Csillámpóni és magány: nem merjük közel engedni magunkhoz az anyaság nehéz érzéseit

–

Az anyaság eleinte nagyon magányos műfaj

A szülővé válás óriási változás egy pár életében, de a legtöbb családban az apa élete a hétköznapok szintjén jelentősen kevésbé változik meg, míg az anyák általában a szülés után hónapokra biztosan, de sok esetben évekre otthon maradnak a babával, gyakorlatilag kiesve mindenfajta addigi közösségükből, amik sokszor a munka köré szerveződtek (de a baráti kapcsolattartás sem folytatódhat számukra ugyanúgy). Köhler Kata pszichológus rögtön ezzel a nagyon erős gondolattal indít: 

„Az anyaság az első években szörnyen magányos. Biztos vannak kis közösségek és élethelyzetek, ahol nem, de alapvetően a magyar berendezkedésben ez az alapélménye a legtöbb friss anyának. 

Egy anya, akinek addig pörgős munkahelye volt, és azt szokta meg, hogy mindenfelé kapcsolódik, szinte el sem tudja képzelni előre, hogy milyen lesz az, amikor napokon vagy heteken át ki se mozdul, legfeljebb sétálni a babával. És maga a babával való kimozdulás is egy csomó új feladat elé állítja. Azt, hogy ez a helyzet, az anyasággal járó összes új élmény (kialvatlanság, testi változások, egy kisbaba feletti teljes kontroll) mellett, mit vált ki az anyából abban a nagyon érzékeny és sérülékeny kezdeti időszakban, nem lehet előre tudni. Ráadásul Magyarországon még megvan az az extra nyomás is, hogy az általános közvélekedés szerint az első három évben az anyának a gyerek mellett a helye. Ami valakinek lehet  egy jóleső feladat, természetesen vállalt élethelyzet, másnak viszont egy, a saját igényeivel nem illeszkedő külső nyomás, aminek azonban szorongató lehet ellene menni. Mert 

a kisbabás élet azért egy leszűkült élet, sokkal kevesebb az ingerforrás, ami senkinek sem egészséges. Közben életben kell tartani egy babát, minden saját igényedet háttérbe szorítva. Ez többnyire nagyon radikális erőforrás megvonás az anya számára, aki nem tud kapcsolódni másokhoz, amiből meríthetne, aki számára csak nagyon korlátozottan elérhető minden más feltöltődési lehetőség is, miközben nem úgy alszik, eszik, fürdik, csinál bármit, ahogy korábban azt a saját ritmusában tette. 

És ehhez csatlakozik egy kiszolgáltatottság-érzés, hogy az alapvető szükségletei ellátásához is segítségre van szüksége, ami általában előtte fel sem merült.”

A családtagok, barátok, munkatársak élete közben megy tovább ugyanúgy, és még ha van is bennük szándék a kapcsolódásra, a hétköznapok végtelennek látszó óráinak magányosságát ez nem oldja fel. Emlékszem rá, amikor több órán át szoptattam a gyerekemet, és miután eltelt pár hónap, és kiderült, hogy ő ezalatt nagyrészt félálomban eszik, elengedtem azt a saját magam felé támasztott elvárást, hogy teljes figyelmemmel összekapcsolódóm vele, és elkezdtem írogatni mindenkinek cseten. Természetesen a legtöbben nem válaszoltak, hiszen éppen dolgoztak. Pedig titkon arra vágytam, hogy valakit fel is hívhassak, és beszélgessünk, hiszen otthon maximum a saját hangomat, vagy rosszabb esetben a babám sírását hallgathattam. 

Köhler Kata azt is említi, hogy az időbeosztás különbözősége mellett az is nehézséget okoz, hogy a barátok általában teljesen „másban vannak”, amikből a friss anyuka kimarad, és ezáltal lemarad, ha el is tud menni találkozni velük (babával vagy baba nélkül), azon szorong, hogy mi van a gyerekével (akár ott van vele, akár nincs), és még azon is, hogy nem tudja követni az aktuális munkahelyi vagy baráti eseményeket. 

„Akik a Covid idején váltak anyává, nem azt érezték, hogy ők kimaradnak valamiből, hiszen mindenki számára megállt az élet, mindenki beszorult a négy fal közé, ezért nekik nem volt erős a kiszakítottság-élményük. Minden más helyzetben azonban az anyává válás hoz magával egy ilyen kiszakítottság-élményt.”

Még akkor is, ha jelen van az apa… de sok apa nem tudja, hogyan legyen jól jelen

„Ha visszatekintünk, akkor biztos, hogy ma sokkal jobban részt vesznek az apák már babakortól a gyerekeik életében, mint régebben” – kezdi Köhler Kata. „De még az erre tudatosan figyelő családokban sem olyan egyszerű ez a kérdés. Van egy nagyon nagy elvárás, mondhatni, nyomás az apák felé, hogy legyenek egyenrangú felek, ne segítők, hanem partnerek – ehhez viszont nincsenek mintáik. (Épp erről szól a frissen megjelent Apának lenni című könyv is, amiről a napokban írtunk.)

