a vállukra hajtanám a fejem, ott pihegnék félálomban. A fülükbe súgnám, hogy nincs ennél fontosabb. Hogy a család akkor is család, ha egy részük már odaátról figyel.

Mert itt vannak mind, a kezünket fogják, terelgetnek, ha elakadnánk, jótanácsot súgnak, megérzésként küldik. Elmondanám, hogy ne keseregjenek, nincs is halál, csak élet van! A mi kusza életünk, élők és holtak összeölelkezésében. Egy nagy egész. 

De nem vagyok otthon. Hát fogom a gyertyáim, és ahogy édesanyámtól tanultam, sorra meggyújtom őket, egy tányérkára vagy falapra csepegtetek belőlük, odatapasztom mindet. Ha már ott van mind a tíz, imádkozom. Az évben először igaz hittel. Mert, ha máskor nem, hát ilyenkor tényleg hiszek. Kérek. És köszönök.

Bereczki Szilvia