Mellfelvarrás után: „Végre beértük egymást, a testem meg én”

–

A mellfelvarróműtétem másnapja van, reggel hét.

Az orvos tegnap este hétkor még megvizsgált, most pedig velem kezd. Nagy sietségben van, nincs egy fölösleges mozdulata sem. Ollóval szétvágja a melleim között a fáslit és óvatos, de határozott rántással szedi le a ragtapaszokat. Segít felállni, és a tükör felé mutat. Amikor belenézek, megállíthatatlan zokogásban török ki.

Próbáltam jelezni neki még a műtét előtt, hogy nekem ez messze többet jelent egy szépészeti beavatkozásnál. Meséltem neki a múltamról, hogy gyerekkoromban többen is molesztáltak, bántalmaztak és ezt a korai serdüléssel kapcsoltam össze.

Nagyon hirtelen hagyott le korban a testem, és ezt sokáig nem tudtam neki megbocsátani. Úgy éreztem, elárult. 

Ám miután gyerekeim lettek, ez a végtelen gyűlölet és szégyen fokozatosan, lassan alábbhagyott, megszelídült. Megtanultam tisztelni a testemet, a traumákat feldolgoztam, elengedtem.

Mégis, akárhányszor magamat elképzeltem egy bármilyen szituációban, vagy ahányszor csak szerepeltem a saját álmaimban, mindig kismellű voltam. Ez már reflexszerűen ment, évtizedes gyakorlatom volt benne.

Ha felvettem egy ruhát, mindig átfutott az agyamon, hogy miként festene rajtam, ha kisebb mellem lenne.

Minden egyes reggel úgy keltem fel, hogy más testbe születtem, mint amilyennek érzem magam. Ezek az utóbbi években már nem önostorozós gondolatok voltak, csak szimpla ténymegállapítások. Tettem a dolgom, nap nap után, próbáltam önazonossá válni annak ellenére, hogy tudtam, ez sosem valósulhat meg maradéktalanul. De már nem szomorkodtam, nem sírtam ezen. Örültem, hogy legalább odáig el tudtam jutni, hogy tiszteljem a testemet. 

Aztán egy nyári napon a szüleim előálltak azzal, hogy szeretnének megajándékozni ezzel a műtéttel, ők összedobják, ha én csak anyagi okokból nem feküdtem eddig kés alá. Ezt a pillanatot sose fogom elfelejteni szerintem.

Álltunk a Duna-parton, figyeltük a gyerekeket, miközben körülöttem többször is megfordult a világ.

Mire felocsúdtam, már ott álltam a sebész előtt. 

Szinte delíriumban voltam, gépiesen válaszoltam a kérdéseire, de azon a ponton, amikor azt mondta, hogy „az arányaihoz valóban jobban passzolnak a kis mellek”, majdnem a nyakába ugrottam. Kimondta, amit kislány korom óta tudok és érzek.

Az alak, amit kislányként megkaptam, a klasszikus homokóra, mágnesként vonzotta azokat a ragadozókat, akikkel szemben nem voltam elég erős. Csak annyit tudtam, hogy én ezt a figyelmet nem kértem, nem akartam, de a testem, bármilyen bő pulcsikba is próbáltam rejteni, nem hagyta, hogy kislány maradhassak. Erre jött ez a doki, és kimondta ezt a mondatot, én pedig tudtam, hogy ő lesz az én emberem. 

Egyeztettük az időpontot, és nem maradt más, csak a visszaszámolás. 

Minden este megálltam a tükör előtt, megfeszítettem a bőrömet a mellem körül, amitől centiket ugrott feljebb. Az orvos megmondta, hogy annyira megnyúlt a bőröm, és annyira nem maradt „anyag”, hogy nem kell nekem kisebbítés, a felvarrástól önmagában minimum négy kosárméret mínuszban leszek.

Ahogy nézegettem magam a tükörben, arra gondoltam, mikor volt utoljára ilyen és ekkora. Talán tizenkét-tizenhárom évesen. Akkoriban a kis vézna gyerektestemen rettenetesen groteszk látványnak, mi több, undorítónak találtam a nagy melleket. 

A napok lassan teltek, és nem várt érzéseket hoztak fel.

Elkezdtem ilyeneken is gondolkodni, hogy ha „kijavítanak”, vajon mi marad belőlem. Vajon ha megváltozik a testem és ettől megnő az önbizalmam, ugyanúgy szeretnek-e majd. Ha elkezdek más ruhákat hordani, nem fognak-e megszólni. 

