Varga–Magyar-ügy: A gyerekeket nem a válás ténye traumatizálja, hanem annak minősége
Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember jegyzete
„Gondoljatok a politikai kérdésről azt, amit akartok. De ne sétáljunk be abba a csapdába, hogy a családon belüli erőszak megítélése is egyéni lehet és szubjektív” – írja dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember a (túlzás nélkül) az egész országot felkavaró és foglalkoztató Varga Judit–Magyar Péter-ügyről. Hát ez az, hogy az egész országot foglalkoztatja. Mert a szülők emberek milliói előtt gyepálják egymást, amivel életre szóló károkat okoznak a három gyereknek. És nem utolsósorban, egy örökre kitörölhetetlen digitális lábnyomot. Ez egy végtelenül összetett és érzékeny helyzet, amely minden jóérzésű embernek összerántja a gyomrát. És amely nagyon sok mindent elmond az országról, ahol élünk, és a társadalomról, amelynek tagjai vagyunk. Félreértés ne essék, a bántalmazás vádját mindig komolyan kell venni. Bárki mondja, bármikor jön elő vele. (Ahogy a közéleti hatalommal való visszaélés vádját is.) És a gyerekek védelme ebben az esetben, ebben a családban (sem) a hallgatás. Sőt, az ő védelmüket épp az szolgálja, ha a körülöttük élő felelős felnőttek mielőbb biztosítják a biztonságukat és a jóllétüket. De ország-világ tulajdonává tenni a történetüket csak tovább traumatizálja őket. És – ebben valószínűleg a bármilyen oldali embertársunk is egyetért – ha valaki nem állhat rossz oldalon ebben az ügyben, az a három gyerek. Dr. Gyurkó Szilvia írása.
–
Nagyon sok szomorú dolog van az aktuális közéletben és politikában. De igazából miről érdemes írni gyerekjogi szempontból?
Arról, hogy egy közéleti vitába nem lenne szabad a magánéletet belekeverni?
Arról, hogy minden gyereket megillet a jog ahhoz, hogy a szülei az ő érdekét tartsák elsődlegesen szem előtt?
Arról, hogy szívszorító azt látni, hogy a családon belüli erőszakkal még mindig nem tudunk társadalmi szinten mit kezdeni?
Arról, hogy a „te kinek hiszel” kérdése még mindig megelőzi a „mi történt” kérdését, és hogy ez alapvetően azért lehet így, mert azokat a protokollokat, amiket ilyen esetekben alkalmazni kellene, valójában nem követik?
Noha a volt igazságügyi miniszter története nagyon hangos, de sajnos nem különbözik más olyan esetektől, amelyeket megismerve a gyerekjogi, gyerekvédelmi szakemberek első reakciója, hogy „jaj, ez nehéz ügy lesz” és hogy „huh, hogy fogjuk tudni elérni, hogy a szülők egymás helyett a gyerekekkel foglalkozzanak, és az ő érdekeit helyezzék előtérbe?”.
A védelem nem a hallgatás
Fontos tisztázni, hogy a gyerek érdekeinek előtérbe helyezése nem hallgatást jelent! Nem azt jelenti, hogy a gyerek érdekében el kellene titkolni a bántalmazást vagy az erőszakot. Sőt, az ő érdekükben kell elsősorban ilyenkor lépni (a lehető leghamarabb), hogy a biztonságuk, a jóllétük szavatolható legyen.
Azt viszont határozottan állítom, hogy a széles nyilvánosság nem szabadna, hogy az elsődleges terepe legyen az ilyen ügyek megvitatásának. Elképesztő járulékos károkat és hátrányokat okozhat a média, a közösségi média, a nyilvánosság, és az általuk létrehozott digitális lábnyom.
Ami életük végéig elkíséri majd a gyerekeket, és olyan lenyomatot, emlékeket hoz létre ezekről a fájdalmas gyerekkori eseményekről, amelyekkel sokkal nehezebb mit kezdeni, ha hirtelen több ezer (több százezer, több millió) ember figyelő szeme előtt zajlik, és megannyi (gyakran nem túl kedves) idegen kommentjével is szembesülniük kell.
Az értelmiség is válhat „csúnyán”
Mert a gyerekeket nem a válás ténye traumatizálja, hanem annak minősége.
Minél több a konfliktus, minél erősebb a sárdobálás, annál inkább sérül annak a családnak a megtartó ereje, amibe beleszületett.
Az emberek sokszor azt hiszik, értelmiségi családokban nincs csúnya válás. Azt hiszik, aki tanult, az képes árnyaltan gondolkodni nehéz helyzetekben is, és különbséget tenni aközött, hogy mi az, amit megtehet, és mi az, amit meg kell tennie. Miközben ez nincs így. A gyerekekre való odafigyelés képessége nem függ a diplomák számától. Sőt, néha az embernek van egy olyan érzése, mintha fordított arányosság lenne ezek között – bár ezt nem tudom adatokkal alátámasztani.
