-

napok óta nézem, ha nincs, keresem. napok óta, legyen az hajnal hét vagy este tíz, ugyanahhoz az udvari hamutartóhoz járunk, nincs különösebb oka, tán, mert onnan jól látni az udvart. szóval a hamuzóban napszaktól függően nő, illetve csökken a csikkszám: hajnalban alig, itt kábultan alszik a lakosság, én gyógyszertelenül kelek, az elsők között fújom a ködbe a füstöt. reggeli vizit után kiereszt a feszültség, tömeges a jelenlét, vagy metsző csöndben, vagy zsibongó jókedvben álldigálnak a lakók a hamuzó körül. aztán ebéd, foglalkozás, vacsora, mindegyikre sajátos létszám jellemző.

de eddig még sosem láttam a Csikk tulajdonosát.

nem tudom megelőzni hajnalban, mire én lent, ő már sehol, csak a magentavégű, tövig szívott női rúd hever a hamutálban, kipírlik a szürke mindenből. és mindig csak egy. egyetlen egy. napközben is ott van, este is, tegnap az ő kedvéért mentem le még tízkor az udvarra. sehol senki. csak a Csikk.

gazdája a gyógyszermámoros napok során szépen lassan materializálódott a fejemben. szinte ismerni is véltem: itt lakik a „b" szinten, ami az általános űrutazó osztály (ahogy én hívom, mert máshogy nem lehet, képtelenség, hiszen teljes, totális a szürreális káosz); száraz, töredezett, sárga hajának lenőtt a töve, tarkójánál lappadás, itt mindenki sokat fekszik. telt, öregecske keblek a köntös alatt, enyhén libegnek lefelé a lépcsőn; meleg, kínai boltban vásárolt papucs, pecsétgyűrű. társul hozzá a zűrös múlt, egy (tán több) mogorva férfi, cuki unokák, házi áldás a konyhafalon, márványutánzat lovacska a kredencen. de azt éreztem, mégis titokzatos, bölcs és szellemes, csak rövidet iszik (a kevert, na, az a kedvenc), és velejéig nő.

látni akartam végre, látni vágytam, személyesen is megismerni a jelenséget, tűzzel kínálni, dumálni, nézni, ahogy a Rúzs a füstszűrőre tapad, letépve az idősödő ajakból a felső hámot, az élet egykori izgalmait. látni akartam, végignézni egy cigarettányi életét.

mai indulásom előtt, már a zárójelentésemet élére hajtva, és szégyennel teli gyorsasággal gyűrve a farzsebembe azt gondoltam, még egy utolsó cigi, még egy próba. lementem az udvarra. álldigáltam a hamuzó fölött, várakoztam. mosolyogtam a sok kollégium-érzésbeli alakuló, emberi viszonyvicceken, és a mellettem beszélgető kisebb tömegből egyszer csak valaki elnyomta a várva várt cigarettát: magentavégű, tövig szívott női rúd.

azonnal szaladt a tekintetem a hamuzótól, végig a kézfejen, föl a napbarnított karon, a takarás mögötti filigrán testig, és döbbenetemben hamuzni is elfelejtett: hogy lehettem ilyen vak? milyen kábult buborékban lépdelek én itt hetek óta a folyosón? hová tűnt a részletekből élő hírös figyelmem? hát hogy a picsába nem vettem észre? – mire ebből felocsúdtam, a fiatal, osztályos főnővér már zárta is maga mögött az udvar nyikorgó ajtaját.

 Szabó Dominika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Neil Lockhart