Az anya a család tartóoszlopa, a nagynéni pedig a jolly joker a kártyapakliban – mégis sokszor elfelejtődik

–

Nincsenek arányosan elosztva a szerepek, az biztos. A klasszikus női szerepekre gondolok és arra, hogy hol, hogyan, hányszor találkozunk velük. Mert ugye vannak a nagymamák, akikről sütiket és reggelizőhelyeket neveznek el. A hercegnők, akik betöltik a képernyőket, játékboltokat és a rózsaszín gyerekszobákat. A királynők, akik nélkül nem lehet teljes egyetlen történelemkönyv sem. Az ügyeletes modell-lányok, akikkel tele vannak a barátnői pletykás összejövetelek és az autószerelő műhelyek (különösen, ami a vizuális megjelenítést illeti). A dívákról kiállítások és vágyálmok, az anyákról meg könyvtárak, pszichoterápiás hónapok/évek és teljes életművek szólnak (helló, Attila!).

Nekem például a világ két legjobb anyukáját volt szerencsém egészen közelről figyelni évtizedeken át. A nővérem tengereken keresztül is megérezte, hogy mikor kell hazacuccolnia mindenestül a gyerekét, és képes este tízkor nekiállni nokedlit szaggatni, vagy megtanulni a commedia dell’arte szereplőit.

Anyám egyszer három és fél órán keresztül ült moccanatlanul, nehogy fölébredjen az ölében alvó unokája. Gond nélkül végighallgatta, ahogy felmondtam neki a biológialeckét. Franciául. (Anyám nem beszélt nyelveket.) Már gyakorlatilag nem volt tüdeje, amikor eszébe jutott, hogy én nem fogok többé ajándékot kapni, ha ő meghal.

Nem tudom/nem akarom elképzelni, mi az az erő, ami még az állandó oxigénhiányt is felülírja. Talán ezért lettem nagynéni. Nem tudtam volna ilyen jól csinálni.

De kérdem én, ki beszél a nagynénikről? És miért nem?

Egy nagynéni körülbelül annyira alulreprezentált a mindennapokban, mint a női tudós vagy a női vállalatvezető. Nincsen istenük a mitológiában. Nincsen védőszentjük. Nincs ünnepnapjuk, se nemzetközi, se nemzeti, de még egy satnya nemzetietlenre se futotta. Egy nagynéni főállásban avíttas ruhában, rosszindulatúan próbál keresztbe tenni a rendes, boldog embereknek, miközben másodállásban a szőrszálakat tépdesi az álláról. Legfőbb funkciója, hogy látogatni kell, porszagú hétvégi délutánokat végigunatkozni a nappalijában. Jobb esetben lehet tőle örökölni. Ez a klasszikus imázs.

Egy nagynéni azt a szerepet tölti be a családban, mint a Pluto a csillagászatban vagy a gombák a biológiában. A Pluto ugye hol bolygó, hol nem, 2006. augusztus 24-e óta hivatalos besorolását tekintve kisbolygó. A gombákat ugyan a növénytani tanszékeken tanítják, de nem növények – van bennük kitin, de nincs bennük klorofill, és szerves anyagokat használnak energiaforrásnak, hogy mást ne mondjak. Mindhármat bajos besorolni valahová.

A nagynéni hol része a családnak, hol nem.

Most nem az unokatestvérek anyukájára gondolok – ők főállású anyukák más gyerekek mellett. Én arról a nagynéniről beszélek, akinek nincsenek gyerekei. Ennek megfelelően van ideje, türelme, memóriakapacitása és olyan családi mindennapoktól független élményanyaga, amilyen egy anyának többnyire nincs. Ez nem azt jelenti, hogy jobb vagy több lenne egyik a másiktól. Egyszerűen más.

A nővéremmel automatikusan a skála két végpontjára pozicionáltuk magunkat. Ő lett a versenytáncos, én a könyvmoly, ő a családanya, én a világutazó. Szörnyen hálás voltam neki a kölykökért, így a szüleink anélkül lehettek a világ legjobb nagyszülei, hogy nekem gyereket kellett volna vállalnom. Sosem akartam gyereket.

