„Ha csak egyetlen kis ép felület van a lélekben, akkor arra lehet építkezni”

–

Kurucz Adrienn/WMN: Meséljen, kérem, egy kicsit a kezdetekről! Hogyan jött létre a Lotilko Programnak is helyet adó Murmo központ?

Pap Erika: Kezdjük talán ott, hogy alapítványunkat, amely az Egészséges Lelkű Ifjúságért Pro Juventa nevet viseli, 1996-ban hozták létre az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Gyermek és Serdülő Pszichiátriai Osztályának dolgozói. Az OPNI bezárása után az alapítvány több helyszínen szervezte és tartotta életben a művészeti és művészetterápiás foglalkoztatásokat, majd új célokat tűzött ki: szélesebb körben kíván támogatni pszichiátriai gondokkal küzdő gyermekeket, fiatalokat. E célok megvalósításnak érdekében jött létre a Murmo Központ, amelyet én álmodtam meg, és a férjemmel közös vállalkozásban hoztuk létre: ez a 10. tanévünk.

A tevékenységünk lényege az, hogy a gyerekpszichiátriai rehabilitációs munkát egy otthonos, „nonmedikalizált” közegbe vigyük át. Nem gondoltuk, hogy a magán- és a civil szektorban talpon maradni ennyire őrületesen nehéz feladat lesz, de nagyon elhivatottak voltunk és vagyunk. Szeretnénk, hogy a gyerekek, a családok olyan folyamatokban vehessenek részt, amelyekben felfedezik, hogy a megtörtségben hol tudnak erőforrásokat találni.

K. A./WMN: Mit jelent a Murmo szó?

P. E.: Kisgyerekkoromban volt egy textilpelenkám, Murmónak hívtam. Még az ovistársaim is ismerték, és én is ismertem az ő „murmójukat”. Mindig vele aludtam, magammal vittem az óvodába, és még iskoláskoromban is sokáig őrizgettem a szekrényemben. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Úgy éreztem, az énem egy része is benne van abban a kis rongydarabban. Ahogy a Murmo központban is benne van az énem egy darabja.

K. A./WMN: Sokféle terápiás lehetőséget nyújtanak a fiataloknak, a Lotilko Program csak az egyik „láb”.

P. E.: Igen, különféle vizsgálatokkal és terápiákkal foglalkozunk, de a fő vállalásunk, küldetésünk a Lotilko Program, amit 2020-ban indítottuk el, és egy komplex kezelési tervet kínál 9–18 éves, krónikus, súlyos mentális problémákkal élő gyerekeknek és családjaiknak. A program része az egyéni terápia heti egy vagy két alkalommal, a csoportos pszichoterápia, a családterápia vagy családkonzultáció, és a szülőcsoport.

30 héten át, tehát egy tanéven keresztül dolgozunk együtt, és 6-8 gyerek együtt jár minden héten ugyanabba a csoportba, a közösségbe – és egyéni terápiába is párhuzamosan. A szülőket pedig edukációval segítjük, ennek része a Lotilko szülőklub tízrészes podcastja.

A szülőklubokon a szülők lehetőséget kapnak arra, hogy kicsit megálljanak, és befelé figyeljenek, megnézzék, ők egyénként hogy vannak ebben az egész helyzetben. A másik cél, hogy megmutassuk nekik saját élmények által, hogy a gyerekekkel milyen módszerekkel dolgozunk.

Van tehát egy hosszú, összetett folyamat, amelynek során megpróbáljuk megérteni, hogy ki miben van. A vállalásunk az, hogy odaállunk a családok mellé, és megpróbáljuk őket a terápiás terekben előremozdítani.

K. A./WMN: Mik a legjellemzőbb állapotok, amikkel önökhöz jönnek a gyerekek, családok?

P. E.:

Gyakran érkeznek az evészavarok sokféle formájával. Aztán önsértéssel, öngyilkossági gondolatokkal, személyiségszerveződési nehézségekkel, kapcsolati zavarokkal, hangulati problémákkal, nagyon komoly szintű szorongással.

Aztán sok esetben vannak jelen autizmushoz társuló állapotok, hangulatzavarok, kényszerek, szorongásos zavarok, van, aki nem tud bemenni például az iskolába. Aztán járnak hozzánk gyerekek szomatikus tünetekkel, nekik nincsen szervi elváltozásuk, mégis komoly fájdalmakat, rosszulléteket élnek át, folyamatosan kórházról kórházra járnak.

