A mellrák hónapján a világ rózsaszínbe borul, az én szívem viszont feketébe

–

Viszonylag korán hallottam a mellrákról – mindössze 12 éves voltam, amikor anyukám egy csomót talált a mellében. Ő akkor 44 volt, fiatal édesanya, feleség, testvér, valakinek a lánya, barátnő, de legfőképpen ember. Olyan sokféle címke, de egyik sem fedi le teljesen azt, amit számomra jelentett. Sajnos a mi történetünk nem végződött happy enddel. Két év alatt édesanyám átesett egy műtéten, kemoterápiás kezeléseken, és hónapokig tartó szenvedésen, aminek a végére árnyéka volt egykori önmagának, a küzdelem pedig nem vezetett győzelemhez. Egy májusi napon csendesen elaludt, örökre.

Ha két mondatot mondhatnék neki, azt mondanám:

„Ne aggódj, anya, az én szememben mindig is bátor voltál. Soha nem kellett volna szégyenkezned a betegséged miatt.”

Anyámat én még akkor is szépnek láttam, amikor lenyírta a fejét kopaszra, mert a kemoterápiától nagyon hullani kezdett a haja. Nem értettem 12 évesen, ez miért olyan dolog, amit szégyell az utcán. Közben eltelt 18 év, én felnőttem, és ma már értem.

Anyám halála után évekig próbáltam úgy tenni, mintha nem szenvednék. A védekező mechanizmusok észrevétlenül kezdtek el működni bennem, hogy megvédjenek a legnagyobb fájdalomtól, annak ellenére az folyamatosan ott lappangott legbelül, és végül az első komolyabb szerelmi csalódásomnál kibukott. Rájöttem, hogy a be nem gyógyult anyasebem hívta életre a kapcsolatot, ami képes volt újra feltépni a mély, fekélyes heget.

Az anyukám elvesztéséhez kapcsolódó fájdalom rengeteget tanított, és segített a saját sebezhetőségem felvállalásában is.

Tényleg van valami keserédes abban, ahogyan az élet a traumáinkon keresztül tanít minket, ha marad elég erőnk észrevenni a lehetőséget, ami a szenvedés élményben rejlik. Évek távlatából áll össze a kép önmagamról és arról, hogy anyám elvesztése miként írta át az életem és a személyiségem apró puzzle-darabkáit. Máig vannak hiányzó, kósza elemek, és olyanok is, amiken már nem látszanak az eredeti színek.

Mindig azt gondoltam, hogy ha lenne egy testvérem, a gyászmunka könnyebb volna, mert ugyanabban a fájdalomban osztoznánk. Ma már nem így érzem. Anyám halála által először megtanultam elzárkózni a világtól és a saját érzéseim elől, majd később újra kapcsolódni önmagamhoz és másokhoz is.

A mellrák nemcsak azok életét sújtja kegyetlenül, akik küzdenek a betegség ellen, hanem azokét is, akik támogatják őket az úton. A fájdalom mélyre hatol, egészen csontig. Emlékszem, miután anyukám meghalt, két és fél napig csak sírtam és aludtam, mintha ezzel a rítussal el tudnám űzni a fájdalmat. A könnyeim azóta sem fogytak el teljesen. Bár az idő begyógyíthatja a sebeket, azok nyomai mindig ott maradnak.

Vannak napok, amikor azt hiszed, már túljutottál a gyászon, de egyetlen pillanat is képes felnagyítani az erős emlékeket.

Például egy esküvő, ahol anyukád már nem lehet ott veled, vagy egy átlagos nap, amikor nem tudod felhívni, hogy elmeséld, mi történt. A fájdalom visszatér, emlékeztetve, hogy bár a seb begyógyult, a hiány örökre veled marad, amit átélni fájdalmas, hiába van már rutinod benne.

Sokan, akik mellrákkal küzdenek vagy a szeretteiket veszítik el, nemcsak a betegséggel néznek szembe, hanem a társadalom láthatatlan előítéleteivel is. Olyan kérdésekkel, vagy csak pillantásokkal, amelyek azt sugallják, hogy talán valamit „rosszul” csináltak, talán ők tehetnek róla, hogy daganat alakult ki náluk. Sokszor találkoznak „jó szándékú” tanácsokkal, amelyek arról szólnak, hogyan kellene érezniük magukat, mit kellene tenniük, enniük vagy éppen érezniük/nem érezniük.

Azonban talán pont most van itt az ideje, hogy jobban odafigyeljünk egymásra, és megértsük: a mellrák nem válogat. Nem büntetés, nem figyelmeztetés.

Ami valóban segíthet, az a megértés, a támogatás és az empátia. Ne ítélkezzünk, ne próbáljunk magyarázatot adni mások fájdalmára, és ne szabjuk meg, meddig kellene tartania a gyásznak. Legyünk azok, akik csendesen támogatnak, elfogadnak, és nem akarnak megmagyarázni megmagyarázhatatlan dolgokat. 

A legnagyobb ajándék, amit adhatunk, az az ítélkezéstől mentes, csendes, támogató jelenlét, a megértés és az együttérzés. Ez az, ami igazán számít, amikor valaki a legnagyobb harcát vívja – akár a betegség ellen, akár a veszteség feldolgozásával.

WMN szerkesztőség