Olvasás, fuvolázás, beszélgetés a hóhérral – így töltötték utolsó óráikat az aradi vértanúk
„Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt” – írta egyik levelében a hírhedt Julius Jacob von Haynau. Az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot követő „rendteremtéssel” megbízott táborszernagy vezette megtorlás csúcspontjának az aradi tizenhármak és a korábbi miniszterelnök, Batthyány Lajos 1849. október 6-án történő kivégzése tekinthető. A visszaemlékezésekből megtudható, hogyan teltek a végórái négy vértanúnak: Damjanich Jánosnak, Lahner Györgynek, Török Ignácnak és Aulich Lajosnak. Nádudvari Péter írása.
–
A halálra ítélt katonatisztekhez rendelt lelkészek október 5-én, 10 óra körül lépték át az aradi vár kapuját, hogy „papi kötelességüket” teljesítsék. „Kezet szorítva és teljes bizalommal fogadénak bennünket” – emlékezett vissza Sujánszky György minorita szerzetes.
A lelkészek másnap hajnalban is találkoztak a tizenhárom mártírral, akik közül – felségárulás vádjával – négyet golyó, kilencet kötél általi halálra ítéltek. „Október 6-án reggeli 2 órakor megindulva, miután a várba bejutánk, ki-ki a reá bízottakat felkeresni, s meglátogatni fő gondjának tartá. Virrasztottak a nagylelkű foglyok, és mennyire lehetett, szeretteiktől néma soraikban végbúcsút véve, a legszükségesb rendeleteket megtéve, s példás buzgósággal a bünbánat és oltári szentségben részesülve, magok csinosgatásával, lelkűk tiszta öntudatában várak be ama borzasztó időpercet, mely őket vagy felszabadítja, vagy mielőbb annak széke elébe állítandja, kitől ügyök szentsége és igazságos voltáért szenvedett vértanúi halál utána dicsőség babérját megnyerendik.”
Akasztották őket, mint a bűnözőket
Sujánszkynak gyónt meg a szabadságharc egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője, Damjanich János is, aki a kivégzése előtt szóvá tette a papnak, hogy méltatlannak tartja az akasztást: „nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy […] azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki.” (Ezzel a módszerrel akkoriban leginkább köztörvényes bűnözőket végeztek ki, így megalázónak számított a katonatisztek számára.)
Egyébként az ortodox vallású, szerb származású Damjanich mellé először egy pópát rendeltek – akit a katonatiszt gorombán elküldött, mondván, „nemzete mennyit vétkezett a magyarság ellen”. A katonatiszt aztán gyorsan át is tért a római katolikus hitre. „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg” – mondta Sujánszkynak.
Damjanich a visszaemlékezések szerint a kivégzése előtti órákban a hóhérral is beszélt – korábban egy kocsibalesetben eltörte a lábát, így meg akarta kérni az ítélet-végrehajtót, hogy az akasztása során legyen tekintettel a sérülésére.
Ön a hóhér? Hogy hívják?
A katonatiszt az osztrák fogságból frissen szabadult, de még az aradi várban tartózkodó Traytler Lajos segítségével lépett kapcsolatba a hóhérral. A Budapesti Hirlap 1890. október 5-én megjelenő száma idézi a magyar honvéd visszaemlékezéseit:
„Október 6-án reggel 4 órakor megjelentem a hóhérral Damjanichnál és az ágyától két lépésre álló két őr között, nagy szivarfüstben találtam a tábornokot. Bemutattam a hóhért, németül. Mire a hős és a bakó között a következő párbeszéd keletkezett, német nyelven:
– Ön a hóhér? Hogy hívják? Hová való? Keze engem ma ki fog végezni. Én Damjanich vagyok. A hóhér erre valami cseh nevet említett, s mondta, hogy Brünnből való.
– Idejöttében gyakorolta már valahol hivatalát?
– Igen, nem, erre nem válaszolhatok.
– Itt Aradon remekeljen ön. Nekem csak az a kérésem, hogy kezeim-lábaim összekötésénél fájdalmat ne okozzon nekem, mert mint látja, a lábam el van törve.
– Lesz gondom rája, meg fogja látni.”
Damjanich akkor is találkozott az ítélet-végrehajtóval, amikor a másik nyolc kötél általi halálra ítélt tiszttel együtt a vesztőhelyre indult. Miután üdvözölte, a mankóval közlekedő honvédtábornok megkérte a hóhért, hogy tegye fel őt a szemeteskocsira, amit a végzetes útra küldtek neki:
„Az odajövő hóhérnak aztán mint egy ismert barátjának fogta körül a nyakát és ránehezedve ült a kocsira. »Jöjjön ide mellém« – mondá azután ismét a hóhérnak. A bakó felült a kocsira. Damjanich megint megölelte őt: »Ön ma az én legjobb barátom!«” – olvasható Traytler visszaemlékezéseiben.