Ki leszek én, ha kivágják belőlem mindazt a sok fájdalmat, durvaságot, erőszakot és traumát, ami ráncosan, szomorúan lógva húzta a hátamat már évtizedek óta? Vajon nem köpöm-e szembe az önismereti utat, amit bejártam? Lehetek-e természetesen csinos és szép, ha szikével kellett kijavítani?

Annyi éven át fantáziálgattam arról, hogy ez az egész egyszer megtörténhet, hogy hirtelen a nyakamba szakadt egy csomó félelmetes gondolat.

Aztán ahogy közeledett a műtét napja, egyre nyugodtabb lettem. Persze könnyek szöktek a szemembe, amikor a felsőmet, melltartómat a szennyesbe dobva arra gondoltam, talán utoljára hordtam őket. A munkahelyemről hazaindulva átfutott a fejemen, hogy legközelebb már az új testemben megyek dolgozni. Még a drogériás bevásárlás közben is eszembe jutott, hogy mire újra menni kell tusfürdőért vagy vécépapírért, már máshogy fogok kinézni. 

A műtétre a szüleim kísértek el. A nővérek kérdezték, kérek-e nyugtatót, mert messziről látszott, mennyire izgultam. Elsőre rávágtam, hogy persze, kérek, aztán megtudtam, hogy akkor lassabban tisztulok majd ki az altatás után, és azt nem akartam. Minél hamarabb magamhoz akartam térni. 

Letusoltam, felvettem a műtéthez kapott gúnyámat, a szorítós harisnyát, majd amikor szólítottak, besétáltam a műtőbe. Felfeküdtem, betakartak valami melegítő pléddel, kaptam egy szurit, néztem a fényeket, némán folyt a könnyem. 

Arra gondoltam, hogy ez most véráldozat. Mindent, ami fájt, ami lehúzott, mindazt a sok rosszat, belepakoltam abba, amit ki fognak vágni belőlem. Engedem, hadd menjen.

És snitt.  

A következő pillanatban már a szobámban voltam. Nem nagyon voltam tudatomnál, ösztönösen cselekedtem, a telefonomért nyúltam, hogy a kamerában megnézzem magam. Megláttam magam, és hát azt az érzést nem nagyon tudom szavakkal kifejezni. Szabad lettem. Túl vagyok rajta, megtörtént. Ennyi volt. Lenéztem, és már most, összevissza kötözve, fáslizva is azt éreztem, hogy igen, ez az igazi én. Végre beértük egymást, a testem meg én. Nem érdekelt a fájdalom sem, ennél nagyobb fájdalmat is elviseltem volna ezért az érzésért.

Minden instrukciót betartottam, szorgosan ittam a vizet, ettem a kekszet, óránként felálltam picit sétálni, olyankor mindig megnéztem magam a tükörben és mosolyogva sírtam. 

Aztán eljött a reggel és a vizit, amikor az orvosom levágta rólam a fáslit, és először láttam az eredményt. Nem láttam az öltéseket, nem érdekelt, hogy egyelőre inkább Frankeinstein menyasszonyához hasonlítok, én a világ legszebb melleit láttam, amik az enyémek, amikre már nem tapadnak nem kívánt érintések. Amik majd hagyni fognak szabadon mozogni, öltözködni, amik nem húzzák le a vállaimat olyan fájdalmasan.

Ott kezdtem ezt az egész írást, hogy az orvosom a tükörhöz vezetett, ahol rettenetes bőgésben törtem ki. Úgy tűnt, nincs ehhez hozzászokva. Azt kérdezte: „Hát ennyire? Ez ennyire nagy dolog?”  Mondtam, hogy azt ő elképzelni se tudja. Óvatosan megölelt és azt mondta, hogy „na, ilyenkor jó igazán ezt csinálni”. 

Bizony, hajlamosak vagyunk elfelejteni a plasztikai sebészetben rejlő igazi csodát. 

De nem ragadtunk bele ebbe a pillanatba túl sokáig, elmondta, mire figyeljek a következő egy hétben, megbeszéltük a kontroll időpontját és már repült is ki az ajtón. Én pedig

elővettem a szekrényből az inget, amiben előző nap a műtétre érkeztem. Anyukám segített felvenni, összegomboltam, és megnéztem magam a tükörben. Az volt az igazán megdöbbentő, hogy nem volt semmi szokatlan a látványban. Hiszen álmaimban és a képzeletemben mindig így néztem ki. 

Szerintem egész eddigi életemben nem mosolyogtam annyit a tükörképemre, mint az elmúlt napokban. Minden sejtemben érzem, hogy visszakaptam, amit kislányként elvesztettem. Új, ismeretlen érzés. Picit félelmetes is. De készen állok rá, hogy elmerüljek benne. 

WMN szerkesztőség