Fiala Borcsa: Arnó önismereti utazása (gasztronovella) – Csirke satay recepttel

–

Arnó töprengve támasztotta a konyhapultot. Amikor csilingelt a mikrohullámú sütő, odalépett a szerkezethez, kivette az ételt, majd asztalhoz ült. Mint az elmúlt hat és fél hónap minden egyes étkezésénél, most is odapillantott a vele szemben lévő üres székre. Amióta Évi elment, egyedül evett, és ezt időnként még mindig roppant szokatlannak találta. Bár azt is be kellett magának ismernie, hogy ugyan korábban soha nem gondolta volna, de valójában szeretett egyedül enni.

Volt abban valami megnyugtató, hogy a saját tempójában fogyaszthatta el az ebédjét, és senki… pontosabban Évi nem élcelődött azon, hogy előző életében minden bizonnyal szarvasmarha volt, azért kérődzik olyan megfontoltan.

Évi szerette őt ugratni. Ám ha a nőnek épp rosszkedve volt, és látszólag nem fűlt a foga a humoros megközelítéshez, akkor azt hánytorgatta fel Arnónak, hogy neki egykeként – Évivel szemben, akinek négy idősebb testvére volt – nem kellett megtanulnia gyorsan befalni mindent, nehogy mások elorozzák a tányérjáról a finom falatokat. 

Arnó most komótosan beleszagolt az előtte illatozó tányérba, amit műanyag dobozban hozott haza a sarki ázsiai kifőzdéből, majd kitöltött magának egy pohár vizet. Aztán eszébe jutott a legfontosabb. Ejnye, no, hát majdnem elfelejtette, abból pedig akár nagy baj is származhatott volna! 

Hátratolta a széket, felállt, átballagott a nappaliba a fotelhez, aminek széles, kopott karfáján a mobilját hagyta, majd az asztalhoz visszaülve a készüléket odatette jobb oldalra, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán újra beleszimatolt az ételbe, mielőtt feltűzte volna a villára az első falatot. 

Akárcsak az egyedül étkezés, ez az ázsiai vonal is új dolog volt az életében. Évi ugyanis mindennap főzött friss meleg ételt (és mélységesen megvetette azokat a feleségeket, akik nem tesznek hasonlóképpen). Bár Arnó nagyon hálás volt a nejének, amiért gondoskodott róla az elmúlt harminchét év során, a most rászakadt özvegységében kíváncsian fedezte fel a környéken megnyílt gyorséttermek kínálatát. Rá kellett ugyanis ébrednie, hogy a kijelentés, miszerint „mi kizárólag a magyaros ételeket szeretjük”, és amit Évi előszeretettel hangoztatott, ha szóba került a téma, rá, Arnóra éppenséggel nem állt.

Mint most kiderült számára, ő igenis szívesen ette a nemzetközi konyha remekeit is. A sushi, amit egyik este hazavitt, bár elsőre meglepte hűvösségével, nagyon ízlett neki, a wasabitól – amit egy falásra kapott be, mivel marcipánnak nézte – a kicsorduló könnyei ellenére hangosan kacagnia kellett.

Ráébredt, hogy szereti a hamburgert is, de a mellé járó halványsárga rósejbnit nem, a négysajtos pizzaszeletnél pedig leginkább azt fájlalta, hogy nem kóstolta meg korábban. Talán még Évinek is ízlett volna, ki tudja.

A török büfében vásárolt töltött padlizsán viszont, amit Évi temetése után vett hazafelé menet, amikor ráébredt, a sok intéznivaló miatt napok óta nem evett meleget, tulajdonképpen egy egészen új világra nyitott ablakot. Arnó még kába volt a hirtelen rászakadt magánytól, a gyomra sajgott a feledékenységből fakadó koplalás miatt, a gyász is letaglózta, ám az első falat után le kellett tennie a villát, hogy a hirtelen rátörő zavaros érzéseket rendezni tudja magában. 