Nemcsak nekik nincsenek, de az anyáknak sem, hiszen valószínűleg az ő apukájuk kevésbé vett részt a családi életben. Ez egy közös kísérletezés, ami folyamatos közös gondolkodást igényel. Tér kellene ehhez a közös gondolkodáshoz arról, hogy milyen mintákat akarunk átadni, és milyeneket akarunk magunk kialakítani. Tudatosítani kellene, hogy az apáknak milyen eszközeik vannak bekapcsolódni, és az anyáknak mekkora felelőssége, és egyúttal lehetősége is van arra, hogy milyen feladatot adnak ki a kezükből, mit nem kontrollálnak, mennyire bíznak a párjukban. De ebben a tekintetben az például pozitív változás, hogy egyre többen jönnek el párterápiára pici baba mellett, hogy kapjanak segítséget a családdá kovácsolódásban, felismerve azt, hogy nem mindennel kell hosszú időn keresztül egyedül megbirkózni. Szerintem tudatosabban válnak szülőkké a mostani generáció tagjai, több lehetősége van az apának érzelmileg is szerepet vállalni a gyermeke pszichés jólétének felelősségébe. Többet hallani arról is, hogy a gyerek érzelmi biztonságának kialakulásában az apáknak is milyen nagy szerepe van. De közben ez az apákra is extra nagy terhet tesz: legyél jelen, közben tartsd el a családod, és figyelj magadra is, légy egészséges, és közben figyelj a gyereked anyjára is, hogy neki is legyen ideje magára… Hát ezekért is hívják normatív krízisnek ezt az időszakot: mindent újra kell strukturálni, gondolni.

Két független emberből egyszer csak lesz egy majdnem ugyanolyan független ember, akire egy csomó nyomás hárul, és egy nagyon kiszolgáltatott anya, aki meg nem biztos, hogy úgy akarja csinálni az anyaságot, ahogy az ő anyja csinálta, tök egyedül.

 Ahhoz azonban, hogy ne egyedül birkózzon meg mindennel, folyamatosan mások segítségére szorul.”

Az anyák kollektív felelőssége még mindig nagyon nagy

Ma már sokkal többet tudunk a gyerekek lelki és mentális fejlődéséről, arról, hogy egyes gyerekkori élményeknek és traumáknak milyen hatása lehet a későbbiekben – ami persze szuper. Csakhogy szülőként iszonyú nyomasztó, főleg az első időkben, amíg az „ismerkedés” zajlik a helyzettel és a gyerekünk működésével, és teljesen inkompetensnek érezzük magukat. Ugyanis szinte mindennap történik valami, ami kapcsán felmerül bennem, hogy „most teszem tönkre a gyerekem életét”… pedig valószínűleg nem. De sajnos az online közösségekben is sokan vannak, akik a saját útjuk egyetemes jónak tekintésével ezt sugallják, és offline is sokszor szembesülünk ezzel, például „segítő” kérdések formájában. („Biztos, hogy éhes?”; „Nem kellene rá sapka?” és társaik.)

Köhler Kata azt mondja erről: „Valóban iszonyú nyomasztó lehet, mert ha tudod, hogy minek milyen jelentősége van, és mivel mit okozol, rengeteg bűntudat meg szorongás társul ahhoz, hogyha nem úgy reagálsz, ahogy azt gondolod, ahogy ideális lenne. Konfliktusos a gyereknevelés, de erre sem vagyunk felkészítve. Ám ha egy valóban támogató közösségbe kerülsz, akkor hamar kiderül, hogy ha valami – mondjuk, a szoptatás – nem megy, vagy valamiben nem átlagos a gyereked, esetleg nem érzel rögtön vagy folyamatosan katartikus érzéseket, attól még nem vagy rossz anya. Mások is járnak hasonló cipőben. 

Minden friss anya megéli bizonyos helyzetekben, hogy ő valamire alkalmatlan, hiszen kezdő, de közben ő is azt várja el magától, és a társadalom is, hogy minden készsége magától meglegyen. Pedig teljesen normális, hogy például eleinte nem tudjuk például, hogyan kell megnyugtatni egy ismeretlen lényt. 

Változó az is, hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben, például ha valaki a nap 24 órájában használja a testünket, ami felett kicsit elveszítjük a fennhatóságunkat. Valakinek ez az átállás könnyen megy, másnak meg nagyon bizarr élmény, vagy nagyon sok. És akkor jönnek az ambivalens érzések, amik nagyon ijesztőek lehetnek. Erről nem nagyon beszélünk, olyan, mintha megoszthatatlan lenne a kétség, mert szégyen társul hozzá. 

Szégyen, hogy én valamit nem úgy élek meg, ahogy szerettem volna, vagy ahogy más megéli… vagyis valószínűleg inkább: ahogy azt gondolom, hogy más megéli, miközben valószínűleg ő sem úgy éli meg. És akkor jön ez a magányos, szégyennel és bűntudattal teli helyzet, és a társadalmi elvárások sem engedik, hogy közel kerülj a nehéz érzéseidhez. Elvárt szinte, hogy jól legyél. Főleg attól, aki sokat várt az anyává válásra, nehezített úton jutott el idáig. Pedig

ezek az ambivalens érzések rendjén valók, és nem azt jelentik, hogy nem szereted a gyerekedet, illetve nem vagy jó anya. 

Az a helyzet, hogy kialvatlan vagy, és rengeteg minden változik a testedben, az életedben, ez pedig nagyon nehéz. Amikor egy sorstársi közösségben azt látod, hogy más is küzd ezekkel, az nagyon felszabadító. Nem azért, mert örülsz, hogy a másik is szenved, hanem azért, mert azt éled meg: hogy akkor nem velem van a baj, ez a helyzet mások számára is nehézségekkel jár.” 

Erről beszéltem, hogy ki kellene írni a gyerekszobák falára. 

Kata tapasztalata az, hogy a Mamakörben – ahol várandós nőknek, és nullától–öt hónapos babák anyukáinak is szerveznek kislétszámú csoportokat – nagyon könnyen megnyílnak egymás előtt a résztvevők. Egyszerűen azért, mert a közös élethelyzet miatt elég egy apró szikra, az, ha valaki felvet egy nehézséget, utána bátran követik a többiek: ki merik mondani a nehéz érzéseiket egymás előtt, és azonnal képesek kapcsolódni egymáshoz.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/ Hollie Santos

Tóth Flóra