Sebzett madárként élt Ország Lili, a falak és a labirintusok festője
Az ungvári kislány soha nem volt képes túllépni anyja szeretetlenségén és a holokauszt borzalmain. Egész életében gyötörte a szorongás és a depresszió. Megszállottan alkotott egy sötét és pici lakásban, mire pedig végre a tehetségéhez méltó műtermet kapott, néhány hónap múltán váratlanul és nagyon korán elvitte a halál. A Földön töltött ötvenkét éve alatt viszont évezredeket barangolt be az elméje segítségével. Ország Lili festményeinek misztikus világa ma is sokakat megszólít, köztük van Both Gabi is, ő emlékezik a ma 98 éve született festőművészre.
–
Zaklatott gyerekkor
„Mit ér az embernek oly siker, elismerés, tetszés, ha belül úgy érzi, tehetetlen, döcög egyhelyben, és képtelen […] újat csinálni?” – írta kiskamaszként megismert első mesterének, Rosenberg (később) Róbert Miklósnak 1972 novemberében Ország Lili, akit akkoriban még Oesterreicher Lívia Évának hívtak.
1926. augusztus 8-án született Ungváron, apja Oesterreicher Manó Mihály jómódú kereskedő volt. A család a Roskovics part 2. számú házában élt, amely a mai napig áll. Furcsa fintora a sorsnak, hogy egy DEEP nevű kávézó-bár működik benne, Ország Lilire pedig épp az elmélyülés volt leginkább jellemző, bármit csinált.
Mindent tudott a mélységről, képeinek szemlélői épp ezért emelkedhetnek nagy magasságokba, ha találkoznak különös, egyedi művészetével.
Markovicz Aliz Mária, Ország Lili anyja, híresen szép nő volt. Huszonegy éves korában hozta világra első gyermekét, Lilit, de az anyai érzések hiányoztak belőle.
„Ha valamilyen kívánságom volna, mint ahogy az a mesékben van írva, akkor azt kívánnám magamnak, hogy egy olasz gyermek legyek. Mert ahogy itt a papák és a mamák a gyermekeket szeretik, ilyet még sehol sem láttam. A gyerek itt tabu, szent és sérthetetlen. Ha ezt nem látom saját szememmel, nem hiszem el. Tudom biztosan, hogy egy ronda gyermekkor kísérti végig életemet, s a sok bizonytalanság, félelem innen ered. De ezen hogy lehet segíteni! Örökké előjönnek dolgok, amiktől más biztos nem szorong, én annál jobban. Elviselhetetlen, és magamnak is elviselhetetlen, hát még másnak, akinek ezt végig kellene nézni. Ezért zárkózom el, hogy ne lássák, s ha jobb formában vagyok, akkor megyek csak emberek közé” – írta 1968 szeptemberében Róbert Miklósnak, amikor Rómában volt tanulmányúton.
Róbert Miklós egy gyerekkori skarlát következtében megsüketült, de a rajztanításhoz neki nem kellettek szavak. Ország Lili tizenegy-tizenkét éves korában lett a tanítványa, és mestere már akkor tudta, hogy nem mindennapi tehetséggel áldotta meg az ég. A Lili rajzain szereplő emberek szemében ott volt az élet, ez pedig Róbert Miklósnak elég volt ahhoz, hogy komolyabban is foglalkozzon a kislánnyal, akinek szülei nem örültek, hogy a lányuk ilyen „haszontalan” dolgokkal tölti az idejét, és semmi más nem érdekli a rajzoláson kívül.
Egyedül imádott nagymamája támogatta Lilit, akitől mindent megkapott, amit a szüleitől nem. Még Abbáziába is elvitte magával nyaralni 1937-ben, Lili akkor határozta el, hogy festőművész lesz belőle.
Holokauszt: Kassáig vitték őket
Az amúgy is érzékeny, magába forduló kamasz életében már az is nagy trauma volt, hogy ott kellett hagynia az Ungvári Gimnáziumot, és csak a zsidó gimnáziumban folytathatta tanulmányait, de a legborzalmasabb emléke mégis a gettóhoz kötődik, ami egy téglagyár területén volt. Az egész családot oda deportálták, bár édesapja valahogyan megszerezte a szabadulást jelentő „kivételeknek” nevezett okmányokat, mégis bevagonírozták őket az Auschwitz felé tartó marhavagonokba: de a papírjaiknak köszönhetően végül Kassán elhagyhatták a vonatot. Budapestre menekültek, és ismét Róbert Miklós volt a megmentőjük, aki ekkor már Pesten élt, és ideiglenesen befogadta őket a lakásába.