Hogy milyen erő és rabság anyának lenni, akkor tudtam meg igazán, amikor a nővérem elmesélte, hogy a fiát megverték az osztálytársai. Félre kellett állnom a leállósávba, ahogy kinyomtam a kihangosítót. Reszkettem a haragtól. Arra gondoltam, hogy az első barkácsboltban veszek egy lángszórót, bemegyek a suliba, és addig nyomom a gombot, amíg az összes büdös gyökérből csak elszenesedett csontok maradnak. És utána ugrálni fogok a csontokon. Szó szerint megijedtem magamtól, ahogy átvette felettem a hatalmat valami elképesztő érzelemhullám. Azóta tudom, hogy egy anya szükségszerűen önző valamennyire: annyira közel vannak hozzá a gyerekei, hogy kitakarják a világ nagy részét. Nagynéninek lenni sokkal biztonságosabb. És sokkal kevésbé kiszolgáltatott.

Egy anya dzsungelharcos, rezzenéstelenül cipel fel kartonnyi ásványvizet a másodikra, napi két és fél műszakot tol, és arcizma se rezzen, amikor szembesül vele, hogy másnap a középsőnek gombaspórát kell prezentálnia az első órában. Egy nagynéni stratéga, meglocsolja a szomszéd muskátliját, átadja a helyet a buszon (még akkor is, ha fáj a háta), összeszedi a kutyaszart (más után is), és tagja a Számvizsgáló Bizottságnak.

Egy anya örül, ha elevickél a másnapig valahogy. Egy nagynéni vagy a múlton szorong, vagy a jövőn. Bizonyos pesti bérházak bejáratánál izmos, komor nőalakok tartják az erkélyt. Na, ők az anyák. Bizonyos kártyajátékokban van jolly joker. Na, ő a nagynéni.

Egy anyából a társadalom hasznos tagja, sőt oszlopa lesz. Egy nagynéniből a bolond macskás öregasszony.

Egy nagynéni aránylag kisfogyasztású családtag. Saját lakásában él, a családon belüli optimális távolságban, vagyis cipőt kell húzni, ha az ember találkozni akar vele. Költségeit maga fizeti, egészségügyi kiadásait fedezi, néha igényel hazaszállítást egészségügyi intézményekből. Ajándékigénye minimális – a kortársak szintjén nem akar terhelni, a fiatalabb generációk pedig mindig kölykök maradnak a számára, zsebpénzt adna a vezérigazgatónak is. Legfőbb funkciója a családi anekdotakincs fenntartása, és a szülők tekintélyének konstruktív rombolása – ő pontosan tudja, hogy kire ütött ez a kölyök. 

Három unokaöcsém van: a Professzor, az Aranyszívű Terrorista és a Tank. A barátaim mindig meglepődnek, hogy milyen sokat tudok róluk ahhoz képest, milyen keveset találkozunk. Vagy hogy milyen sokat tudok mesélni róluk, ahhoz képest, amennyire valójában részt veszek az életükben. Semmiben sem hasonlítanak, csak abban, ami igazán fontos: a humorérzékükben és az érzelmi intelligenciájukban. Mindnyájan sajnáltuk, amikor a családi gumicukor, amit kisiskolás korukban hajítottak fel a mennyezetre, gimnazista korukban leesett. Mindnyájan röhögünk, amikor eszünkbe jut, mit válaszoltak a(z akkor még egészséges) nagyanyjuk felvetésére, hogy majd ők fogják kitolni az öregek otthonában a napsütésre: „Én aztán biztosan nem!”

És persze mindnyájan ott voltak vele a végsőkig.

A nagynéni ideális felhasználási ideje az a rövid periódus, amikor az anya már ciki, de a barátok még nem veszik át végleges helyüket a családi csúcsragadozók között.

