A nő, aki naggyá tette van Goghot: Jo van Gogh-Bonger története

–

Vincent van Gogh egy hatgyerekes család másodszülöttje volt: nevét egy halva született fiú után kapta, akit szülei alig egy évvel az ő érkezése előtt, 1852-ban veszítettek el. Érzékeny, öntörvényű, nehezen kezelhető fiatalember volt, kapcsolatai meglehetősen törékenyek voltak ennek köszönhetően, családja is kitagadta. Műkereskedő öccse viszont bálványozta, ő volt a támasza minden szempontból.

Theo van Gogh a bátyja ellentéte volt – a temperamentumát illetően mindenképpen. Míg Vincent sokáig kereste önmagát (volt teológushallgató, misszionárius, dolgozott a nagybátyja galériájában), Theo 27 évesen már a Goupil & Cie műkereskedő cég párizsi központját vezette. A holland művészetet sikeresen megismertette az európai közönséggel, bátyját azonban nem tudta befuttatni, bármennyire szerette volna. Ezért ő maga támogatta minden lehetséges módon. Vincent valamennyi levelét megőrizte – összesen 651-öt –, és ennek nagy jelentősége lesz a későbbiekben.

Szerelem első látásra

Theo van Gogh Párizsban barátkozott össze egy honfitársával, a Hollandsche Club könyvtárosával, aki meghívta a családjához Amszterdamba, és bemutatta neki a testvérét, Johanna Bongert. A lány nyelvtanárként dolgozott egy elburgi lányinternátusban, majd egy utrechti, szintén lányoknak alapított középiskolában. Angol fordítóként is tevékenykedett.

Johanna Bonger okos volt, tele tűzzel, tettvággyal és ambíciókkal. Naplóiból kiderül, arról álmodozott fiatal lányként, hogy fontos dolgokat vigyen véghez a világban. Rajongásig szerette a bátyját – akárcsak Theo a sajátját – és a két művelt, szellemes fiatalember amszterdami látogatása teljesen felvillanyozta.

Múzeumba ment velük, sokat beszélgettek, és mikor visszautaztak Párizsba, legszívesebben velük tartott volna. Theo van Gogh már az első találkozáskor beleszeretett Jo Bongerbe, és a harmadikon megkérte a kezét, de a lány nemet mondott arra hivatkozva, hogy alig ismerik egymást. Pár évvel később viszont mégis hozzáment, és Párizsba költözött. 1890-ben megszületett fiuk, Vincent Willem.

Rövid házasságuk nagyon boldog volt, Jo van Gogh-Bonger lelkesen írt a nővérének párizsi életéről: „Theo olyan kedves és jó hozzám – és olyan jól kijövünk egymással, […] semmi sem erőltetett, semmi sem furcsa: ő olyan egyszerű és természetes, hogy könnyű vele, és ő is ugyanezt mondja rólam. Nem gondoltam, hogy ilyen jó lesz!”

Jót lenyűgözte, hogy Theo nagy (impresszionista) művészeket támogat, és nyitogatja az emberek szemét a szépségre. Férje rengeteget beszélt neki bátyja zsenialitásáról, és a lakásuk tele volt Vincent festményeivel – csak jöttek és jöttek a ládák, tele képekkel.

De hogy ezen a területen neki is feladata van a rajongáson túl, arra 33 éves férje váratlan elvesztése döbbentette rá.

A gyászból küldetés

Theo van Gogh 1891-ben halt meg, pár hónappal Vincent után. Bátyja öngyilkosságát nem tudta feldolgozni, elhatalmasodott rajta a szifilisz, amit még házassága előtt, a testvérével Párizsban dorbézolva szedett össze valamelyik bordélyházban.

Jo van Gogh-Bonger kettesben maradt a kisfiával egy lakásban, amely zsúfolásig tele volt Vincent van Gogh munkáival – 400 képpel és több száz rajzzal, amelyek senkinek sem kellettek, amelyeket lehetetlennek tűnt eladni.

Az özvegy először visszatért Hollandiába, és panziót nyitott, hogy eltartsa magukat. Törte a fejét, mit kezdjen a hagyatékkal, és férje küldetésével, hogy Vincent művészetét a világ elé tárja. Voltak galériás barátai, akik arra biztatták, szabaduljon meg a képektől. De nem volt hajlandó megválni tőlük. Van Gogh-festményekkel vette körül magát új otthonában is: a kandallója felett a Krumplievők lógtak, és Virágzó gyümölcsfák alatt aludt a hálószobájában.

Kezdetben nagyon bizonytalan volt, nem hitte, hogy boldogulni tud a férfiak által uralt művészeti életben. „Az élet olyan nehéz és olyan szomorúsággal teli körülöttem, és olyan kevés bátorságom van!” – írta naplójába. De azt is feljegyezte: „A gyerek mellett rám hagyott egy másik feladatot is (t. i. a férje – a szerző) – Vincent munkáját –, hogy minél többen lássák és értékeljék”.

Tanulni kezdett, beleásta magát férje mesterségébe: művészeti folyóiratokat, könyveket, életrajzokat olvasott. Kedves írója volt George Moore, akitől feljegyzett egy-egy idézetet, például ezt: „A kritikusok sorsa az, hogy arról emlékeznek rájuk, amit nem értettek meg”.