Amikor ugyanis a szájába vette az első falatot, és a nyelve végigsimított a padlizsán héján, megérezte a megpirult szélek játékos keménységét, ahogy a szájpadlásán szétolvadt a besamelmártás, az orrában megérezte a szerecsendió aromáját, és a fogai reflexszerűen megkezdték a paradicsomos rizzsel összekevert fűszeres darált hús őrlését, Arnó egyszerre ijedt meg… és töltötte el valami olyan öröm, amit legutoljára gyerekkorában érzett. Az ijedelme abból fakadt, hogy mind ez idáig úgy hitte, ők Évivel nem szeretik a padlizsánt. Ám most be kellett ismernie, ő igenis szereti.

Minden bizonnyal Évi volt az, aki ki nem állhatta a lila zöldséget, és ezért nem szerepelt náluk otthon soha az étlapon. Ezzel párhuzamosan pedig felizzott benne a gyermeki kísérletezés öröme is, miközben olyan vad buzgalommal hányta az újabb és újabb padlizsános falatokat a szájába, hogy azzal talán még a felesége is elégedett lett volna. Négy percen belül bekebelezett egy egész tányérral!

Ekkor ütött szöget a fejében a gondolat: talán nem minden igaz, amit eddig magáról gondolt. Vagyis: esetleg újra kellene gombolnia élete kabátját. Megismertetni magát új dolgokkal, és a régi dogmákat netán megkérdőjelezhetné. Azaz: rendet kellene tennie magát illetően, immár Évi-mentesen. 

Minderről, hogy így alakult, persze nem Évi tehetett, ezzel Arnó is tisztában volt. De hát harminchét év, az harminchét év, akárhogy is nézzük. Arnó még alig múlt huszonhat éves, amikor összeházasodtak, nem sok fogalma volt akkoriban a világról.

Amellett, ha az ember lehúz valakivel közel négy évtizedet, elmosódnak a határok a két személyiség között. 

Szeret ő valóban sakkozni, vagy csak Évi miatt járt el a művelődési ház klubjába, mert az volt a nyugdíjas női torna idősávjában az alternatív férfiprogram? Ez volt a második kérdés (a padlizsán után), amit feltett magának. Aztán amikor próbaképpen kihagyta a szerdai összejövetelt, maga is meglepődött, milyen órási megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Soha nem volt különösebben ügyes stratégiai gondolkodó, ismerte be magának, és bár eddig azzal vigasztalta magát, hogy a játék a fontos, meg a társaság, és nem a győzelem, mégis jobban esett az addig a sakkra szánt időt egy belvárosi sétával eltölteni. Így született meg Arnó új, özvegyi hobbija: minden hónapban a város egy addig ismeretlen kerületét nézte ki magának, hogy a délutáni séták során felfedezze. Évi nem volt híve a céltalan grasszálásnak, ahogy az idegen kerületeket sem szívlelte, ahol bizonyára temérdek ismeretlen veszély leselkedik rájuk.

Felesége halála (de mégis inkább a töltött padlizsán elfogyasztása) után, Arnó otthona is kezdett átalakulni. Némi lelkiismeret-furdalástól gyötörve, de elajándékozta a szomszédasszonyának, illetve Évi két barátnőjének a csipketerítőket, amik a foteleket díszítették, mondván, náluk jobb helye lesz, amellett legalább ebben az apróságban ott maradhat velük Évi. Ugyanez lett a sorsa a vázáknak, és a porcelán nippeknek. (Kivéve a cipőfűző kislányt, azt sajnos ügyetlenségében összetörte.)

A hálószoba és a nappali sárgásbarna függönyeit valójában sohasem szerette (és ezt kivételesen tudta is magáról), az egyik külvárosi sétája során gyömöszölte bele egy kukába alkonyatkor. A lányuknak azt füllentette, hogy véletlenül elszakította, amikor megpróbálta ablakmosás előtt leszedni. Az előszobát fedő gyékényszőnyegek lomtalanításába azonban beleállt becsülettel, csak a port és koszt gyűjtötték egybe, érvelt, lehetetlen volt őket kiporszívózni, és szét is foszlottak már jó pár helyen.

