Barátot veszteni, világot veszteni – ha meghal életed társa, tanúja

–

Pár hete fejeztem be egy könyvet, ami nagy hatással volt rám. Ia Genberg svéd író Részletek című kisregényéről van szó, ami igazából négy novellaként is felfogható. Ami összeköti a négy történetet az elbeszélő belső utazásán, emlékezetén túl: a hiány. Négy olyan találkozást és kapcsolódást mesél el a szerző, amelyek elemi hatással voltak az életére. Mind a négy embert, akikre visszagondolt, elvesztette valamikor a múltban, de kötődése hozzájuk máig eleven, hisz életben tartja őket magában. Az egyikük közeli barátja volt.

Az író felrajzolja elvesztett szerettei portréját, hogy emléket állítson nekik – és képes legyen továbblépni. Irodalmi szöveggé szublimálja a történetüket, ezáltal némiképp eltávolítja magától a fájdalmat, pontosabban megosztja a közösségével: az olvasóival – így remél feloldozást. 

A regény rávilágít arra is: a gyász megélése különösen nehéz, ha nincs kivel osztozni a fájdalmon, ha nem kap támogatást az elviseléséhez az ember.

A barát választott családtag

Ha meghal valaki, a gyászolóin leginkább a rokonait értjük. Pedig a választott családtagok, a barátok is nagyon mély traumát élhetnek át.

A férjem néhai legjobb barátja 17 évesen halt meg. Remek srác volt, nagyon tehetséges sportoló, fényes jövőt jósoltak neki. Ám egy váratlan szívroham egyszer csak végzett vele. Évtizedek teltek el azóta, de a férjem még ma is sokszor emlegeti őt, sosem tette túl magát egészen az elvesztésén. 

Kolléganőm meséli a minap szomorúan, hogy a nagymamájának meghalt a legjobb barátnője, akivel hatvan éven át tartottak össze jóban-rosszban, aki tanúja volt minden fontos eseménynek az életében. A hiány pótolhatatlan, a fájdalom szinte elviselhetetlen számára.

Vajon van-e különbség a megélt gyászban, ha jóbarátot vagy ha közeli családtagot veszít el az ember? – teszem fel a kérdést Szimon Petra pszichológus-gyászterapeutának, aki rögtön egy pontosítással kezdi: nemcsak akkor gyászolhat az ember, ha meghal a barátja, hanem akkor is, ha más okból szakad meg egy intenzív kapcsolat. Majd rákanyarodva a kérdésemre azt mondja:

„Családtag és barát elvesztése között nem az érzelmeket tekintve van nagy különbség, inkább abban, hogy utóbbi kapcsán nemigen szoktak sem az érintettek, sem pedig a környezet gyászfolyamatról beszélni. Pedig ebben az esetben is erről van szó, és nagyon mély sebek maradhatnak egy ilyen veszteség után is.”

Te halálod, én halálom

Szimon Petra felhívja a figyelmemet arra is, hogy egy hozzánk közel álló ember halála többek közt attól nagyon nehéz, hogy felerősíti a nem feltétlenül tudatos szinten lévő saját haláltól való szorongást. Különösen letaglózó, ha egy relatív fiatal ember hal meg, akinek az életét még nem tudjuk egy lezárt, kerek élettörténetként szemlélni. „Idős korban pedig a barát halála az életnek a vészesen közelgő végére mutat rá könyörtelenül. Arra készteti az embert, hogy készüljön a saját halálára, vagy szorongást hoz, és bár ez nem feltétlenül beazonosítható, de terheli a pszichét.”

A gyászt nem könnyíti meg, hogy a közösség mindig együttérzőbb, ha valaki, mondjuk, egy szülőt gyászol. A barát gyászát tévesen nem gondolják olyan mélynek és fájdalmasnak barát esetén” 

 – mondja a gyászterapeuta.

Felmerül bennem, hogy talán vannak olyan időszakok az ember életében, amikor különösen megterhelő lehet egy ilyen veszteség. Mondjuk, fiatal felnőtt korban, amikor az ember otthagyja a családi fészket, de még nincsenek gyerekei, talán társa sem, és a baráti kör tulajdonképpen családpótlékként is működhet (és tapasztalatom szerint működik is) egy időre. Vagy idősebb korban, amikor már sokkal kevesebb eleven kapcsolata van valakinek. 

Önkéntes irodalomterapeutaként dolgozom egy idősek otthonában, és tanúja vagyok annak, mennyire sokat jelent a lakók számára, ha van kihez tiszta szívvel kapcsolódni. A lelki, sőt a testi egészséget, mondjuk ki, a túlélést szolgálja az, ha valakivel törődnek, ha nem zárkózik be a szobájába, ha programokat szerveznek közösen, beszélgetnek, őrzik egymás történeteit, múltját, egy olyan helyen, ahol különböző mértékben, de mindenki elszakad a múltjától, attól a valakitől, aki ő maga volt fiatalabb korában. 