Lili apja a front átvonulása után hazautazott Ungvárra, és soha többé nem került elő. A család jó ideig azt hitte, hogy új életet kezdett, de sajnos később Róbert Miklóstól megtudták, hogy minden vagyonukat államosították, és a kuláktörvény miatt letartóztatták az apát, aki egy lembergi börtönben halt meg 1950-ben.
Művészeti Akadémia és Bábszínház
A Budapesten rekedt család immár a családfő nélkül nagyon nehezen boldogult a háború utáni időkben, de Ország Lili álma megvalósult, mert felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára 1945-ben.
Három évvel később nevet változtatott a család minden tagja. Ország Lili 1950-ben kapta meg a diplomáját, Szőnyi István, Berény Róbert és Szentiványi Lajos voltak a mesterei, és még abban az évben, május 20-án feleségül ment Majláth György gyerekorvos-pszichológushoz. Gyerekük nem született, Ország Lili pedig éjt nappallá téve dolgozott, ezért háztartást sem igen vezetett, sőt sokszor hivatkozik leveleiben arra, hogy a takarítást is elhanyagolta. Férje is sokat dolgozott, rengeteget utazott, végül elhidegültek egymástól, és 1968-ban elváltak, de jó kapcsolatuk Ország Lili élete végéig megmaradt.
A Fiáth János utca 16.-ban laktak egy egyszobás, sötét lakásban, ez volt Ország Lili műterme is egyben.
Akkoriban az Állami Bábszínház menedéket nyújtott a rendszer által kitaszított művészeknek, Ország Lili sötét tónusú, szürrealista hatásokat mutató festészete pedig kifejezetten a tiltott kategóriába esett.
Az Európai Iskola néhány tagjával is itt ismerkedett meg, például Korniss Dezsővel és Márkus Annával, Bálint Endrével pedig életre szóló barátságot kötött. 1950–1954-ig díszletfestőként, 1960-tól viszont már tervezőként és a festőműhely vezetőjeként dolgozott egészen haláláig az intézményben.
Mesekönyveket is illusztrált, ha már nem állíthatta ki képeit, bábokat tervezett, és gyereklapokban is jelentek meg rajzai.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A titkos festő
Soha senki nem látta festeni Ország Lilit. Polgári foglalkozását mindvégig megtartotta a Bábszínházban, tehát be kellett járnia a munkahelyére. Kora hajnalban kelt, hogy legyen ideje a saját munkáira, majd délután háromkor megint ott ült a képei előtt, és késő éjszakáig festett villanyfénynél.
Akkor volt jól, ha ment neki a munka. Rengeteget panaszkodott leveleiben Róbert Miklósnak arról, mennyire szenvedett, amikor nem volt képes az alkotásra. Sok ilyen korszaka akadt, de amikor lendületben volt, akkor szinte megszakítás nélkül alkotott. Pár évig titokban festett, de lassacskán előkerültek a szekrényben rejtegetett, keret nélküli képei. Előbb csoportos kiállításokon vett részt, majd önálló tárlata is lehetett Székesfehérváron 1967-ben, amit szívbéli jó barátja, Pilinszky János nyitott meg, egy erre az alkalomra írt versével.
Labirintusok és téglafalak
Bár elképesztően nehéz volt az utazás abban a korban, Ország Lili mindig ment, ha lehetősége adódott rá. Eljutott Bulgáriába, ahol az ortodox ikonok tettek rá mély hatást. Prágában egy ősi zsidó temetőben talált ihletet. Az akkori Szovjetunióban pedig egy társasutazás révén járta be a legnagyobb képtárakat. Még Párizsba is eljutott, sőt Tel-Avivban önálló kiállítása volt. Pompejibe többször is visszatért, Róma pedig olyan volt számára, mintha hazatérne, Indiában tett látogatása emlékezetes élménye maradt.
