Extrémsportoló, mentőasszisztens, háromgyerekes anya, az idősek segítője – mi hajtja Tankó-András Imolát?

–

Tankó-András Imola főállásban mentős főasszisztensként dolgozik, néha éjszaka, olykor ünnepnapokon, majd amint lejár a kemény műszak, mellékállásban fogászati asszisztensként folytatja a napot. A munka végeztével ahelyett, hogy megpihenne, a környék- és falubelieket látogatja meg, mert sokan kérik a segítségét, és ő szívesen mér vérnyomást, injekcióz vagy kötöz sebeket, esetleg útba igazítja a beteg időseket, ha gyógyszervásárlás a szándékuk, és akkor is mellettük van, ha csak néhány jó szóra vagy hallgatóságra van szükségük. Tizenhat éve vállalja a kemény bevetéseket, ott van az emberek mellett a legnehezebb, legkritikusabb pillanataikban is, és azt tapasztalja, miután sikerül ellátni őket a mentőautóban, legtöbbször nem elegendő a szakemberi jelenlét, kell az is, hogy emberként, a legnagyobb alázattal és nyitottsággal fogja a betegek kezét. Így aztán szoros kapcsolat fűzi őt a kászoni emberekhez.

Kászonaltíz egy község Erdélyben, Hargita megyében, ami a megye egyik legzártabb, leghagyományosabb térsége is egyben. Imola hiszi, csak azért tudott megmaradni a falu lassú életében, mert három egymástól nagyon eltérő szenvedélye lehetővé tette számára a kibontakozást: ő egyszerre segítő, édesanya és sportoló, és ha valamelyik szerepét mellőznie kellene, megfojtaná a csend.

„Amíg te vagy, meg se halok”

A mentőautóban azért is beszélget szívesen az emberekkel – ha a helyzet lehetővé teszi –, mert 45 kilométerre van a kórház, így míg odaérnek, jócskán van ideje meghallgatni a panaszaikat, lelket önteni beléjük, míg szakszerűen ellátja a sérüléseiket.

„Kihívás ez a munka, mert nem tudhatjuk, mi vár ránk és milyen állapotban találjuk a beteget. Mi, mentősök találkozunk velük először, jól kell felmérnünk a helyzetüket”

– mondja jelentőségteljesen, de a komoly munkaköri leírást mosolygós hangon folytatja: sok idős hiszi azt, hogy meg is gyógyul, mire a kórházig érnek, mert sokszor többet ér az odafigyelés, amit a mentőautóban kapnak, sőt van olyan néni is, akinek meggyőződése, amíg Imola mellette van, addig ő bizony meg nem hal.

„Néha meglátogatom őket az otthonukban is, hogy megbizonyosodjak arról, nem romlott az állapotuk. Várnak már, tojást, tejet adnak vagy amijük éppen van, annyira hálásak a törődésért. Sosem vennék el tőlük pénzt, nekem is fontos, hogy kölcsönösen ott lehetünk egymás életében. Különben is: az ember visszakapja a sorstól a jócselekedetei árát is”

– fogalmazza meg hitvallását, ami az élete minden eseményét meghatározza.

Tankó-András Imola háromgyerekes anya, aki a munka mellett arra is figyel, hogy 23, 21 és 13 éves gyerekeivel minőségi időt töltsön. Amennyit csak lehet – részletezi arra célozva, hogy azért a munka, illetve a gyerekek tanulmányai jócskán elveszik az időt, mégis arra törekszik, hogy szoros kapcsolatukat fenntartsa. „Keveset tudunk együtt lenni, de amikor néhány estét együtt töltünk, sokkal tartalmasabb az együttlétünk, mintha egy átlagos család lennénk, amelynek a tagjai csak úgy léteznek egymás mellett a mindennapok sodrásában. Mi, amikor együtt vagyunk, igazán egymásra figyelünk” – avat be a családi dinamikájukba, ami voltaképpen az alapkő Imola létezésében, ugyanis csak ezekkel a feltételekkel van lehetősége az extrém, kihívásokkal teli sportnak és az ezzel kapcsolatos versenyeknek is hódolni.

