Szabó Anna Eszter: A kíváncsiság nem törődés. Pont

–

Most szültél? Fussunk már össze! 

Kisbabásoknak ismerős lehet a helyzet, amikor rég nem látott ismerősök a világ legnagyobb természetességével megkérdezik, hogy mikor jöhetnek meglátogatni a babát. 

Élénken él bennem is az a delíriumos állapot, amikor még javában tombolt a posztpartum depresszióm, a világomat nem tudtam, és közben random emberek zaklattak, hogy babaillatot akarnak szagolni, ne legyek már irigy, ne fosszam meg őket tőle. Visszautasítani nem volt erőm senkit, így legtöbbjüknek azóta se válaszoltam. (Ennek már tizenegy éve.)

A kislányom születésekor is számtalan olyan üzenetet kaptam, hogy fussunk már össze valahol, megnéznék a babát. Hogy micsoda?! Fussunk össze? Mármint hol? Miért? 

A kedvenceim azok voltak, akik nem szaroztak az írogatással, hanem rögtön hívogatni kezdtek, akár többször egymás után, hogy épp a környéken vannak, felugorhatnak-e.

Ehhez a jelenséghez szeretnék hozzáfűzni valamit, és most képzeljétek el, hogy a következő mondatomat egy megafonba üvöltöm: 

Könyörgök, semmilyen körülmények között ne hívogassatok telefonon kisbabás anyukákat! Ugyanis sanszos, hogy épp altat. Vagy szoptat. Vagy pelenkáz. Vagy fej. Vagy sír (bár azt az előzők mellett és közben is lehet). Lehet, hogy épp van magára öt perce. Ne. Hívogass. Kisbabás. Anyát. SOHA. 

Ha nagyon fontos, írj neki, de választ ne várj (el). Nem (vagy) aktuális. Ha ezen képes vagy megsértődni, akkor bocsánat, de kár beléd a babaillat. 

Muszáj határokat húzni

Egy anya számára a gyermekágyi időszakban történő látogatások iszonyú kimerítőek tudnak lenni. Nagyon nehéz a babán (és ha van, akkor a többi gyereken) kívül másra is figyelni. Ez a periódus a túlélésé, és a legkevésbé sem segítenek azok, akik ilyenkor extra figyelmet erőszakolnak ki maguknak. 

Van, akit nagyon zavar, ha a vendég kupiba érkezik, és nem egy olyan anyát ismerek, aki két nappal szülés után nekiállt takarítani, mert a távoli rokonság egymásnak adta a kilincset, megjegyzést tettek a kupira, de segíteni egyiküknek se jutott eszébe. 

Ebből is látszik, hogy sokan ilyenkor elsősorban a babára kíváncsiak, a közjószágra, akit meg lehet tutujgatni, mert az nekik jó. Nekik jólesik. Ők akarják szimatolni, lefotózni, elmondani a többieknek, hogy ők már látták, és amúgy a Julcsi/Manci/Hilda eléggé leharcolt így szülés után. 

Ez nem törődés, ez szimpla kíváncsiság. 

Pedig annyira jó lenne, ha végre újra tiszteletben tarthatnánk legalább a gyermekágy intimitását. 

Tudom, hogy megtévesztő a közösségi média, de attól még, hogy valaki kiposztolja a kisbabája talpát, az nem azt jelenti, hogy személyesen is végig kell mutogatnia az összes ismerősének.

Szülés után az anyák még fel se fogják, mi történt velük, de a látogatók gyakran már részletes beszámolót kérnek a szülésről is. 

Emlékszem, a császárom után volt egy látogatónk, akinek a jelenlétében elbőgtem magam, mert ahogy faggatott a szülésről, a friss trauma teljesen átvette fölöttem az irányítást. Ő meg közölte velem, hogy nagyon megért, ha azért sírok, mert kudarcnak éltem meg a császárt, hiszen így nem tudhattam meg, milyen AZ IGAZI szülés. Nem értette, miért nem tudtam onnantól kezdve egy épkézláb mondatot sem összerakni zokogás nélkül. És amúgy is, minek hoztam őt ilyen hülye helyzetbe, ő csak a babát jött megnézni, és kíváncsi volt a szülésélményemre. Erre elrontottam az élményét, hogy rohadtam volna meg. 

Na, mármost tegyünk valamit tisztába (hogy stílszerű legyek).

Nem beszélek minden anya nevében, de azért azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy kisbaba születésekor az égvilágon senki másra nincs szükség, csak a legszorosabb hozzátartozókra.

Igen szűk az a kör, aminek helye van egy gyermekágyas család körül. A három éve nem látott volt kolléga, az általános iskolai osztálytárs és a nagymama szomszédja valahogy nem tartoznak ide. Akkor sem, ha a nagymama külön felhív, hogy az Erzsike pedig nagyon számított rá, hogy megnézheti Bécikét, mert szegénynek külföldön él az unokája. 

Ez van, meg kell húzni határokat, muszáj, mert mire észbe kap az ember, már mindenki szempontjai fontosabbak, mint a sajátjaink. 

Van, hogy ennyi elég: bassza meg

Egy baba születése általában – legalábbis szerencsés esetben – örömteli esemény. Valahol érthető, hogy sokan szeretnének részesülni a bababuborék idilli részéből. 

Ám vannak olyan helyzetek, amikor betegség vagy halál kerül a képbe. Futótűzként tudnak elterjedni a borzasztó hírek is. Ha valakiről kiderül, hogy súlyos beteg, vagy az, hogy valakije beteg, ne adj’ isten meghalt, sokszor az is ki tud váltani teljesen érthetetlen, de legalábbis az érintetteknek kimerítő vagy terhes reakciókat.

