Asszonypajtás azt az űrt tölti be, amit sosemvolt nagymamák hagytak maguk után a konyháinkban

–

Muszáj elmondanom az elején: ez nem egy objektív ajánló

Nem is törekszem erre, és nehezen is lehetne, Barbit ugyanis bőven évekkel ezelőtt, az első – ezt már én mondom – „felnőtt” munkahelyemen ismertem meg. Korábban csak diákként, meg az egyetem mellett dolgoztam, nem gondoltam ezekre végleges pozícióként. Aztán úgy hozta az élet, hogy alig tartottam a húszas éveim elején, tétje lett a dolognak: albérletbe költöztünk, egyedül maradtam egy nagyon kicsi gyerekkel, és az új munkahelyemen épp a Barbi mellett lévő íróasztal lett az enyém.

Úgy dolgozott, mint egy gép, a legnagyobb retró slágerek, JLo és Doja Cat felváltva szűrődtek ki a fülhallgatójából, és tényleg mindenkihez volt egy kedves szava.

Mit szava, néhány hónap alatt eljutott odáig a kapcsolatunk, hogy akár otthonról hozott ebédet, akár a szerkesztőség konyhájában dobott össze egy gyors salátát, mindig számolt velem is. Bennem pedig falatonként tömte be a (túl) korai felnőtté válásom következtében keletkezett űrt minden tál étel, amit elém tett.

Pedig sokáig Barbi előtt sem volt ehhez hasonló minta. Nem állt gyerekként a konyhapult mellett kisszéken, sőt ha Gulyás Marci feltenné neki az ikonikus kérdést, hogy mi az ősélménye a főzéssel kapcsolatban, fogadni mernék, hogy már felnőttkorából hozna fel valamit. Ennek ellenére, amikor külön készül az épp vegán étrendet követő lányának, a hagyományos húsételeket favorizáló férjének, saját magának – és emeljük a tétet, néha még nekem is –, nem mondaná meg senki, hogy időbe telt, amíg megtanulta, hogy másokra főzni olyan szeretet, amit csak kevés embertől kapunk meg életünk során.

Ráadásul megtanulta azt is, hogy a jó nem feltétlenül bonyolult, és főleg nem drága

És bár az elején győzködni kellett egy kicsit, remélem, már tudja, hogy abszolút van helye és tere a receptjeinek, a történeteinek – és végső soron a blogjának. Mert így indult az egész, a Covid idején egy nagyon egyszerű blogként Asszonypajtás néven, ahol minél kevesebb pénzből és minél kevesebb idő alatt dobta össze Barbi a fogásokat, ráadásul osztotta meg ezeket olyan személyes és vicces történetekkel kiegészítve, hogy már csak olvasni is öröm azokat. A blog aztán Instagram-oldalt kapott, sőt utóbbi idővel át is vette annak helyét.

A kontent viszont maradt olyan, amilyen Barbi is: kedves, humoros, itt-ott pedig szerethetően kócos.

A szabálytalanság a receptekben köszön vissza, Barbi ugyanis egyáltalán nem ijed meg, ha épp kifogy az alapanyagból, vagy nem talál olyan összetevőt a boltban, amihez szoktunk az adott fogás kapcsán. Sőt, megkockáztatom azt is, hogy ő az egyetlen ember, aki valid mértékegységként tekint a kolibri súlyára, ha meg kell adni a felhasznált parmezán mennyiségét.

Bátran nyúl új dolgok után, kísérletezik a legkülönfélébb ételekkel, dolgoz fel mindent, amit a konyhájában talál, miközben ahelyett, hogy olyan sztárséffé nőné ki magát, aki kiejthetetlen nevű fogásokat készít nehezen beszerezhető alapanyagokból, marad itt, mellettünk, két lábbal a földön. Nincsenek lenézett alapanyagok, nincs manír, sem fakszni, és Barbinak hála, mi is kevésbé feszülünk rá egy-egy fogás elkészítésére, akik nem fakanállal a kezünkben születtünk.

Most pedig megtanítja ezeket nekünk is

A könyv ugyanis, ahogy a bevezetőben írtam is már, nem egy klasszikus szakácskönyv, sőt. Inkább egy kalauz, ami bevezet a konyhába, és fogja a kezed, miközben felfedezed azt. Irányt mutat, ha spórolnál, ha inkább a házi koszt pártján állsz, ha a rohanós hétköznapok ellenére rutint építenél a meleg vacsorákból és laktató reggelikből.

Azt a magabiztosságot adja át, amit, bár sokan otthonról hoznak, vagyunk jópáran, akik nem. Akiknek a szülei nem főztek rendszeresen, akik családjában az étkezések kizárólag a fizikai szükségletek kielégítését szolgálták.

Akik nem tudják, hogy mik azok a must have alapanyagok, amiket érdemes akár egy kollégium konyhájában is tartani – és amikből aztán tényleg bármikor, pár perc alatt össze lehet dobni egy finom és laktató fogást. Akik azt hiszik, hogy ez nem nekik való, hogy nem értenek hozzá, és hogy kizárólag akkor érdemes nekiállni bárminek is, ha már legalább három hétig képes vagy életben tartani a kovászodat. 

Amikor huszonhat lettem, Barbi az egyik kedvenc ételemmel készült, még a blogra írta meg. Soha nem sírtam még ennyit recepten. A huszonkilencedik születésnapom reggelén pedig, nem túlzok, fél hétkor (!) már a lábtörlőmön állt. Kezében egy cipősdoboz, abban meg háromnapi előre lefőzött, kiporciózott étel. „Még négy napnyival jövök” – mondta akkor, és nemcsak tartotta a szavát, de úgy főzött nekem, aki évek óta nem eszem húst, hogy közben figyelt a fehérjebevitelemre is, hát ne menjen már kárba az a heti háromszor három óra, amit – egyébként szintén az ő hatására – az edzőteremben töltök.

Barbi ilyen. Így szeret és így gondoskodik. És ilyen lett ez a könyv is: pont azt az űrt tölti be, amit a sosemvolt nagymamák és vágyott anyák hagytak maguk után a konyháinkban.

Kiemelt képünk forrása: WMN

Mózes Zsófi