Támogatott tartalom

„Te olyan szülő vagy, én meg ilyen”

Az óvodáskorú lányaim rendszeresen játsszák azt, hogy ők szülők, van két megközelítőleg kisbaba formájú babájuk, akiket ilyenkor a vécétől az étkezőasztalig mindenhová magukkal hurcolnak (ez, mondjuk, teljesen életszerű attitűd). Így esett, hogy egyszer csak ott találtam az állításuk szerint fél éves és nyolc hónapos babáikat a tévé előtt, az Így neveld a sárkányod harmadik részét nézve. A játék szerint a megfáradt anyák éppen moziba tértek be, még popcornt is „vettek”. Mondom nekik (mégiscsak érdemes lenne adni valamiféle szülői mintát), hogy ilyen kisbabák nem mehetnek moziba, és egyébként sem ajánlom, hogy ennyire zsenge korban meséket nézessenek velük. A nagyobb lányom a hatévesek magától értetődő öntudatával közölte velem:

„Te olyan szülő vagy, mama, akinek naggggyon kevés mesét néznek a gyerekei, mi meg ilyen szülők vagyunk”. Ja, hát én kérek elnézést. Mondjuk, éreztem a kritikus élt a hangsúly tekintetében erősen megnyomott „nagyon kevés” mesében, de amúgy nagyon bírom ezt a hozzáállást.

Sajnálom, hogy ez szülői attitűd nagyjából a terhesség kezdetén párolog el még a legmagabiztosabb leendő szülőknél is. Szerencsére azért idővel csökken a bizonytalanság, és még ha nem ilyen nyersen, de később én is meg tudtam fogalmazni nagyon kedvesen és udvariasan, hogy ki, mikor és hova dugja a jótanácsait.

A szülőség legfontosabb tanulsága: többféleképpen lehet jól csinálni

Bár amikor kisbaba a gyereked, és teljesen rád van utalva, tényleg vadul keresed az egyetemes és minden gyerekre alkalmazható know how-t, de egy idő után rájössz, hogy ilyen tényleg nincs. Meg aztán, ahogy egyre komolyabb döntések jönnek, úgy tűnik teljesen hülyeségnek, hogy hetekig pörögtél azon, mi legyen az első étel, amit megkóstol az anyatej után, vagy milyen mózeskosarat válassz a babakocsihoz arra a pár hétre, amikor egyáltalán használjátok. Ha egyáltalán. (Erről ITT írtam, ennél picit viccesebben.)

Az első hetekben ennek ellenére minden és mindenki képes elbizonytalanítani egy kezdő szülőt. Elmesélem, hogy mik voltak az utólag már legviccesebb, akkor legnyomasztóbb úgynevezett jótanácsok, amiket kaptam:

„Nem tud az a baba rendesen enni az autóban!” (Jelentem, tudott, és nekem nagyon sokat segített, hogy az autóban meg tudtam szoptatni, mert így eggyel mobilabb voltam kisbabás anyukaként.)

„És ha kikötődik az a csomó?! El tudja kapni?” (Amúgy csatos hordozóban volt, nem is tudom, milyen csomót látott a néni.)

„Miért nincs sapka azon a tündéri kislányon?! Hát megfázik!!” (Másfél éves gyerek, 24 fok, rengeteg haj.)

„Azért nem tanult még meg járni, mert nincs járókája.” (Egyéves volt, és valóban nem tudott még járni, de aztán megtanult, nyugi.)

„Elhamarkodták ezt a testvérdolgot.” (Másfél éves első gyerek, plusz hét hónapos terhesség – viszonylag nehéz lett volna visszacsinálni.)

„Maga itt szoptat?!” (Ez azért volt megdöbbentő, mert egy játszótér félreeső padján etetettem a kisebb gyerekemet, amíg a nagyobb homokozott, és nem igazán értettem, hogy mi ezzel a baj.)

„Nem plázába kellene hordani ezeket a gyerekeket.” (Ez félhangosan mellettem hangzott el, valóban egy plázában zuhogó esőben, ahova ebédelni mentünk egy hétköznapon, amúgy a gyerekek futóbringával és kismotorral élvezték, hogy az üres folyosókon tudnak csapatni… mondjuk, a következő ilyen alkalommal kiderült, hogy tilos abban a plázában járművel közlekedni a gyerekeknek).

