Így szexeltek a honfoglaló magyarok

–

Arról, hogy miként éltek őseink a honfoglalás idején és az azt megelőző időszakban, elsősorban a korabeli arab utazók leírásából kaphatunk képet. Ibl Fadlán például Levédiában találkozott a magyar törzsekkel, és lejegyezte, hogy a magyar asszonyok nem hordanak fátylat, és nem is fedik el magukat idegenek előtt. Annyira nem, hogy egy vacsora során a kellemes esti beszélgetés közben, amin férfiak és nők egyaránt jelen voltak, háziasszony „kitakarta nemi szervét, megvakarta, és mi valamennyien láttuk”. 

Az arab utazó teljesen elhűlt.

A meglepetése még nagyobb volt, amikor a házigazda  elmagyarázta, hogy a meztelen test, illetve a nemi szerv látványa önmérsékletre tanítja a magyarokat, mivel vágyakoznak valamire, amit nem kaphatnak meg. „Jobb így, mintha be lenne takarva és bárki megkaphatná” – fejezte be a családfő a magyarázatot. 

A nőket bár tisztátalannak tartották a menstruáció idején, de nem különítették el, és nem is írtak elő nekik semmiféle tisztulási szertartást. A menstruációs vért általában gyapjúfürtökkel, esetleg len vagy kenderkóccal fogták fel.

Az azonos neműek szerelmét azonban büntették, legalábbis az arab utazó szerint, aki leírja, hogy amikor egy fiút efféle aktuson kaptak, 400 (!) birkát kellett beszolgáltatnia. A kutatók egy része kétségbe vonja a büntetés mértékét. Akárhogy is, annyi valószínűsíthető, hogy eleink nem voltak elnézőek ebben a kérdésben.

Rombusz csiklóval

Egyébként a régészeti feltárások is számtalan információval szolgálnak, hiszen őseink díszítőművészetének szimbólumai között igen sok szexualitásra utaló mintát és jelet lelhetünk fel. A természeti népeknél ez nem meglepő, hiszen a termékenységvarázslás egyik módja volt „ráírni” (vésni, faragni, hímezni) a használati tárgyakra annak jelképét, amire vágytak, vagy amit szerettek volna elérni. 

Azonban egy Szeged környéki tárgyi lelet arról tesz tanúbizonyságot, hogy a régi magyarok igen jól ismerték a női test anatómiáját. A csúcsára állított rombusz elfogadottan a vaginát, és ezzel a női nemzőerőt jelképezi a természeti népek szimbólumrendszerében. Ám a Szeged mellett talált nyakdíszen a csikló is jól kivehető, és a rombuszt „szőrszálak” veszik körül, mintegy sugárkoszorúba fonva azt. 

Házasságkötés magyar módra

A nőrablás valóban szokásban volt, ám a kutatók úgy vélik, hogy a Kárpát-medencébe érkezés környékén már csak a portyák, hadjáratok idejére korlátozódott, és elsősorban nem feleséget, hanem ágyast, illetve rabszolganőt szereztek így maguknak a férfiak.

Mindenesetre Szent István büntette a lányrablást, de csak akkor, ha az erőszakkal történt, a szülők tudta nélkül. Ebből a történészek arra következtetnek, hogy István idejében is élt a lányrablás szokása, ám csupán egyfajta rituáléként. 

A nagykorúság a lányoknál tizenegy–tizenkettő, a fiúknál tizenhárom–tizennégy éves kort jelentett. A nemi érések megfelelő ütemben alakult a szexuális életük. A házasság előtti szex megengedett volt nemcsak a fiúknál, hanem a lányoknál is, és bizonnyal szereztek is tapasztalatokat, mivel az udvarlás már a korai serdülőkortól szabad volt a fiatalok között, és ha elérkezettnek látták az időt az együttélésre, akkor a szülőkkel előre egyeztetett módon és időben megtörtént a „leányrablás”, ami lényegében a házasságkötéssel volt egyenlő. 