Gyakran előfordul, hogy komoly erőforrásokkal (pénzzel, kapcsolatokkal, hatalommal) rendelkező emberek a rendelkezésükre álló eszközöket a válás során (és utána) nem arra használják, hogy a gyerekek traumatizáltáságát, a kialakult krízishelyzetet megoldják, hanem arra, hogy a másikat minél inkább ellehetetlenítsék, hiteltelenítsék, a gyerekeket a saját oldalukra állítsák. Miközben a gyereknek csak fájdalmat okoz, ha ide-oda rángatják, hiszen a két keze nem arra van, hogy rángassák, hanem arra, hogy a szülők megfogják, tartsák, és a válás után is kísérjék a gyereküket, akit közösen vállaltak.
Mit mond el ez a mostani helyzet Magyarországról?
Azok a gyerekek, akik a volt igazságügyi miniszter családjában élnek, nem tegnapelőtt lettek traumatizálva. Nem akkor kezdődött az ő nehéz helyzetük, amikor a szüleik a Facebookon elkezdtek üzengetni egymásnak, hanem valójában évekkel ezelőtt. Akkor, amikor a szüleik közötti konfliktusok felerősödtek, amikor a szüleik közötti bizalom sérült, és amikor nem kapták meg azt a segítséget, amit meg kellett volna kapniuk.
A jogszabályok és a módszertani útmutatók azt írják elő, hogy ha felmerül a bántalmazás gyanúja egy olyan családban, ahol gyerekek is vannak, nem lehet kérdés a rendőrségi fellépés és az, hogy a rendőrség jelzést tesz a gyermekvédelem felé.
Ezután a helyi gyermekjóléti szolgálat munkatársának meg kellene jelennie a család életében, és feltárni, hogy mi a valódi helyzet, hogy vannak a gyerekek, veszélyeztetve vannak-e, és mit tudnak tenni azért, hogy a szülők közötti feszült helyzet a lehető leghamarabb könnyebbé váljon, megoldódjon.
Előfordulhat az is, hogy egy konfliktusos válásnál a gyerekeket védelembe veszik, ha a szülők közötti együttműködés annyira kritikus szintre csökkent, ha felmerül a bántalmazás és erőszak gyanúja.
Ezeket a lépéseket minden esetben meg kellene tenni annak az alapelvnek a jegyében, hogy komolyan kell venni minden jelzést. Az eljárásoknak akkor is haladéktalanul el kellene indulni, ha később kiderül, hogy még sincs bántalmazás, még sincs veszélyeztetés.
Így kellene történnie, mégis sokszor nem így történik, vagy előfordulhat, hogy nem megfelelően képzett és felkészített szakemberek jelennek meg a család, a gyerekek életében. Ismerve a realitásokat, az is előfordulhat, hogy a gyerekvédelmi szakembereknek nincs idejük érdemben foglalkozni ilyen ügyekkel. Lehet, hogy az érintett, befolyásos családdal nem is akarnak konfliktusba kerülni, mert nem tudják, mit kezdjenek utána a helyzettel. Lehet, hogy a szakemberek azt gondolják, igazából nem tudnak mit csinálni, eszköztelenek és tehetetlenek ilyen ügyekben.
Ez mind lehet.
Sőt, ezek mind rendszeresen előfordulnak, évtizedek óta, sok ezer ügyben. Szomorú, hogy Magyarországon a gyerekvédelem sokszor hangoztatott igénye nem képzett még olyan politikai akaratot, ami ezekkel a létező hiányokkal és problémákkal valamit kezdeni tudott volna.
Gondoljatok a politikai kérdésről azt, amit akartok. De ne sétáljunk be abba a csapdába, hogy a családon belüli erőszak megítélése is egyéni lehet és szubjektív.
Csak akkor fognak eltűnni a hamis vádak, a családon belüli erőszakra való, politikai eszközként használt hivatkozások, meg a magukra maradt bántalmazott nők, a családon belüli erőszakkal terhelt környezetben felnövő gyerekek, ha képesek vagyunk társadalomként számonkérni a szabályokat, a következetességet, azt, hogy megtették-e a megfelelő lépéseket a gyerekek védelme és biztonsága érdekében. Mert az erőszak nem magánügy – és kifejezetten nem az, ha gyerekekről van szó.
Kiemelt képünk forrása: Varga Judit hivatalos Facebook-oldala; Getty Images/Janos Kummer; Getty Images/ AlexLinch
