–

„A vörös szín, hercegnők, prostituáltak és Piroska színe” – írja M. Prodger, a Times újságírója, Michael Pastoureau történész A piros: Egy szín története című könyvének nyomán.

A vörös a fekete és a fehér mellett csakugyan alapszínnek nevezhető. Nem véletlenül. Hiszen az ereinkben is ez a szín folyik. A piros és az emberiség története a kezdetektől összefonódott. Piros nélkül minden bizonnyal egészen máshogy alakult volna a művészet története, a popkultúra, és a Ferrari se lenne olyan dögös, a Mikulás a mai napig lilában pompázna, és a Heinekent se perelték volna be a napokban. Sőt, talán a Szentesi-brand is másképp alakult volna.

Szóval itt volt az ideje, hogy egy egész cikket szenteljünk neki. A vörösnek.

Abigail Cain, egy amerikai kortárs művészeti portál írója a fönt idézett történész, és a szimbolikakutató Michael Pastoureau könyve nyomán a következő hat árnyalatot emelte ki mind közül, amelyek meghatározók az emberiség számára. Én pedig – mert nálunk, ugyebár, ez majdnemhogy „poliszi”, társítottam hozzájuk néhányat a WMN vöröshívő szerzői közül.

1. Altamira – Red ochre – Vöröses okker – Zimre Zsuzsa

Caravaggio, Márta és Mária Magdolna, (jobbra) Spanyolország, Altamira-barlang

A földszínek közé tartozó vöröses okker az első festék, amely az ősember palettájára került. E szín segítségével hagyták ott őseink tenyerük nyomát a spanyolországi Altamira-barlangban i.e. 20-14 ezer évvel. Később az amerikai őslakos indiánok is vöröses okkerrel festettek az arcukra csíkokat, mielőtt harcba indultak. Azonban a mai napig vitatott kérdés, hogy a különböző korok emberei valójában milyen céllal használták ezt az árnyalatot. Egyes kutatók szerint a testfestés dekorációs céllal történt, míg mások szerint az állatok elől való elbújás, rejtőzködés, vagyis tulajdonképp a túlélés érdekében. Ahogyan a barlangrajzoknál is felmerül a kérdés, hogy a festés öröméért, esztétikai élményért történt, vagy konkrét gondolatok átadásra – akárhogy is, az önkifejezésnél a vörös szín fontos szerepet játszott. És játszik a mai napig. (Lásd: Zimre Zsuzsát a Caravaggio festmény mellett.)

2. Egyiptomi vörös – Cinnabar – Cinóber – Szentesi és Fiala

Kínai dísztárgy a Myng dinasztia idejéből, (balra) Van Dyck - A Balbi gyermekek

A cinóbervörös, mint a gazdagság, a luxus és hatalom egyik szimbóluma már az egyiptomi fáraók korában elterjedt a művészek körében. Mérgező és kiváltképp drága festékként tartották számon; tizenötször drágább volt az afrikai vöröses okkernél, nagyjából olyan értéket képviselt, mint az „egyiptomi kék”. A XIII. századi Kínában faragott cínóbervörös dísztárgyakat készítettek, a Római császárságban pedig kiváltképp szerették az előkelő családok ezt az árnyalatot, mivel csak az igazán kiváltságosak juthattak hozzá. Akinek vörös freskója volt, az csak előkelő és gazdag ember lehetett. (Nézzétek meg Szentesit és Fialát, hát nem drágák?)

Aztán a cinóbert összezúzva, finom, matt narancsos porból állt elő a vörös vermilion, mely a reneszánsz festők egyik kedvenc anyaga volt. A XVI. században kiszorítva a következő pont alatt szereplő míniumot a vermilion vált dominánssá a velencei, a német és holland festők munkáiban. Így borultak a múzsák narancsospirosba.

