Szabó Anna Eszter: Hasvillantó póló egy kétgyerekes anyán?

–

Fiatalos gének

Pár hónappal ezelőtt elkérték a személyimet egy dohányboltban. Felcsillant a szemem, nevetni kezdtem, mondtam, hogy nagyon hízelgő, köszönöm, de amúgy már van két iskoláskorú gyerekem. A trafikos bácsi erre azt felelte, hogy ne neki köszönjem, hanem a szüleimnek, mert a fiatalos géneket biztos tőlük örököltem. És az a helyzet, hogy igaza volt. 

A szüleim mindketten elmúltak már hetvenévesek, de egyáltalán nem néznek ki annyinak. Minimum egy tízest letagadhatnának, nem csupán a külsejük miatt, hanem mert aktívak, dolgoznak, utaznak, sőt a múlt héten hatalmasat táncoltam anyukámmal egy koncerten. 

Szóval, igen,

tisztában vagyok azzal, hogy szerencsés alkatot örököltem. Általában nem hiszik el rólam, hogy harminchét éves, kétgyerekes anya vagyok. 

Épp ezért ért váratlanul, hogy mostanában elkezdett motoszkálni bennem, hogy talán bizonyos dolgokhoz már öreg vagyok. Hogy egyes ruhadarabokat már nem biztos, hogy fel kéne vennem.

Egy évvel ezelőtt még nem voltak ilyen gondjaim 

Egy éve még javában tombolt a testképzavarom, még traumaközpontú volt a testemhez való viszonyom. 

Nemrég írtam is arról, hogy végre úgy tűnik, ennek az időszaknak és mentalitásnak búcsút tudok inteni. Erre pont most, hogy végre meg tudnám élni a nőiességemet, hogy végre merek kísérletezni csinosabb ruhadarabokkal, újabb parafaktor kapcsolt be. 

Egy éve még a buggyos háremnadrágok, praktikus és kényelmes felsők határozták meg a ruhatáramat, és szinte kizárólag fekete cuccaim voltak. Volt a fejemben egy kép, mintha örökre úgy kellene öltözködnöm, ahogy azt gimis koromban menőnek gondoltam. 

Ehhez képest most rászabadultam egy online, használt holmi adok-veszek alkalmazásra, és beszereztem már bőrnadrágtól kezdve krokodilbőrmintás bodyn keresztül haskidobós, színes felsőig mindenfélét. 

Azonban a nagy ruhaböngészés közepette néhány holminál megtorpantam. Túl színes. Túl szűk. Túl… túl… fiatalos. Mert ilyen felsőket, rövidnadrágokat a gimiseken, egyetemistákon, huszonéveseken szoktam látni. 

És milyen is az ilyen felső? Amúgy őszintén, semmi extra. Színes, rövid és ami a lényeg: csinos. 

De vajon lehet-e kint a hasa egy kétgyerekes anyukának? Kísérletezhet-e még a hajszínével? Ha ezt egy random idegen kérdezi tőlem, a válaszom egyértelmű és határozott: igen. De így, hogy rólam van szó… elbizonytalanodtam. 

És ettől kicsit magamba is zuhantam 

Beindult az önmarcangolás amiatt, hogy mennyi értékes évet pazaroltam el önvádra, önutálatra, szégyenre és félelemre. 

Mintha azt a kislányt, azt a fiatal nőt, akit bántottak, utólag meg lehetne védeni. 

Hosszú évek kellettek hozzá, hogy végre megértsem: mindaz, ami velem történt, nem az én hibám volt. Nem azon múlt, mi volt rajtam. 

És a két gyerek születésével sikerült felépítenem magamban egy fajta tiszteletet, sőt szeretetet a testem iránt. A tökéletlenségeivel együtt is látom benne a szépet, az erőt, és az utat, amit bejárt. 

Aztán persze látom a megereszkedett bőrt is a szoptatással töltött évek után. Látom, hogy hiába lapos a hasam, a köldököm körül meglátszik a két terhesség nyoma. Látom a szarkalábakat a szemem mellett, és a homlokomon a szomorúság háromszögét. Látom az egyre sokasodó ősz hajszálakat, sőt még a szemöldökömben is van már egy-két deres szál. Azt is látom, hogy az erősebb smink kihozza a ráncokat és öregít is rajtam pár évet. 

Érzem, hogy már sokkal könnyebben beszélem le magam a bulimeghívásokról, és ha mégis szerveződik valami, kezdődjön minél korábban, mert legkésőbb tizenegykor már szeretek otthon lenni. Érzem, hogy reggelente mindig van minimum egy fájó gócpont a testemben, és ha nem sportolok egyáltalán, akkor akár hetekre, hónapokra be tud állni a nyakam, derekam.

És ami a legerősebb: sokkal jobban ki vagyok hegyezve az idő múlására, hogy a gyerekeim milyen gyorsan nőnek, hogy a szüleim mennyi idősek. 

Mindezt úgy, hogy hangsúlyozom: csupán harminchét éves vagyok.

Van még munka bőven

Bizony, nem vagyok már húszéves – de húszévesen még egy gyenge, törékeny, bizonytalan, sérült lány voltam, aki iszonyú szavakkal illette saját magát. Dehogy akarok én húszéves lenni! Most, harminchét évesen, jobban érzem magam a bőrömben, emiatt aztán jobban is nézek ki, mint a húszas éveim elején. 

Tudom azt is, hogy minden eltelt év azt jelenti: egy évvel tovább éltem.

De ha amúgy tudom, hogy még igenis fiatal vagyok, akkor honnan jönnek ezek a hangok? Amikor végre tudom értékelni a testet, amibe születtem, vagy őszinte mosollyal nézni a saját tükörképemre, akkor miért kreálok magamnak problémákat? 

Nyilván a nagy nehezen megtalált önbizalom-palánta még nem elég erős, így a belső munka még korántsem ért véget. 

Rá kellett jönnöm, hogy az önutálat megszűnése nem egyenlő az önszeretettel. Márpedig az idő múlását csak hálával és szeretettel érdemes figyelni. 

És igazából nincs miért aggódnom. A szüleimnél – kívül-belül – szebb embereket nem ismerek, és minden esélyem megvan rá, hogy én is úgy ropom majd a táncparketten, mint anya, hogy csak úgy ragyog majd körülöttem a levegő. 

Most misszióként tűztem ki, hogy kihozom a maximumot a testemből. Törődöm magammal, tornázom, fokozatosan lecserélem a ruhatáramat, kísérletezem a hajszínemmel, sőt még a körmömet is kifestem. Ismerkedem az arcaimmal. Nem azért, hogy másokat lenyűgözzek, pusztán csak önmagamért. 

És szerintem a huszonéves énem iszonyú irigy rám.

***

A Ki vele! május 20-i adásában Pásztor Erzsi, Bányai Judit, Linczényi Márkó és dr. Márky Ádám longevity kutató beszélget Csepelyi Adrienn moderátor vezetésével az öregedés testi-lelki nehézségeiről és persze örömeiről is. Hozzájuk csatlakozik D. Tóth Kriszta, D. Tóth András és Fegyverneky Sándor. 21 órától láthatjátok a Viasat3 műsorán.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Szabó Anna Eszter