K. A./WMN: A Covid óta mintha különösen sokszor hallanánk a szakemberek figyelmeztetését: nagyon sok fiatal került súlyos pszichés állapotba.

P. E.: 2020 után tényleg azt láttuk, hogy tömegével jönnek főként a nagykamaszok, és az önsértés, öngyilkossági gondolat volt az egyik vezető tünetük. Alig kaptak a világtól segítséget, nem volt a felnőtteknek eszköztáruk ehhez a helyzethez. Az online térben eleinte sokkal kevesebb volt az ellátási kapacitás, és elkeserítők voltak az állapotok. Most szerintem egy kicsit rendezettebb a helyzet. Persze sajnos mindig vannak újabb és újabb krízishelyzetek a szűkebb, illetve tágabb közösségekben is, amit rögtön megérzünk a kamaszokon.

Mindig újabb kihívásokkal kell nekünk, szakembereknek is szembenéznünk, lényegében 4-5 évente újra kell gondolnunk, hogy milyen intervenciókat kell alkalmazni, mert olyan mértékű a változás. Ezért mi, szakemberek folyamatosan képződünk.

A célunk az, hogy megtanítsuk a családoknak, milyen jó megküzdési technikákkal élhet a szülő, és mikkel a kamasz. Hogy ne a rossz megküzdésekhez kelljen nyúlnia, például a nem evéshez, vagy az önsértéshez.

A krónikus pszichiátriai állapotok mindig rendszerekben alakulnak ki: sokszor valamilyen környezeti hatás és a genetikai tényezők összetalálkozása nyomán, amibe még a társadalmi hatások is beszűrődnek. Sokszor nehéz megérteni pontosan, mi is zajlik.

K. A./WMN: A pszichés betegségek nagy terhet jelenthetnek a szülők és a tágabb család számára többek közt azért is, mert nem egyértelműek az okok sokszor, és nehéz felvenni a harcot olyan démonok ellen, amelyek természetét kevéssé ismeri az ember, azt viszont tudja, hogy akár az életet is veszélyeztethetik.

P. E.: Nagyon nehéz helyzetbe kerül az a szülő, aki bekerül a pszichiátria útvesztőibe. Mi itt a programban a szülőt és a gyereket egy rendszer részeként kezeljük, és egy csapatot alkotunk mi is velük. Nem azt mondjuk, hogy tudjuk a tutit, hanem azt mondjuk, hogy ezt most együtt kell valahogy végigélnünk, leküzdeni a nehézségeket. Lényegében egy kis falut építünk a családok köré: Murmófalvát, ahogy a kicsik nevezik. 

Minden gyerek, aki idejön, kap egy egyéni menetrendet, amit követni kell a tanév során, hogy előrébb jussunk, és megértsük, mi a probléma. A szülőknek segítség, ha többet tudnak a probléma jellegéről, ha rájövünk, honnan ered egy kapcsolatban megjelenő szorongás, vagy hogy van-e, mondjuk, a háttérben valamilyen részképességzavar.

Mi úgy látjuk, a szakemberek feladata nem az elefántcsonttoronyba vonulás, hanem annak az elmagyarázása, lefordítása, hogy most épp mi történik egy családban. Persze ezek nehéz témák. És az emberek nem szeretik a nehéz témákat, mert az életük teli van velük, én meg jövök itt nekik az önsértéssel, az öngyilkosság gondolatával, meg a depresszióval. Ezek a krízisek elég sok gyereket érintenek akár úgy is, hogy a szülő nem tud róla.

Arra vállalkoztunk a podcastjainkban, hogy azokat az információkat, amiket eddig a szülőklubjainkban bocsátottunk a résztvevők rendelkezésére, most a szélesebb nyilvánosság számára is elérhetővé tegyük. Például evészavar témában – ez az egyik rész – lesz egy beszélgetés egy pszichiáter szakorvossal és egy klinikai szakpszichológussal, amelyből megtudható, mire kell figyelni, mire lehet számítani, hol lehet segítséget kérni.

Összesen 10 podcastrészt vettünk fel: foglalkozunk az említett zavar mellett ADHD-val, autizmussal és a ráépült állapotokkal, online függőségekkel, a nemi identitás kérdésével, aztán az érzelmi reguláció folyamatával, a trauma hatásaival, a bántalmazással.