Tudom, ki voltál és ki vagy

Ha valakinek meghal a barátja, akkor az életének egy fontos tanúját veszti el többek közt. Hiszen a barát valószínűleg az egyik legfőbb bizalmasa volt. 

Ha valaki idős, és már nemigen élnek a régi barátai, hozzátartozói, akkor az azt jelenti, nincs kivel feleleveníteni régi, közös emlékeket. Voltaképpen nincs olyan ember, aki emlékszik rá, ki volt az idős ember fiatalon. 

Míg az aktuális környezet lát egy fizikailag, és esetleg szellemileg leépült öreg embert, a barát, ha szerencsés esetben még van ilyen, tudja, hogy ez az ember valaha fiatal volt, és fantasztikus dolgokra volt képes. Tudja egységben látni a másik életét, nem csak a végállomást ismeri. És ez csodálatos adomány. 

Szimon Petra úgy fűzi ezt a gondolatot tovább, hogy mindenkinek erős belső igénye az, hogy lenyomatot hagyjon a világban. „Irvin D. Yalom ezt úgy nevezi: tovagyűrűzés. Nemcsak gyerekeinken, vagy a művészeti alkotásokon keresztül tudunk maradandót alkotni, hanem a történeteink által is.

Egy-egy anekdotánkat, gondolatunkat, szófordulatunkat sokszor a barátok viszik tovább, és adják át a saját leszármazottaiknak, barátaiknak. Egy csodálatos példát láttam erre a saját családomban. Egy tanárnő rokon temetésén megjelentek a negyven évvel korábban tanított diákjai is. Kati néni nyomot hagyott bennük, valódi hagyaték maradt utána. Egykori tanítványai a saját gyerekeiknek is mesélgették, mi mindent tanultak tőle. Gyönyörűen tud összefonódni így a múlt a jelennel és jövővel, ember az emberrel.”

Gyász a munkahelyen

Szimon Petra munkahelyeken is szokott krízisintervenciós foglalkozásokat tartani, ha meghal valaki a csapatban. Szükség van erre, mert egy közösséget is nagyon fel tud kavarni egy kolléga elvesztése. „Ilyenkor ugye nem szoros barátságokról van szó, hanem munkatársi kapcsolatokról – amik azért néha át tudnak csapni a barátság szintjére, az emberek képben vannak egymás magánéleti dolgaival is. Ha egy ilyen közösségben haláleset történik, az komolyan megérinti az itt maradókat. Ezzel a gyásszal is kezdeni kell valamit, fontos a megemlékezés, a közös történetek felidézése, annak a tisztázása, mire és hogyan emlékeznek (jó és rossz dolgokra egyaránt, hisz az eszményítés nem segít!), mit tesznek le és mit visznek tovább. Hogy mi az a gondolat, tanács, tulajdonság, példa, bármi, amit abból a személyből magukban megőriznek.”

Mi segíthet még a barátoknak a gyászban? – kérdezem a szakembert. Hisz ők valószínűleg sokszor kimaradnak azokból a rituálékból, amelyek a családtagoknak adottak: a temetésszervezés, a virrasztás, a találkozók, amikor a rokonok összejönnek, beszélgetnek az elhunytról. 

„Láttam nagyon szép példákat. Baráti közösségeket, amelyek szerveztek maguknak saját emlékezős estét. De amúgy a halotti tor, ahova azért meg szokták hívni a barátokat is, nagyon jó lehetőség, hogy ők is csatlakozhassanak a gyászoló közösségbe.

Sokféle kreatív megoldás segíthet, például a közös gyertyagyújtás, a faültetés, vagy az, ha elmennek egy olyan kirándulásra, ahol együtt is voltak az elhunyttal. A gyászoló családért való összefogás, az ő támogatásuk is segítheti a gyászmunkát.”

Előfordul, hogy egy baráti társaságot vagy régi osztályközösséget sokszor újra összehoz, ha meghal egy társuk. Magam is tanúja voltam olyan esetnek, hogy egy középkorú nő halála után a barátnői összekovácsolódtak, és rengeteget segítettek a férjnek és a félárva gyerekeknek.

Szimon Petra azt mondja, ő is tapasztalt hasonlót, sőt még olyat is látott, hogy emberek, akik korábban nem voltak jóban, netán ellenséges volt a viszonyuk, egy veszteség kapcsán kerültek közelebb egymáshoz. 

Ugyanis „az élet minden áldott nap, minden egyes másodpercben újradefiniálja magát”, akkor is, „ha bizonyos szemszögből nézve mégis ugyanazokra a helyekre térek vissza önmagamban” – írja Ia Genberg.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Bobboz

Kurucz Adrienn