Hogy egyensúlyban maradjon az élete, gyerekeit arra nevelte, hogy önállóan létezzenek, már egészen kicsi koruktól kezdve boldogulnak a konyhában, de a bevásárlás, a takarítás, az ágyneműcsere, a számlafizetés és a mosás is a kisujjukban van. „Egy közösségben csak így élhet kiegyensúlyozottan az ember, legyen az akár a legszorosabb és a legszentebb közösség, a család” – részletezi meggyőződését, és azt is megosztja, hogy a gyereknevelésben megingathatatlan volt abban a hitében, hogy mindenkinek kell adni teret egy olyan tevékenységre, amit a család tiszteletben tart: az édesanyának is.

„Anya, te vagy a példaképem”

Tankó-András Imola tudja, hogy jó az, amit tesz. Visszaigazolják ugyanis a gyerekei, akik sokszor hangoztatják, hogy az édesanyjuk a példaképük. Ámuldoznak a kitartásán, számukra is lecke az, amikor elesni, majd remegve, de ismét talpra állni látják.

Ezért szívesen sportolnak vele: a két nagyobb gyereke már versenyeken is részt vett, de megszokott családi program, hogy a fiával közös edzésekre, a lányával meg motorozásokra jár. A kisebbel gyalogtúrákra, mert ő inkább a zene és a művészetek iránt érdeklődik. A „ki a keményebb?” mérkőzés szintén összekovácsolja a családot, folyamatosan sportolnak, mozognak valamit, tartalmasan töltik a közös időt.

„Nem is kívánhatnék ennél jobb viszonyt a gyerekeimmel” – jegyzi meg büszkén, hangsúlyozva, hogy a lánya is bizalommal fordul hozzá, és Imola ennél nagyobb visszaigazolást nem is szeretne. 

Mint mondja, a férje teljesen különbözik tőle, őt nem foglalkoztatják az extrém sportok, helyette a halászat teszi boldoggá.

„Kezdetben, amikor hazajött, megpróbáltam kevesebb edzésre eljárni, de nem éreztem jól magam. Rájöttünk, hogy hagynunk kell egymásnak, hogy azzal foglalkozzunk, ami feltölt. Ez jót tett a kapcsolatunknak: ő horgászik, én szaladok, edzek, motorozok.”

A motorozás egyébként hobbitevékenység, egy chopperrel „száguldozik”, mert akkor érzi magát igazán szabadnak, ezáltal kapcsolódik ki.

A kézdivásárhelyi Warrior Functional Fitness csapat edzéseihez késő délután vagy estefelé csatlakozik, hetente háromszor. Hat éve megszállottja a sportnak, már csak azért is, mert sokáig kereste azt az edzésformát, ami illik a személyiségéhez, de valahogy nem találta. Mígnem napokig az edzőterem ablakát bámulta, és arra lett figyelmes, hogy naponta más mozgásformát végez a csapat, így beállt közéjük és azóta is a csapat tagja. „Rá egy évre már Spartan akadályfutó-versenyeken vettem részt. Motivált, hogy a határfeszegetés mellett a fejlődésre is esélyem van” – osztja meg és halkan hozzáfűzi, egy kicsit talán mindig is „fiúsabb típus” volt. 

„Ha most kellene választanom, biztosan katona lennék. Szeretem a kihívást, az erőt, a futást-mászást. Mindig bennem volt a vágy, de ez egy olyan dolog az életemben, amit valami miatt nem mertem meglépni”

– fedi fel legnagyobb hiányérzetét, és arról is nyíltan beszél, hogy fiatalon vált édesanyává: 19 éves volt, amikor első gyerekét világra hozta, akit két éven belül követett is a második. Nehézség volt számára, hogy fiatal lányként vált anyává, és szinte fogalma sem volt az életről, mindent a házasságában kellett megtanulnia, voltaképpen ettől is próbálta megkímélni a gyerekeit, amikor önállóságra nevelte őket.

Az akadályfutás, amivel a versenyző olykor az életét kockáztatja

Tankó-András Imola tisztában van azzal, hogy olykor erején felül kell teljesítenie, mégsem hagyná az akadályfutást. Képes a végsőkig elmenni: különböző távfutásokat szerveznek, ahol a távolságokhoz mérten egyre több akadály hátráltatja a sportolót, ő mégis képes volt arra, hogy a Spartan összes szintjén végigmeneteljen. Mikor első, mikor második-harmadik helyezést elérve.

