–

Kibicnek lenni jó

Nem szeretem összehasonlítani a gyerekeim gyerekkorát és az enyémet, mert szerintem ez az egész bezzegamiidőnkbenezés egy alternatív verziója a milettvolnahazásnak, és semmi realitása nincs. A mi időnkben minden más volt, mi úgy nőttünk fel, a gyerekeink meg így. Nyilván mindenki próbálja átmenteni a saját gyerekkorából azt, amit jónak érzett, és esetleg korrigálni, amit rossznak. De szerintem ebben nincs ennél több.

Leginkább földrajzi, és kicsit életmódbeli okokból az én életemben sosem játszottak fontos és aktív szerepet a nagybátyáim, pedig amúgy nem volt rossz a kapcsolatunk. Volt viszont egy kvázi nagybátyám hétéves koromig, akiről csodás emlékeim vannak, csomó olyan dolgot csinált velem, velünk, amit a szüleink nem.

Az én lányaimnak két nagybátyja és egy nagynénje van, akik a hétköznapokban is aktív részesei az életüknek, de most a nyaralás alatt mindenkinek volt lehetősége halmozottan megélni ezt a nagynéni/nagybácsi-unokahúg/unokaöcs (hú, de hülye szavak ezek) kapcsolatot.

Például nekem is, mert két és fél éve egy kisfiú nagynénje vagyok, akivel szuper élmény volt nézni a hajókat a kikötőben. A lányaimat ugyanis nem igazán érdeklik a hajók, én viszont imádom őket. Ahogy az unokaöcsém is.

A lányaim pedig boldogan lubickoltak abban, ahogy a nagybátyjaik emelgették őket, szaladgáltak velük, minden hülyeségre kaphatók voltak. A nagynénjük pedig olyan frizurát rittyentett a tengertől full csomós kis hajukba, amilyen nekem közvetlenül mosás után sem megy. Meg persze mind strandoltak, játszottak, beszélgettek – én a legtöbbször csak passzívan gyönyörködtem bennük. (Aztán rájöttem, hogy én is nagynéni vagyok, és próbáltam aktivizálni magam ezen a fronton.)

Úgy tűnik, ez a kicsit kibic szerepkör mindenkinek jó. A felelősség úgyis a szülőé, esetleg a nagyszülőé időnként, miközben a nagynéniknek, nagybácsiknak csak a jó mókák jutnak, főleg, ha kaphatók rá. Ezzel szerencsére nincs baj a mi családunkban.

Nagynénik és nagybácsik = plusz felnőtt minták

A szakemberek is azt mondják, hogy minél több felnőtt veszi körül a gyerekeket, annál jobb, mert könnyít a szülőkön, és plusz élményt, más felnőtt mintákat ad a gyerekeknek. Vekerdy Tamás ITT is beszél arról, hogy a mai szülőkön nagy a teher, és ő gyakran említi, hogy régen nagyobb család vette körül a gyerekeket. Mi néhány napig teszteltük, hogy milyen lenne ez a felállás most.

Azt nem mondom, hogy a hétköznapokra is bevállalnám, hogy egy nagy házban éljünk mindannyian, de ez a nyaralás sokkal pihentetőbb volt számomra, mint amikor csak a négyfős szűk családdal utaztunk el.

Mert mindent felosztottunk, mindenki gondoskodott valamiről, de az egyes felnőtteken sokkal kevesebb teher volt. Ráadásul volt lehetőségünk néhány rövidebb időszakra megpattanni kettesben is a férjemmel, mert maradt bőven felnőtt, akivel ott lehetett hagyni a gyerekeinket. Csak egy kis bevásárlás vagy egy rövid séta kettesben – de üdítő élmény volt, hiszen míg a hétköznapokban gyakrabban van erre lehetőségünk – a nagyszülőknek köszönhetően –, nyaralás közben még sosem történt ilyesmi. Ezalatt a lányaink megtapasztalták, hogy más felnőttek másképp készítik el ugyanazt az ételt, máshogyan játszanak velük a tengerparton, mással töltenek el egy szabad órát a házban… ami nem vált kárukra, sőt. Szóval szerintem jövőre is megyünk.

Nagynénit, nagybácsit mindenkinek!

Tudom, hogy visszamenőleg nem lehet idősebb rokont intézni (ezért nem lett bátyám), viszont nem muszáj vérrokonnak lennie a kvázi nagybácsinak vagy kvázi nagynéninek. Az én korábban említett kvázi nagybátyám a nagymamám jóval fiatalabb féltestvére volt. Az unokaöcsémnél pedig komoly vetélytársam a nagynéniségben a húgom legjobb barátnője. Szóval barátokat, barátnőket, unokatesókat is lehet ilyen szerepkörbe tenni, ha mindkét félben kölcsönösen megvan a szándék. Bizonytalanság esetén pedig meg lehet kérdezni – akár mindkét felet.

Nekem több szempontból szerencsém volt: valódi nagybácsik és nagynéni is rendelkezésre áll (szó szerint is), és mivel mindig dolgoztam anyaként, egyszerűen rá voltam szorulva a segítségükre. Így is nehéz volt először rájuk bízni a gyerekeimet, sokszor csináltam azt, hogy ott a helyszínen, a látóteremben vigyáztak rájuk, amíg én dolgoztam. De ehhez az is kellett, hogy ők nyitottak legyenek erre. Aztán ahogy egyre jobban belejöttünk mindannyian ebbe a helyzetbe, úgy lettem egyre bátrabb. Most meg már akár napokra is rájuk bíznám a lányokat… csak mondom, hahó!

Tudom, hogy nem mindenkinek alakul ilyen könnyedén ez a helyzet, viszont higgyétek el, nagynénik, nagybácsik – ha beleálltok ebbe, akkor nagyon jó élmény lesz.

Angol nyelven több könyv jelent meg arról, hogy „hogyan legyél jó nagynéni vagy nagybácsi”. Szerintem ez kicsit már túlzás, mert a legtöbb dolog könnyen megy, ha a szándék megvan. És persze a szülőktől mindig lehet (és gyakran kell is) kérdezni. Szóval éljen minden szuper nagynéni és nagybácsi, és hajrá azoknak, akik most kezdik el építeni a kapcsolatukat az unokahúgukkal, unokaöccsükkel.

Tóth Flóra

A cikkben található képek a szerző tulajdonában vannak