„Életeket tehetnénk azzal szebbé, ha teret engednénk a méltó búcsúnak” – Visnyei Barbi elvesztett babájának története

–

Célt találni a fájdalomnak

Mindkettőnkön ólmos fáradtság ül. Tompa mosolyok, öröm és izgalom a kimerültség fátylán át. Mellettünk gyerekzsivaj, körülöttünk láthatatlan burok a gyász, aminél kevés erősebb kötőszövet létezik.

Nem mondtam neki, mennyire bátornak tartom, hát leírom most, hogy tudja.

Amikor arról kérdezem, hogy annak idején a babájuk elvesztésének és a természetes vetélésének történetét megosztotta, volt-e benne félelem a kiszolgáltatottságtól, azt mondja: nem volt veszítenivalója.

Akkora fájdalmat úgysem tudott volna senki okozni neki egy-egy támadó hozzászólással, mint amit a veszteség keltett benne. A nyilvánosság elé tárni a történetüket, számára a gyászfolyamat része volt – olyan érzés, mint amikor elengedsz egy lufit a szélben.

„Az emberi természet sajátja, hogy próbálja a rosszat, a traumát, ami vele történt kiegyensúlyozni, valami jóba átforgatni. Én legalábbis így működöm. Az pedig, hogy a történetem nagyon sok helyre elért és másokban továbbment, jó érzéssel tölt el. Így legalább célt, értelmet tudtam adni a veszteségnek: általa más nők is megismerhettek egy olyan utat, a természetes vetélés lehetőségét, amiről előtte nem volt tudásuk.”

A lélek sérülései nyolc napon túl gyógyulnak

Bár a férjével terveztek harmadik babát, Barbi gyorsabban esett teherbe, mint számítottak rá – az örömbe így kezdetben egy kis pánik is vegyült. Sokszor nem beszélünk erről, de az érzés természetes: a léleknek fel kell dolgoznia a változást, még akkor is, ha az vágyott.

Annak ellenére, hogy ez a folyamat nem tartott sokáig, mégis bűntudattal töltötte el. Egy idő után pedig az érzés mellé társnak szegődött a félelem, az aggodalom és az önvád is, Barbi ugyanis vérezni kezdett.

„Az elejétől nagyon furcsa érzésem volt ezzel a várandósággal. Amikor ránéztem a pozitív tesztre, hirtelen bevillant, hogy valami nincs rendben, el fog menni a baba. Szinte az elejétől pecsételtem, amit az első két gyerekemnél nem tapasztaltam. Nem értettem, mi történik. Kezdetben volt szívhang, de kicsit gyenge, aztán már az sem. Az volt a rögeszmém, hogy biztos azért ment el, mert megérezte a kezdeti pánikomat. Bár tudom: alapvető női vonás, hogy mindenben a saját felelősségünket keressük, és magunkra veszünk minden terhet, mégis bántottam magam.”

Annak ellenére, hogy az eszével tudta, nem az ő hibája, ami történt, mivel az igazságos világba vetett hitét meg akarta őrizni, azt mondja, mégis keresnie kellett egy okot, ami magyarázat lehet a veszteségre. Mert ha nincs, akkor az azt jelenti: a rossz bármikor csak úgy megtörténhet. „Ezért inkább magamra vállaltam, hogy leszek az ok, leszek én a hibás.”

Mire a vizsgálóasztalon az orvos megállapította, hogy nincs szívhang, ő már tudta, a babájuk nincs velük. Azt mondja, olyan volt, mint a filmekben, lelassult az idő, kívül helyezkedett a testén, mintha nem is vele történne mindez – miközben zsigeri szinten tudta: ennek az ellenkezője az igaz.

„Az orvos azt kérdezte: biztos volt itt valami? Valami… Hogy lehet ilyet mondani? Végtelenül rosszul éreztem magam: benéztem, hogy terhes lennék? Pedig ott volt a kezemben a papír a korábbi ultrahangról! A kommunikáció a gyógyítás nagy részét képezi, és nem egy kellemetlen velejárója, hanem nagyon is meghatározó része.

Ezek a mondatok egy végtelenül kiszolgáltatott helyzetben komoly lelki károkat okoznak. Attól, hogy nem a lábam fűrészeli le, a léleknek ez is egy nyolc napon túl gyógyuló sérülés.

A nyugati medicina komoly gyenge pontja a lélek és a holisztikus szemlélet hiánya. Én épp ezért a természetes vetélést választottam a számomra megfelelő útnak.”

És bár azt mondja, nem való mindenkinek – sem orvosi, sem lelki szempontból –, jó lenne, ha a természetes vetélés az orvosok által felkínált, választható lehetőség lenne, amiről megfelelően tájékoztatják a nőket.

„Mert ebben minden döntési jog a nőt illeti. Nyilván vannak kritériumai, de összességében a korai terhességeknél egy teljesen járható út lehet – de ez nincs elmondva a nőknek, csak kérdés nélkül előjegyeznek kaparásra.”

Szabad érezni

Miközben Barbi azt mondja, szeretné, ha a története túlmutatna ezen a tragédián, meg-megtorpan. Félve használja a szót, pedig egy magzat elvesztése egy anya számára tragédia.

„Gyakran halljuk a korai vetélés kapcsán, hogy »statisztika«, és hogy »majd lesz másik«. Olyannyira sokszor, hogy végül a magunkévá tesszük ezeket a gondolatokat, lekicsinyítjük a saját fájdalmunkat, amihez úgy érezzük, jogunk sincs. Hiszen nem is valódi, mély veszteség történt velünk, csupán »statisztika«.