A házasságkötés körül nem csaptak nagy hűhót. Sem a szülőknek, sem a vallási személyeknek (a táltosnak vagy a papoknak) nem kellett megáldania a frigyet. A fiatalok egyszerűen összeköltöztek, és ha nem működött a kapcsolat, ugyanilyen természetességgel váltak szét.

Mivel a „házassági piacon” nem képviselt értéket a szüzesség, a szüleihez visszaköltöző lánynak ugyanolyan esélyei voltak újra férjhez menni, mint az első vagy a többedik házassága után. 

Az asszonyrablás emléke egyébként még ma is él, hiszen a tradicionális lakodalmi szokásaink egyik fénypontja, amikor a menyasszonyt „elrabolják” az ifjú férj barátai, hogy azután új asszonyként, menyecskeként térjen vissza az ünneplő sokdalomba.

A későbbiekben a lányrablás ellentételezéseként természetben vagy pénzben fizetett az ifjú férj vagy a családja a lányért, ez lett azután a mátkapénz, ami szintén egészen a XX. századig fennmaradt hazánkban.

Házasság kevés megkötéssel

Honfoglaló őseink egyfajta nyitott házasságban éltek, ami persze lényegesen különbözött a mai nyitott kapcsolatoktól. A férj tarthatott ágyasokat a felesége mellett, ám a házasságtörés, amikor más partnerével kerültek volna szexuális kapcsolatba, nemigen fordult elő. Olyannyira nem, hogy Szent István törvényeiben nem is találunk kitételt erre a problémára. Ennek oka éppen az lehetett, hogy a párkapcsolat nem élethosszig szólt, és ha a pár bármely tagjának nem felelt meg, nyugodtan felbonthatta azt, és kezdhetett egy újat.

Ráadásul az is elfogadott volt, hogy a hosszú hadjáratok idején a férfi és az otthon maradt nő is (!) létesíthetett mással is szexuális kapcsolatot.

A heteroszexuális kapcsolatokat kevéssé korlátozták, egyetlen gátat a vérrokonság jelenthetett. Ám ez csak valódi vérrokonságra vonatkozott, mert például a sógorok és sógornők között létrejöhetett házasság, sőt a sógorházasság intézménye is: az elhunyt férj feleségét a férj legközelebbi férfirokona, rendszerint a sógora vette feleségül, ha az asszony belegyezett. Ez volt az oka annak, hogy például Koppány igényt tarthatott Sarolt kezére, aki azonban nem fogadta el a férfi ajánlatát.

Anonymus, a XIII. században született honfoglalástörténet szerzője az ősmagyarokat egyfeleségű népként tartotta számon, de a kutatók tudnak a többnejűségről is, ám csak azon esetekben, amikor például egy háború következtében sok asszony maradt özvegyen, és nők javára jelentősen elmozdultak a nemi arányok a társadalomban. Ilyenkor szaporodott meg például a sógorházasságok száma is.

Korai felvilágosítás

A testiség és a szexualitás kendőzetlen felvállalása nemcsak honfoglaló magyaroknál, hanem minden természeti népnél jelen van. Sok esetben a termékenységet, a közösülést szent aktusnak tekintették, nem pedig titkolni való bűnnek. Éppen ezért a privát szféra kialakítására sem volt olyan mértékű igény, mint például a zsidó vagy a keresztény kultúrkörben.