Az egyik legjobb barátnőmnek a pandémia alatt lett rákos a férje. Két év után végül elvesztették a küzdelmet. Azt, hogy min ment keresztül a barátnőm és a két gyereke, tényleg csak azok tudják (valamennyire), akik ott voltak mellettük. 

Ehhez képest rengetegen voltak, akik nemhogy nem segítettek rajta, hanem még jól meg is terhelték. Volt, akit egyenesen a barátnőmnek kellett vigasztalnia. Volt, aki nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy már a végstádiumban tart az egész, és még mindig arról írogatott, hogy nem szabad elveszíteni a reményt, mindent meg kell próbálni. Volt, aki a saját rákos rokonának a szenvedéstörténeteivel kezdte őt traktálni. Nála is megjelentek a kéretlen látogatók, a telefonálgatók. Voltak, akik folyamatosan faggatták, hogy mondja már meg, mit tudnak neki segíteni. De hiszen ő se tudta! Épp ott tartott, hogy elvesztette a férjét, a gyerekek az apjukat. Hát mi a kurva élet tud ezen segíteni? Ezt nem lövi ki kapufára a komatál sem. Nem, itt egy életet kellett újra alapozni, és ebben megint csak legfeljebb a legszűkebb kör tudott neki segíteni. 

Persze, tudta a barátnőm, hogy valójában az emberek törődni akarnak vele, együttéreznek a családdal, de hát volt neki elég baja. Az élete gyökeresen megváltozott, egyedülálló anya lett, és bőven elég feladata, terhe volt. Mindig emlegeti, hogy a legtöbbet azoktól kapta, akik mindössze ennyit mondtak neki: bassza meg. Mert tényleg, semmi más nem fejezte ki eléggé azt a borzalmat, amit megéltek. 

Nehezen tudunk mit kezdeni a veszteséggel. Segíteni akarunk, hogy minél hamarabb megszűnjön a pokoli érzés, hogy kitöltsük valahogy az űrt. De ez egyrészt nem mindig lehetséges, másrészt nem is igazán van jogunk ahhoz, hogy más gyászfolyamatába beleerőszakoljuk magunkat. Részvétem. Mélységesen sajnálom. Borzalmas veszteség. Bassza meg. Egy-egy mondat, nem kell több.

Ha ennél több is benne van a kapcsolatban, akkor az úgyis adja magát. Ha távolabbi ismerősök vagyunk, akkor maradjunk a szűkszavúságnál. Bármennyire megrázott minket a haláleset, ezt nem terhelhetjük rá a gyászoló családra. 

Manapság egyre gyakoribb jelenség, hogy ha (ismert) emberek megbetegednek, azt közlik a közösségi oldalaikon is. Ezzel nincs is semmi baj, a feléjük áradó szeretetnek nyilvánvalóan van gyógyító ereje. Ám egyre többször látom, hogy ilyen helyzetekben is brutális határátlépések történnek.

Kéretlen kórházi látogatások, faggatózó üzenetek, boldog-boldogtalan tuti gyógymódja – ezek rettenetesen kimerítők lehetnek a betegek számára.

Márpedig ha az életerejét szívjuk le egy súlyos betegnek, az olyan, mintha a maradék esélyét vennénk el a gyógyulásra. Nyilván jó szándékból érkeznek azok az üzenetek is, hogy a betegeskedő mekkora hős, de érdemes belegondolni, hogy egy agyvérzés után lebénulva, vagy két kemoterápiás kezelés között mindennek érzik magukat az emberek, csak hősnek nem. Minden hősöző üzenet csak egy tőr a szívükbe, ami szembesíti őket azzal, hogy épp minek képtelenek magukat érezni.

Tényleg segíteni akarunk?

Ez most csak pár példa volt arra, amikor az ember úgy hiszi, törődik valakivel, de valójában másképp sül el a dolog. Nem arról van szó, hogy ma már segíteni se lehet normálisan, de hiszen én csak jót akarok.

Érdemes végiggondolni, hogy pontosan miért is érezzük szükségét a törődésnek. Mert mi vágyunk valamire? Mert kíváncsiak vagyunk? Mert mi félünk valamitől? Mert mi átéltünk valamit, és most egy másik emberen keresztül szeretnénk felülírni az élményt? Vagy esetleg tényleg segíteni akarunk? 

Ha utóbbi, akkor azt is be kell kalkulálnunk, hogy

úgy segítsünk, hogy azt a másik is segítségnek élje meg.

Hiába gondoljuk törődésnek, hogy a félig ismerőst meglátogatjuk a kórházban a műtétje után, ha az épp a saját tükörképét is alig akarja látni. Ha tényleg a kolléganőnk magányos gyermekágyas időszakát akarjuk feldobni a jelenlétünkkel, talán nem annyira ránk, mint inkább a legjobb barátnőire van szüksége a kismamának. A megözvegyült volt évfolyamtárs is lehet, hogy jobban örül, ha a gyerekeit meghívod a sajátjaiddal játszani, mintha te mennél hozzá kifaggatni élete legborzalmasabb történéseiről. 

Akár áldás, akár veszteség ér egy embert, a közösség ereje mindig gyógyító és csodálatos tud lenni, de kizárólag akkor, ha a törődés nem öncélú. 

Segíteni nem egyszerű. Bele kell kalkulálni a képletbe azt az embert, akinek segíteni szeretnénk. Ha nem ismerjük annyira, hogy tudjuk, mi segít neki, akkor talán jobb nem háborgatni. Segítsünk neki abban, hogy legalább mi nem állítjuk nehézségek elé. 

Szabó Anna Eszter