Új felmosó-folyadékot vásárolt (Évi a gyöngyvirágillatút szerette, Arnó azonban szívesen kísérletezett most új aromákkal, amik a takarítást is változatosabbá tették), és elkezdett a megszokott öblítő helyett egy másik márkát használni, amiről azt olvasta, környezetkímélőbb.

Lemondta a három magazin és a két napilap előfizetését, amit évtizedek óta járattak, a pénzből aztán két hazai és három külföldi online lapra iratkozott fel. Hagyta, hogy elhaljon a kapcsolata Gubicsékkal (a férjet rettentő fellengzősnek találta mindig is, a feleséget pedig egy ostoba libának), és egy idő után Évi régi barátja, Jóska telefonjait sem viszonozta. Ám közben két új ismerősre is szert tett – az egyikkel az óbudai sétái során elegyedett szóba, a másikkal a frissen fellelt pingpongszakkörben haverkodott össze. Velük igazán szívesen töltött időt.

Az étkészletet, amiből Évivel harminchét éven keresztül ettek, nem cserélte ugyan le (nem viselte volna el a felháborodást a lánya részéről), de inkább az étkező tálalójában található virágmintás porcelánokat kezdte el használni, amik fél évvel ezelőttig kizárólag ünnepnapokon kerültek elő. 

Ezúttal is az ünnepi porcelánba szedte át a műanyag dobozból az ételt.

Észrevette ugyanis, hogy abból valahogy akkor is jobban ízlik a falat, ha nincs se karácsony, se születésnap, és egymagában eszik.

Mielőtt enni kezdett volna, kioldotta a telefonja képernyőjét, hogy ha kell, azonnal cselekedni tudjon.

Aztán bekapta az első falatot, és hagyta, hogy szétáradjon az egzotikus fűszerezésű, csípős, citrusos, sűrű szósz a nyelvén. 

Most végre az is kiderül, hogy ő allergiás-e a földimogyoróra, vagy Évi – gondolta.

–

Csirke satay Buddha-tál recept – fűszeres mogyorószósszal (4 főre)

Fűszeres csirke: Egy kiló csirkemellet felkockázok, majd megforgatom a következők keverékében: 4 evőkanál olaj, 4 evőkanál szójaszósz, egy evőkanál vörös curry paszta, 1 kiskanál kurkuma, 2 gerezd zúzott fokhagyma, 1 evőkanál cukor, 2 evőkanál halszósz, fél deci kókusztej. Hűtőben pácolom legalább egy órát, de ideálisan egy éjszakát. A húst olajon megpirítom. (Elvileg, ugye a satay olyan, mint a saslik és a kebab: pálcára húzva kell megpirítani, de ezt most elhagytam… mert minek.)

Rizs: Egy bögre rizst alaposan átmosok, megfőzöm. A végén én kevertem bele két evőkanál fekete szezámmagot a játékosságért.

A spárgát megpárolom, teszek hozzá csilit, kis sót, cukrot, szójaszószt, fokhagymát.

Ázsiai uborkasaláta: A kígyóuborkáknak kikaparom a magját, aztán belekeverem a következők keverékébe: 2 evőkanál szójaszósz, 1 evőkanál szezámmagolaj, 1 evőkanál méz, 2 evőkanál rizsecet, ízlés szerint csili. 

A mogyorószószhoz összeturmixolok 2 evőkanál szójaszószt, 1 evőkanál cukrot, 1 lime kifacsart levét, egy kiskanál vörös curry pasztát, és négy evőkanál mogyorókrémet. (Ez utóbbi lehet bolti is, de sokkal olcsóbb, és kevesebb hozzáadott adalékanyagot tartalmaz az ételed, ha te magad készíted el: két marék sós, pörkölt földimogyorót szórj egy aprítógépbe, és őröld pár percig. Egy darabig nem látszik rajta, hogy ebből majd a morzsán túl krém lesz, de aztán kicsapódik a benne lévő olaj, és szépen összeáll.) 

Hogy legyen benne sok zöldség, tettem még a tálra bébispenót levelet és répaszalagokat is savanyítva, majd a rizst és a csirkét meglocsoltam a mogyorószósszal. 

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Fiala Borcsa