3. Skarlátbetű – Mínium – D. Tóth Kriszta

Festmény: Albrecht Dürer - Szűz gyerekkel és Szt. Annával

A cinóberhez hasonló vasoxid alapú festékek közé tartozik az úgynevezett mínium is. És ez is mérgező. Világosabb, narancsosabb színben pompázik. A középkori scriptorok (szövegírók – a szerk.) míniummal élénkítették a betűket, és írtak közbevetett vörös betűket a szövegbe. (Ma már persze elég egy vörös golyóstoll a beírásokhoz. De lehet, hogy ezért bírja DTK főszerkesztő asszony ennyire ezt az árnyalatot?) Akárhogy is, ennek a csodás pigmentnek a nyomán kapta a nevét a miniatúra is, mivel ezzel a vörös színnel festették kis fatáblákra, fémlemezekre, majd később kódexek lapjaira a miniatúrákat. Világhírű festők közül a későbbiekben Van Gogh művein keresztül került reflektorfénybe e szín.

4. Carmine – Kárminvörös – Fiala Borcsa

A narancsos szín dominanciája egészen a kárminvörösig tartott, pontosabban a bíbortetűk megjelenéséig. Ez volt a XVI. században az Újvilág egyik legértékesebb exportterméke, rögtön az ezüst és az arany után. Megszárítva és szétzúzva ugyanis csodás bíborszínű port állítottak elő belőle, elterjedésével pedig újrarajzolták a kereskedők a világtérképet. Míg a pénzemberek a tenyerüket dörzsölték, a tetűből készült kárminvörös olyan festők vásznára került, mint Rembrandt, Van Dyck, és Rubens. Napjainkban pedig a csodás meggyes joghurtot színezi vörösre e rovar kivonata. Meg Borcsa ajkait. (Fogadjunk, hogy nem ismeri a tetűsztorit...)

5. Bátrak színe – Cadmium Red – kadmiumvörös – Szentesi

Matisse - A desszert: a piros harmóniája

A színezőanyagok történetében a XVIII. században következett be jelentős változás, akkor lépett került elő ugyanis a kadmiumvörös. Német kémikusok a kadmiumot tartalmazó ásványokból nyerték elő ezt a pigmentet. A tradicionálisnak számító vermiliont váltotta le. Henri Matisse, híres impresszionista festő le is csapott rá, hogy riválisát, Renoirt iriggyé tegye. A kor festői hűek voltak a palettájukhoz, festékeikhez, hiszen egyrészt drága mulatság lett volna lecserélni a régit, másrészt nem tudták, hogy egy új festék, hogyan lép reakcióba a többi színnel. Úgyhogy bátraké a szerencse, Matisse csodás festményei azóta is múzeumok falainak ékei. Szentesi szája meg a WMN-é.

6. Illékony Litholvörös Lillával

Rothko Harvardi festmény sorozat, panel-1, (balra) Rothko - Cím nélkül (piros, narancs)

Mark Rothko amerikai festő az ötvenes-hatvanas évek derekán egy igencsak kényes anyagra, a litholfesték vörös színére tette le a voksát, amikor egészen egyedi felkérést kapott a Harvard egyetemtől, hogy fessen számukra egy sorozatot. Ez kényes művelet, ugyanis, ha huzamosabb ideig napfény éri, akkor kifakul. Így lett Rothko mélyvörös és rózsaszín festménye egészen halványkék az évek során. Persze akkoriban ezt nem tudták, a litholvörös nagyon is ígéretes árnyalatnak tűnt, csodás, vibráló, élénkpiros színével és nagyon alacsony árával. Napjainkban is alkalmazzák még olcsó nyomdafestékként. (A napszemüveges alak pedig én vagyok, litholvörös rúzsban, kékülés előtt.)

Szóval vörös? Jöhet minden mennyiségben! Hogy, miért vonzódunk ennyire ehhez az izgalmas, sokféle színhez, Jean-Michel Maulpoix francia költő fogalmazta meg talán a legszebben:

„Szeretek rágyújtani a tenger közepén. Apró, vörös pont a kéken. Egy izzó, sercegő, forró pont. Azt jelenti, élek: mag vagyok, embertörmelék, könnyekben úszó lélekmorzsa, kész letérdelni vagy akár eltűnni." 

Szőcs Lilla

A festmények forrása: Wikipedia