Állítólag a hóhér – akit Franz Bottnak hívtak – zavarba jött Damjanich közvetlenségétől. Az ítélet-végrehajtót egyébként is feszélyezte a rá bízott feladat: életében először kellett arisztokratákat és tábornokokat kivégeznie.
Damjanichot utolsó előttiként akasztották fel. Többen a segítségére siettek, de a saját lábán akarta megtenni a szekértől a bitófáig vezető utat: „Hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni” – jegyezte meg. Utolsó szavai legendássá váltak: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Akasztás a születésnapon
Lahner György a kivégzés előtti éjszakán a fuvoláján játszott. Teleki Sándor honvédezredes visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Gaetano Donizetti Lammermoori Lucia című operájából a haldokló Edgar búcsúáriáját is elfújta:
„…lágy szomorúságot árasztó harmónia ömlött el fuvallat hozta illatként a levegőben és egy pillanatra a vigasztalan földön. Egy költői ajkak által megszólaltatott fuvola volt, mely sóhajokként lehelte ezt a könnyes melódiát, Lúcia utolsó áriáját. Bell’alma innamorata! Ó szép, kedves szerelmem! Vajon egy imádott hölgyhöz akart a titokzatos énekes szólni. Nem inkább a hőn szeretett Magyarországhoz, e fenséges hazához, melytől a lélek nem akar megválni? Lahner tábornok, az utolsó óra e virtuóza, a másnapi vértanú, magával vitte a sírba ihletőjének titkát, de a haza úgy fogadta dalát, mint nemes és odaadó lelkének utolsó fellángolását a hon iránt.”
Lahnert az ötvennegyedik születésnapján végezték ki – az akasztottak közül harmadikként. Ezekkel a mondatokkal búcsúzott az élettől: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
A hadimérnök végzettségű Török Ignác olvasással töltötte élete utolsó éjszakáját. „Az ötvennégy éves hadmérnök-tábornok, aki korábban a királyi testőrségnél a mérnöki tudományok tanára volt – az ő növendékei voltak Görgey és Klapka is – a kor legnagyobb szaktekintélyének, Vauban-nak egyik erődítéstani munkáját tanulmányozza” – írja Imre Lajos A tábornokok halála című, a Szolnok Megyei Néplap 1963. október 6-i számában megjelenő cikkében.
Török másodikként indult a bitófához, de szívrohamot kapott, mielőtt a hóhér végezhetett volna vele. A kutyája is elkísérte a vesztőhelyre. Amikor a leesett parókájáért nyúlt, egy jelenlevő cseh őrnagy, Tichy, könnyeket vett észre a szemében, és rákiáltott: „Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!”. „Szégyellje magát Ön, hóhérlegény!” – vágott vissza. Utolsó szavai ezek voltak: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”
Az egykori hadügyminiszter, Aulich Lajos, szintén egy könyvet vett elő a kivégzése előtti órákban: Horatius verseit olvasta két szál gyertya és egy feszület előtt. „Aulich Lajos, ez az ötvenhét éves agglegény valamennyiük közt a legöregebb […] most is következetes önmagához: mivel nemigen van kinek írnia, s talán nem is tartja szükségesnek az írást, előveszi kedves Horatius-kötetét és egész éjszaka azt olvassa. Nem volt nála egykedvűbb katonája honvédseregnek sose hozta ki a sodrából semmi; de ez a flegma ember Isaszegnél úgy csapott le, mint a villám, s eldöntötte a csata sorsát. Most a falemumi borról, a római konyha ínycsiklandozó ízeiről, a nyugalom és az örömök dicséretéről olvas, egész lélekkel mélyed bele a biztonság és a megelégedettség horatiusi zengzeteibe” – írja Imre Lajos.
Aulich a számára kirendelt lelkészt szerette volna szivarral megkínálni, de észrevette, hogy már csak egy szál maradt. „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra” – mondta. Hetedikként lépett a bitófa alá, ahol ezekkel a szavakkal búcsúzott az élettől: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik azt a szolgálatot.”
Kiemelt képek: Wikipedia / Móra Ferenc Könyvkiadó; Wikipedia / Szamossy Elek; Wikipedia / bildarchivaustria.at; Wikipedia / Grimm Vince