A Róbert Miklósnak írt leveleiben minden utazásáról, az összes ezzel járó hihetetlen hivatali nyűgről beszámolt. Az akkor már Bécsben alkotó Róbert Miklós egész életében hűségesen támogatta Ország Lilit, osztrák felesége rengeteg hivatalos meghívólevelet küldött számára, hogy utazhasson, és a külföldi tárlataiból származó valutát is ő kezelte. Emellett ellátta egykori tanítványát katalógusokkal és a kollázsaihoz használt jó minőségű ragasztókkal is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ország Lilinek Max Ernst volt a legkedvesebb festője, de Chirico, Miro, Henry Rousseau és Chagall is nagy hatással volt rá, az újabb festők közül pedig Dubuffet tett rá mély benyomást. Szürrealista festőként tartják számon, de Földényi F. László azt írta róla az ÉS-ben:
„Az ötvenes években festett képeit szürrealistának mondják. Ő maga is annak nevezte őket. Pedig realizmus ez a javából. Az önvizsgálat reális folyamatáról van szó. Ennek eszközei a falak, korai festészetének e főszereplői. Olyanok, akár a tükrök – s valóban, némelyik figurája, miközben a falat nézi vagy hozzá simul, mintha tükör előtt állna.”
Festészetének visszatérő motívumai voltak az ősi, történelmi emlékek, a letűnt kultúrák különböző egymásra rakódott emlékei. A bezártság, a magány és az idegenség minden életszakaszában megjelent a képein.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A 60-as évek második felében kezdődött az „írásos korszaka”, a szürke-barna színvilágú képeken ábrázolt faldarabokon rejtélyes írásjelek szerepeltek roncsolt formában, sokszor héber betűkkel, de egyiptomi hieroglifák, örmény, kopt, perzsa és görög betűk és még az asszír ékírás is megjelent a képein ebben az időszakban. Jelentésüket senki nem ismeri, talán ő maga sem tudta, csupán a titkot kutatta szüntelenül.
1968-tól használta a nyomtatott áramkörök labirintusait festményeiben, így a modern technika és a művészet időtlensége egyszerre volt jelen képein.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Létösszegző műve a 48 táblából álló Labirintus-sorozat, amit életének utolsó négy évében festett.
„[…] ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, és én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. […] Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek” – írta.
Az életet útvesztőként látta, és bár folyton falakba ütközött, mégis végig akarta járni a saját útját, hogy megfejthesse a mélyben rejtező titkot. „A falak bennem vannak” – mondta a művész. A sorozat utolsó képe fekete, és ezzel be is zárult a labirintus kapuja…
Magába zárt misztikum
Ország Lili a többség számára megközelíthetetlen volt, nagyon kevés embernek nyílt meg, kerülte a társaságot. Beleásta magát a számmisztikába, a kabbalizmusba, a horoszkópokba, és elképesztő látomásai voltak, 1956 októberében állítólag megjósolta tankok bejövetelét és a vérontást is. Kolozsváry Ernő volt az egyik első gyűjtője Ország Lilinek, az ő lánya, Kolozsváry Marianna, a Nemzeti Galériában megrendezett nagyszabású tárlat kurátora mesél erről EBBEN a videóban.
Rendkívül művelt volt, hét nyelven beszélt és olvasott, de legbelül mindvégig az a sebzett kislány maradt, akit az anyja képtelen volt szeretni.
1978 júniusában végre kiutalták neki a Várban lévő világos és gyönyörű műteremlakást. Szeptember közepén azonban nem jelent meg a munkahelyén, így munkatársai a negyedik napon feltörték az ajtaját. A már alig élő festőt szeptember 15-én szállították kórházba. A bélcsavarodás, amibe pár évvel korábban volt férje is majdnem belehalt, számára végzetesnek bizonyult. A műtét után még két hétig élt, de október elsején szervezete feladta a küzdelmet. Sírjánál Pilinszky János búcsúztatta EZZEL a szöveggel.
Visszatért őseihez, mert köztünk örökké otthontalannak érezte magát. Szerencsére itt hagyta titkokkal és fájdalommal teli képeit: ki-ki megfejtheti magának Ország Lili művészetét. Megérdemli az emlékezést.
Nézzétek meg Rieger Johanna videóját, amelyet Ország Lili 2017-es, Árny a kövön című életmű-kiállításán rögzített a Nemzeti Galériában, és hallgassátok meg, hogyan mondja el Pilinszky János Apokrif című versét Alföldi Róbert, biztos vagyok benne, hogy ez a néhány perces videó szinte mindenki számára megnyitja Ország Lili fájdalmas, mégis csodálatos művészetét.
Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Zsubori Ervin (szerk.): A Holdfestőnő – Ország Lili. Arnolfini Archívum–Farkas István Alapítvány, Budapest, 2003.
ITT pedig egy évtizedekig lappangó televíziós interjúban is feltűnik rövid időre Ország Lili. Érdemes meghallgatni a hangját.
Kiemelt kép: YouTube / Magyar Nemzeti Galéria