A saját belső narratívámban is azt tapasztaltam, hogy amikor fel akart kúszni a szomorúság, sokszor lenyomtam, elkezdtem racionálisan tekinteni a velem történt veszteségre. Ez nyilván egy megküzdési stratégia, de az is igaz, gyerekkorunktól arra nevelnek: »ha fáj, az katonadolog«. Ne legyünk szomorúak, a nehéz érzések ugyanis megterhelők másoknak – nem tudnak vele mit kezdeni. És én mindig így mentem tovább.”

A vetélése azonban megállásra késztette, arra, hogy megvizsgálja, miképpen van benne ebben az élethelyzetben, amelyben a semmi és a minden között lebeg az ember. Egyszerre dermedt, üres volt – és mégis, mintha már az összes érzést érezte volna ezen a világon.

„Nincsenek eszközeid a gyászhoz, nincsenek meg azok a rítusok, amik egyébként egy már régóta velünk lévő szerettünk elvesztésénél vannak. Eleve kikoptak az élet eseményeihez tartozó rituálék a mindennapjainkból.

Nem látjuk a születést, a halált, nem látjuk az átmeneteket. Kilúgoztuk az életből az életet.

Amikor bekerülsz egy ilyen, egyébként nagyon magányos sztoriba, mint a perinatális veszteség, olyan mezőkön kezdesz bolyongani, amiken előtte sosem jártál. És végtelenül egyedül vagy, nem tudod, kivel kapcsolódhatsz benne, hiszen nagyon eltérő módokon vannak melletted jelen emberek onnantól kezdve, hogy megkapod az ítéletet: nincs szívhang.”

Barbi nemcsak azért érezte, hogy nincs joga szomorkodni, mert ez „csak egy kis korai terhesség volt”, hanem mert az elvesztett baba mellett van már két egészséges gyereke.

„»Nem legitim a bánatom, én nem lehetek szomorú, menjek tovább, örüljek, hogy van két gyerekem«. És egyébként örülök, de úgy gondolom, ezek az érzések, a hála és a fájdalom megférnek egymás mellett. Tisztában vagyok azzal, miért lehetek hálás, de meg kellene hagyni annak is a teret, hogy ez a veszteség meggyászolható legyen annak, aki igényli.

Mert tényleg különbözünk, és azt is megértem, ha valaki másként rendezi ezt magában: ha nem kell sok idő neki továbbmenni. Én jó időre beleragadtam az aggodalomba, szomorúságba és az elromlottság érzésbe.”  

A méh emlékezete

Ahogyan a veszteség, úgy az abból való lelki gyógyulás útja is mindenkinél nagyon egyedi. Talán egyetlen kulcs van: hogy megtaláljuk azt a módszert, amiben hinni tudunk. Barbinak szüksége volt valamilyen módon visszakapcsolódni a testéhez, a kisbabája elvesztése ugyanis nemcsak a kontrollvesztettség érzését hozta, hanem a testében való bizalom elvesztését is. 

„Utána teljesen felborult a ciklusom, azt éreztem, minden kicsúszik alólam. A rendszer, ami addig jól működött – és erre ott van bizonyítéknak a két gyerekem – cserben hagyott. Azt éreztem: elromlottam, nem működöm, csődöt mondtam. Hogy van egy hiba, amit nekem meg kell találnom. Épp ezért elkezdtem különböző vizsgálatokra, vérvételekre menni, mert azt akartam érezni, mindent megteszek, amire ráhatásom lehet.”

Mivel Barbi nyitott az alternatív gyógyászatra, amelyben a test és a lélek egysége fontos szerepet játszik a gyógyításban, számára nagy lelki segítséget jelentett egy dúla is, akihez Spanyolországban látogatott el, ahol a családjával élnek.

„Olyan volt, mint a sivatagban az oázis, mintha hazataláltam volna. A dúlám Dél-Amerikában tanult tradicionális bábáktól, és mivel neki is volt vesztesége, sokat beszélgettünk a méh emlékezetéről. Az ugyanis, ami ott történik, lenyomatot képez az ember életében, az elvesztett babáknak pedig a dúla szerint marad egy jenléte, energiája a méhben.”  

Barbi azt mondja, nem szoktunk kapcsolódni a méhünkhöz, pedig mi, nők ott hordjuk a világmindenséget: az életet, a halált, az összes fájdalmainkat, a traumáinkat és a transzgenerációs örökségünket.

„És ezeket ki lehet oldani. Én pedig azt szerettem volna érezni, hogy sikerült elengednem a babám, és nem őt pótlom majd a következő várandóssággal.”

De azt is mondja, hogy bár a természetes vetélés folyamata lelkileg nagyon nehéz volt – esetében több hétig húzódott, mire beindult –, mégis sokat segített neki a gyászfolyamat során, ami már a várakozás alatt elkezdődött.

„A várakozás és az erről való gondolkodás segített a feldolgozásban, abban, hogy a gyászom máshogy kereteződjön.

Egyedül voltam otthon, amikor megtörtént, a nap besütött az ablakon. Ép, teljes burokban érkezett, nyolchetesen, én pedig ott tartottam a tenyeremben egy egész univerzumot. Miután megtörtént, a szomorúság mellett megnyugvást, békét éreztem. Majd a családdal elmentünk a tengerhez, és beleengedtük. Én így tudtam őt elengedni. És így tanultam meg, hogy életeket tehetnénk szebbé, ha teret engednénk mindenkinek a méltó búcsúra a magzatától.”

Fotók: Chripkó Lili/  WMN

Filákovity Radojka