„Alulról építkeztem, a rövid távval kezdtem, aztán jött a super, a beast, az ultra – ezen Szlovákiában vettem részt és második helyezést értem el –, és ott volt a hurrican heat, ami 6, 12, 24 órás futam volt különböző feladatokkal. Már a 75 órást is teljesítettem, amit egy adott városban csak egyszer szerveznek meg és többet soha. Itt egyáltalán nem aludhattam, szinte semmit nem ehettem és ihattam, és folyamatosan feladatokat kellett teljesítenem”

– tárja fel az akadályfutás kegyetlen világát, ami egyszerre meghökkentő és kissé megkérdőjelezhető is, már ami az emberségességét illeti. 

Hiszen a 75 órás futam akár „emberkínzásként” is értelmezhető, és ebben a feltételezésemben Imola tapasztalatai is megerősítenek, mert első fokú fagyásról, negyed almáról és kutyakonzervről beszél. „Egy negyed almát ehettünk, nyertünk egy konzervet, azt megmelegítettük abban a reményben, hogy babkonzerv, majd kiderült, hogy kutyakonzerv, de egy késhegynyit ettünk belőle, 11-en osztoztunk rajta” – idézi fel a nehéz körülményeket.

Mint mondja, a futam végére már hallucináltak, az alvás- és ételmegvonás kihozta belőlük a legrosszabbat. Volt olyan feladat, amikor egy fejszét kellett szerezniük, de azt a folyó túlsó partjáról: 4 Celsius-fok volt odakint, abban a fagyos időben úszták át a folyót, és ott fagyoskodtak a túloldalán, mert nem merték az egyetlen száraz ruhájukat beáldozni, hátha jön még rosszabb próbatétel, amikor nagyobb szükségük lesz rá. 

De amikor az ultrafutáson vett részt, ott az 56 kilométeren lévő 66 akadályt, 3000 méternyi szintkülönbséggel 10 óra 01 perc alatt teljesítette. Ezt személyes rekordjának tekinti, mert miközben végigcsinálta, csak az lebegett előtte, hogy lehetne nehezebb, fájhatna jobban is – ez egyébként a mantrája, minden akadályfutásnak ezzel a meggyőződéssel vág neki. Illetve egész évben ezekre az alkalmakra készül, és szinte már a teljes életmódja olyan, hogy felkészíti az emberpróbáló feladatokra. Hiszen általában este nyolc órakor ér haza a munkahelyeiről, és van, hogy este tízkor fut vagy biciklizik, „amikor már a test fáradt, és noszogatni kell”.

Meggyőződése, hogy magának teljesít: „Én mindig önmagammal nézek szembe, ezért vállalom, és ezért nem adom fel.”

Jelenleg is egy 102 kilométeres futásra készül, ami több mint 6000 méteres szintkülönbségen zajlik. Már hetek óta úgy edz, hegyre fel, hegyről le szalad, hogy szembenézzen a gyengeségeivel. „Nem igaz, hogy nem fáj, hogy nem vagyok fáradt, de hajt valami belülről, muszáj feszegetnem a határaimat” – mindezt azzal magyarázza, hogy megnyugszik a lelke, ha az előtte lévő nagy feladatokat sikerre viszi, és hajtóerő, ha jön is a következő próbatétel, amit teljesíthet.

„Ha nincs célod, akkor csak úgy vagy. Nekem fontos, hogy valamiért létezzek, és ne csak úgy legyek az életemben” – ez az elszántság emlékei szerint mindig is jellemezte, mert amikor a kicsi gyerekeivel az otthonhoz volt kötve, akkor is kereste az erőpróbákat. Tortát sütött elvitelre, ugyanis a plusz tevékenység nélkül nem érezte jól magát. Neki elegendő, ha két-három hónapban egyetlen napot tölt lelassulással, a többiben viszont szüksége van a zsongásra. 

Mivel egy zárt közösség tagja, kezdetben többen értetlenkedve figyelték a sport iránti szenvedélyét. Nem értették a versenyre készülést, ahogyan azt sem, miért jó egyáltalán, ha egy családanya „elkóricál” otthonról. Ennyi év alatt viszont megszokták, és ma már az idősek is arra biztatják, hogy menjen, élvezze az életét.

„Rájöttek, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok jó anya, ha kell, hajnali négy órakor kelek és megfőzöm az ebédet, de eleve olyan típusú ember vagyok, aki keveset alszik, és folyton mozgásban van.”

Ma már senki nem nézi bolondnak azért, mert nyíltan vállalja, hogy a lelki egyensúlyáért énidőre is szüksége van, bármennyire megterhelő vagy éppen meghökkentő is az a tevékenység, amit kikapcsolódásként választott. 

A képek Tankó-András Imola tulajdonában vannak

Bereczki Szilvia