Eleink szállása, a jurta sokak számára ismerős, hiszen a széles nemezlapokból készített, faszerkezetes sátor ma már egyre több hagyományőrző alkalmon felbukkan, illetve léteznek kifejezetten jurtás turistaszállások is. Őseink egészen a X. századig ilyen jurtákban laktak, amelyek nem lehettek túl nagyok. A nomád életmód következtében nem cipelhettek magukkal túl sok felszerelést, másrészt a fából készült tartószerkezet teherbíró képessége is behatárolta a kör alapú jurták nagyságát. A kutatók szerint a jurták átmérője körülbelül hat méter lehetett, ami nagyjából 24 négyzetméter lakóterületet jelent. Ezen egy többgenerációs nagycsalád osztozott. A legnagyobb jurták átmérője is csak kilenc méter lehetett, ez nagyjából egy lakótelepi lakás területe. Ám az ilyen nagyobb méretű jurta hatalmas kiváltságnak számított, és csak a vezetőknek járt.

A jurtákban nem voltak külön szobák, leválasztott lakrészek, hanem csak funkciójukban különültek el a területek: a konyha, az ágy, a tárolók, valamint a férfiak és nők helye is ki volt jelölve.

Az ágy 2–2,5 méter hosszú volt, és ugyanilyen széles. Ezen aludt a férj, a feleség és kisebb gyerekek hat–nyolc éves korig. Az ágyat éjjel egy függöny választotta el a vendégek, a szolgák, illetve a család többi tagjának, tehát a serdülő gyerekeknek a lakrészétől.

Egy ilyen élethelyzetben nem sok titok lenghette körül a szexualitást, és mivel a gyerekek együtt aludtak a szüleikkel, így esélyes, hogy nemcsak hallották, hanem látták is, mi történik. Márpedig direktben, mert a szüleik nagy valószínűség szerint levették a ruháikat.

A kutatók véleménye szerint ugyanis a nők is nadrágot, egyfajta bő bugyogót hordtak, mivel ők maguk is lovagoltak, mégpedig pont olyan nyergeken, mint a férfiak. Továbbá szokás volt az is, hogy a nők lekötözték a mellüket, vagy olyan szoros szabású felsőruhát hordtak, amely fixen tartotta a melleket, mert így sokkal kényelmesebb volt a lovaglás. 

A szexuális aktushoz mindkét félnek le kellett vennie a nadrágját, a nőknek meg kellett szabadulnia a mellüket tartó ruhadarabtól, így vélhetően teljesen meztelenül szeretkeztek. A kutatók szerint egyébként is számos jel mutat arra, hogy egészen a XVI–XVII. századig nem használtak hálóruhát, így többnyire meztelenül aludtak. 

Ősmagyar nudizmus

A korabeli feljegyzések szerint a magyarok naponta tisztálkodtak, ami igencsak kuriózumnak számított akkoriban. Ha volt valamilyen természetes vízforrás, akkor abban mosakodtak, fürödtek, természetesen meztelenül és koedukáltan.

„Mindkét nembeliek meztelenül úszkálnak a folyókban, és nincsen semmilyen szeméremérzetük” – írta naplójában az arab utazó Ibn Fadlán megbotránkozva.

A beszámolók szerint ráadásul minden jurta elengedhetetlen tartozéka volt egy összecsukható kád (!). A szerkezeti leírása sajnos nem maradt fenn, csupán annyit tudunk, hogy csuklós faszerkezetre kifeszített bőrdarab lehetett, amely könnyű volt, és kis helyen elfért. Bölcs Leo bizánci császár maga is rendelt ilyen „türk fürdőt”, amit azután mindig magával vitt a harcmezőre. 

A jurtában való fürdőzésnek is szemtanúja lehetett bárki a család tagjai közül. A meztelenség nem volt tabu, a gyerekek számára a test látványa, legyen az akár a saját-, vagy ellenkező nemű társuké, netán a felnőtteké, természetese dolognak számított, így gyakorlatilag kicsi koruktól abban nőttek fel, hogy az emberi testen nincs semmi szégyellnivaló, ahogy a szexualitáson sem. 

Forrás: Dr. Józsa László: Szex a középkori Magyarországon, Históriaantik Kiadó, Budapest, 2011.

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Nemzeti Történeti Emlékpark

Miklya Luzsányi Mónika