Márkaépítés: festő és tragikus sorsa egy csomagban

A nagy fordulópontot az hozta, hogy elkezdte olvasni Vincent van Gogh öccsének írt leveleit. Ebből megismerte nemcsak sógora életét, de megértette a művészetét is. A festő ugyanis részletesen írt nemcsak a mindennapok történéseiről és megpróbáltatásairól – álmatlanságáról, szegénységéről, önbizalomhiányáról –, hanem az alkalmazott technikákról is, a színekről, amiket használt, az őt inspiráló művészekről, kedves olvasmányairól, és arról, mit próbált megmutatni a műveivel. Leírta mentális összeomlásait és a jövőtől való félelmét:

„egy krízis örökre elpusztíthatja a festéshez való képességemet”. És azt is, hogy retteg, ha újabb epizódot él át, elmegyógyintézetbe zárhatják, vagy börtönbe, ahogy sok mentálisan nehézséggel küzdő embert akkoriban.

Jót lenyűgözték a levelek. Rájött, hogy ezeken a vallomásokon keresztül tudja a világgal is megértetni van Gogh zsenialitását. Egy magányos, zaklatott éjszakán kelt levelében írja: „Olyan sivárnak éreztem magam –, hogy először értettem meg, mit érezhetett ő azokban az időkben, amikor mindenki elfordult tőle”. 

Vincent van Gogh önjelölt ügynökeként első lépése az volt, hogy megpróbálta meggyőzni egy ismerősét, Jan Veth haladó szellemű művészeti kritikust – akitől amúgy nem volt idegen, hogy az egyéni kifejezésmód a művészetben fontosabb, mint az akadémiai irányelvek követése –, hogy nézze át Van Gogh fennmaradt képeit. De a férfi húzódozott, és erős kétsége volt afelől, hogy bízhat-e egy ezen a területen képzetlen nő értékítéletében. Van Gogh festészeti stílusát amúgy is közönségesnek találta.

Akárcsak Richard Roland Holst, aki befolyásos festőművész volt, és Jo Gogh-Bonger őt is megkérte, segítsen népszerűsíteni Vincentet. Holst azt írta egy barátjának:

„Van Gogh asszony elbűvölő nő, de irritál, amikor valaki fanatikusan áradozik valamiről, amit nem ért”.

De Johanna van Gogh-Bonger nem adta fel. Addig járt Veth nyakára, amíg a kritikus végre elolvasta a leveleket. És csodák csodájára, megvilágosodott (akárcsak Richard Roland Holst később): megírta az első méltatást Vincent van Gogh munkásságáról, beismerve, hogy most értette meg: a festő a dolgok mélyére ásott, és a világot a maga tökéletlen szépségében ábrázolta.

Van Gogh, a sztár

A méltatást újabbak követték, és Vincent van Gogh előtt megnyíltak a galériák, egyre többen akartak képeket vásárolni tőle. Ehhez hozzájárult Jo Bonger zseniális üzleti érzéke és nyelvtudása: jól jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, amikor a berlini, párizsi, koppenhágai galériákkal és múzeumokkal tárgyalt.

A legjobb képeket minden rimánkodás és alkudozás ellenére megtartotta, és csak kölcsönbe adta oda a galériáknak. Viszont a kiállításokra küldött mindig eladható műveket is, így a látogatók lecsaptak azokra a képekre, amelyeket meg lehetett szerezni ellentétben azokkal, amelyek után csak vágyakozni lehetett.

15 évvel Vincent van Gogh halála után Jo megrendezte a Stedelijk Múzeumban – a modern művészet amszterdami bemutatótermében – a művész munkásságának legnagyobb kiállítását: 484 alkotással. Mindent kézben tartott: ő döntötte el, melyik kép hova kerüljön, plakátokat nyomtattatott, és listát készített a meghívandó fontos emberekről. 15 éves fia írta a meghívókat.

Óriási sikere volt a kiállításnak: egész Európából jöttek látogatók. A festmények ára a következő hónapokban két-háromszorosára emelkedett.

Szociáldemokrata és nőjogi aktivista

Jo Bonger egész életében megszállottan dolgozott a Van Gogh név népszerűsítésén. Egy időre New Yorkba költözött, hogy ott is népszerűsítse sógorát. A leveleit angolra fordította és előkészítette a kiadásukat (amelyre majd csak halála után, 1927-ben került sor) – hollandul már korábban megjelentek három kötetben.  

1914-ben férje maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé. Így, akik felkeresik kedvenc festőjük sírját, egyúttal Theo előtt is tisztelegnek.

Jo van Gogh-Bonger kétszer újraházasodott (Isaac Israëls, majd Johan Cohen Gosschalk festőkkel), tagja lett a holland Szociáldemokrata Munkáspártnak, és társalapítója egy munkás- és nőjogi szervezetnek, amely a munkásosztály oktatásának és a nők munkakörülményeinek javítását tűzte ki célul.

De elsősorban mindig sógora hagyatékával foglalkozott.

Fia, Vincent mérnök lett, próbálta a saját életét élni, és el akart valamelyest szakadni a van Gogh-missziótól. Anyja halála után mint a műkincsek örököse, megalapította az amszterdami Van Gogh Múzeumot, ahol elhelyezte az összes műalkotást, amelytől Jo nem tudott megválni. Talán mert a fiatalságát, élete legboldogabb időszakát jelentették számára.

Források: /www.dailyartmagazine.com, nytimes.com, kultura.hu, theartnewspaper.com, vangoghmuseum.nl

Kiemelt kép forrása:  Wikipedia/Geheugen van Nederland,Neue Pinakothek

Kurucz Adrienn