K. A./WMN: Ha van egy rögzült, megbetegítő családi szisztéma, akkor a tapasztalata szerint kit nehezebb rávenni a változtatásra: a szülőt vagy a gyereket?

P. E.:

Azt látom, hogy ha egy szülő megérti, miben van a gyereke, akkor általában elkezd változtatni. Amíg nem érti, addig előfordulhat, hogy magát hibáztatja az állapotáért, illetve típushiba, hogy az önsértő gyereket büntetik a tünetéért.

Előfordul, hogy a szülő az indulatát, a bánatát, a félelmét önti rá arra a gyerekre, aki éppen össze van omolva, és nem tud mihez kezdeni a szülő érzéseivel. Nem rosszindulatból tesznek így persze a szülők, és ahogy rájönnek, hogy mi történik, megpróbálnak változtatni. De ez nem mindig sikerül. Ilyenkor számukra egyéni terápiát szoktunk javasolni, nagy százalékban nem nálunk, hanem másutt. A szülőt kell ilyenkor erősíteni abban, hogy az ő érzelemszabályozása, kapcsolódása, teherbírása fejlődjön. Így változhat a kapcsolat is a gyerekével.

K. A./WMN: Fejlődött-e a világ a sokféle edukációs tartalom kapcsán, vagy még mindig sokan gondolják hisztizésnek, nyavalygásnak, puhányságnak, vagy éppen lázadásnak a tinédzserkori pszichés problémákat?

P. E.: Vajon valóban az edukáció itt a legfontosabb tényező, vagy sokkal inkább az a kérdés, hogy mennyire tudunk ma jelen lenni a gyerekek életében? Vajon a mostani társadalom jobb a kapcsolódásban, mint 30 éve volt? Lassabbak vagyunk, le tudunk ülni beszélgetni, tartani tudjuk a szemkontaktust, odafigyelve, nem a kütyüt nyomogatva jelen tudunk lenni? 

Ha választanom kellene a kettő között, akkor az edukáció helyett a kapcsolódás lehetőségét választanám: amikor közös élményekben, együttlétben tudunk az emberi mivoltunkban gazdagodni azáltal, hogy valami közöset élünk át. Te meg én, a „mi” módban, amely nélkül elképzelhetetlen, hogy a gyerek és a serdülő személyiségfejlődése nyugodt és békés lehessen.

K. A./WMN: A kor, amelyben élünk, imádja a pszichológiai szakkifejezéseket, és mániája a címkézés. Jó ez a fajta túltolt tudatosság nekünk?

P. E:. Mi a Murmóban akkor adunk diagnózist, ha az szerintünk segít. Tehát ebben is próbálunk differenciálni. Azt látjuk, nagyon sokszor egy autizmusdiagnózis például fellélegzést hoz. Mert értik végre, mi történik. Választ kapnak például arra, hogy a gyerek miért nem öleli meg a szülőket. Hogy nem arról van szó, hogy rossz anya valaki, hanem arról, hogy a gyerek nem szereti az érintést. (Ez nem minden autista gyerekre igaz!) Ha az ilyen dolgokat felismeri a szülő, akkor a kapcsolat nem fog sérülni. És nekünk pont ez a célunk: mert a kapcsolatban épül, bontakozik, erősödik a lélek. A gyereké, a serdülőé, és a felnőtté.

K. A./WMN: A program a Lotilko nevet viseli, ami egy gyönyörű, tunguz népmese eredetileg egy szárnyát vesztett emberről, aki újra megtanul repülni. Hol vannak önök, szakemberek ebben a történetben?

P. E.: Mindenkinek magának kell a szárnyait újraépítenie, talpra állni a bajban, túllendülni a veszteségeken, megtalálni ehhez az erőforrásait. Mi abban tudunk segíteni, hogy odaállunk mellé, megadunk minden lehetséges támogatást, kinyújtjuk a kezünket felé – a kezet viszont neki kell megfognia, és elindulnia is neki kell.

Azt látjuk a gyerekpszichiátriai munkánk során, hogy a legsúlyosabb problémák esetén is van remény, mert ha csak egyetlen kis ép felület van a lélekben, akkor arra lehet építkezni. És olyan nincs, hogy a személyiségnek ne legyen ép része! Ha Lotilkónak marad egyetlen tolla is, azzal meg lehet kezdeni a szárnyépítést.

Itt hallgathatjátok meg a Lotilko Program podcastját.

Kurucz Adrienn