Ez a rövid időablak a nagynéniség májusa, delelője és aranykora, méltó kárpótlás a végeláthatatlan mondókák és agyszikkasztó kifestőkönyvek dögunalmáért. A kölyök maga sem tudja magáról, mennyire vicces, okos és egyedi, minden új még, a világ egyszerre tágul ki neki, aki először csodálkozik rá, és a nagynéninek, aki először (másodszor, akárhányadszor, mert mindig más) mutatja. Rövid, felfénylő pillanat ez az emberi élet szürkeségében, mint amikor a feldobott kő mozgási energiája és helyzeti energiája kiegyenlítődik (magyarul megáll a levegőben) csak annyi, de évtizedekig lehet belőle éldegélni. Profi nagynénik ünnepnapokon veszik elő az így szerzett emlékeiket, és szarvasbőr kendőcskével fényesítik, amikor már megfakulnának. 

Én, a Könyves Nagynéni nem nagyon voltam velük kiskorukban. Annyira féltem, hogy rosszul fogom csinálni, és annyira jól csinálta mindenki rajtam kívül, hogy azt gondoltam, majd kamaszkorukban. Amikor már nem a „Hóc-hóc katoná”-t kell harmincszor elénekelni, majd akkor. („Nem lett volna szabad hagynunk” – mondta anyám, amikor már nem nagyon mondott semmit – „hogy ennyire kiszorulj”.) Csak azt hagytam ki a számításból, hogy addigra a Professzort a vonatok érdekelték, az Aranyszívű Terroristát a kosárlabda, a Tankot pedig a Minecraft. Én meg jó vagyok vallástörténetből, mondjuk. Egyszer, összeszedve minden bátorságomat, felvetettem az Aranyszívű Terroristának, hogy ha kíváncsi arra, mit szeretnek a lányok, velem meg lehet beszélni. Mind a 12 évének teljes megvetésével végigmért, és azt mondta: Én már mindent tudok.

Úgyhogy én utazni vittem őket.

A Professzort gyorsvasutazni Brüsszel és Párizs között. Nem volt egyszerű, mert fogalma sem volt róla, hogy mit nézzünk egy napig Párizsban, úgyhogy meg kellett fenyegetnem, hogy ha nem mond valamit, cipőboltokat fogunk nézegetni órákig. Így mentünk el végül megnézni a 13-as metróvonalat. Mert az gumikerekű.

Az Aranyszívű Terroristát Rómába vittem, hátha rákap az olasz nyelvre. „Híjj de bitang sok pénzük volt ezeknek!” – mondta, amikor először meglátta a Szent Péter székesegyházat, az európai kultúrtörténet eme fellegvárát. (Nem szó szerinti idézet.) És hiába csíptük el még a pápa vasárnapi beszédét is – tök véletlenül –, a legjobban a tiramisù tetszett neki.

A Tank – aki momentán egy aránylag szelíd, poszt-Covid tank, és éppen túl sok érzést igyekszik minél kevesebb eszközzel kifejezni – megkapta tőlem az Etnát. És velem látta először a tengert közelről. Elfacsarodott a szívem, amikor a negyedik pizzája fölött komolyan azt mondta, milyen szuper dolog lehet, amikor az ember a barátaival utazik. Szörnyen büszke voltam – nem adtam volna két Nobel-díjért. És egy picit magányos. Hiszen legközelebb már a barátaival fog menni.

Egy nagynéni sosincs előtérben. Nagyobb ünnepeken jelen van, de ritkán flangál egy szál „gatyában” az előszobában (ha mégis, az már egy másik történet). Kicsit mindig zavarban van, mint öreg apáca a kuplerájban.

Kétszer örül ha meghívják: amikor megérkezik, és végre élet van körülötte, meg amikor végre hazamehet. Igyekszik nem láb alatt lenni.

Ha sosem olvasta, még csak nem is hallott róla, akkor is Assisi Szent Ferenc imájának megfelelően él, aki valahogy olyasformán imádkozott, hogy „Uram, te tudod, hogy nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szerethessek, nem az a fontos, hogy engem meghallgassanak, hanem, hogy én meghallgathassak…”

Talán kitolnak majd a napsütésbe, ha arra kerül a sor.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Beth Rooney

WMN szerkesztőség