És ezek csak azok, amikre emlékszem (beszédes, hogy mennyire mennek mélyre, ha négy-öt év távlatából is fel tudom idézni őket), és amiket nagyjából szemtől szembe kaptam meg.

Az online „jótanácsok” témáját meg sem nyitom, mert az egyrészt más, hiszen szerintem a legtöbb mai anyuka már tudja, hogy ha kitesz, megmutat, kérdez valamit, akkor mire számíthat.

„De hát csak segíteni akartam…”

Ha valakit véletlenül szembesítenek vele: nem biztos, hogy az a legjobb, ha szól egy szülőnek, hogy adjon sapkát, ne adjon sapkát, hol szoptasson vagy hol ne, és miben szállítsa a gyerekét, akkor az a zsigeri és azonnali védekezés, hogy „de hát csak segíteni akart”. És lehet, hogy tényleg. DE. Nem. Kell. Segíteni. Ha. Nem. Kérik.

Ennyi.

Próbálok finoman fogalmazni, de szerintem nem lehet: egy mai friss szülőnek az utolsó dolog, amire szüksége van egy kéretlen negyedvélemény – nagyjából bármilyen témával kapcsolatban.

Hogy miért negyed? Hát, mert neki van egy elsődleges saját véleménye, ami alapján eldöntötte, hogyan öltözteti fel a gyerekét, hogyan szállítja, hol és hogyan táplálja. És valószínűleg családon belül (mondjuk, a gyereke másik szülőjétől, de akár egy segítő nagyszülőtől) meghallgatott már egy esetleg kért másodvéleményt. Majd utánaolvasott az interneten, egy remélhetőleg számára megbízható és komfortos helyen, így lett egy harmadvéleménye. Szerintem három vélemény alapján már a világ igazgatását is meg lehetne oldani, nemhogy egy kisbaba alapvető gondozását. Így az, ha egy „jószándékú” idegen – segítőnek szánt – kritikaként megfogalmazza a korábbiaktól legtöbbször eltérő álláspontját, akkor az már a negyedik vélemény. És szerintetek kinek van szüksége egy negyedik véleményre arról, hogy viseljen-e sapkát a gyereke?! (A sapkaviseléssel kapcsolatos szülői parákról is írtam már ITT.)

Információ túlkínálat

Egy XXI. századi szülő a döntéseiben leginkább az információ-túlkínálattal küzd. Mást mond a gyerekorvos, mást a hitelesnek tűnő internetes oldal, a valóban segítő szándékú nagyszülő (tudom, hogy nemcsak ilyen van, de most feltételezzük a legjobbat), a barátnő, aki ideális szülő-mintának tűnik… és akkor ott állsz, és fogalmad sincs, hogy kit kövess. Az a legsokkolóbb, hogy ez egészen pici dolgokban is megnyilvánul eleinte.

Hány réteg ruha kell egy csecsemőre tavasszal? Az egytől a négyig minden lehetőség érvényesnek tűnik, és akad, aki hitet tesz mellette. A barátnő három réteget ad, a nagymama esküszik, hogy te azért nem lettél beteges, mert mindig annyi réteget adott rád, mint amennyit ő viselt, az internet szerint meg eggyel több, mint amit te felveszel.

És akkor egy levegőzés máris egy tök komolynak tűnő döntési helyzet eleinte. És te, kedves szomszéd bácsi, nem tudhatod, hogy amikor betalálsz egy sapkát számon kérő mondattal, akkor mi előzte meg az elindulást – de extrém esetben az is lehet, hogy tíz perc netes kutatás és két telefon (például, ha akkor ment 20 fok fölé először a hőmérséklet, amióta megszületett az a gyerek, aki ráadásul első baba). És persze, egy rutinosabb és magabiztosabb szülő simán megvonja a vállát, mond valami közepesen kedveset (amitől aztán meg lehet jegyezni, hogy „milyen undok ez az anyuka, amikor csak segíteni akartunk neki”), és továbblép. De ezt nekünk, szülőknek, gyakorolnunk kell azért, mert sokunknak nem megy elsőre olyan könnyen, mint a játékból anyukát játszó hatévesnek. Sajnos.

Ti kaptatok vicces vagy nyomasztó tanácsokat? Hogyan kezeltétek őket?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images