Egy magyar család élete Zanzibáron – prózai döntésből életre szóló kaland

–

Timika és családja az elmúlt években Budapesten élt, és bár már korábban szóba került köztük a férjével, hogy egyszer majd szerencsét próbálnak külföldön – például, amikor fiuk, Levi, iskolás lesz –, nem terveztek ilyen korai, illetve ennyire gyors költözést. Az élet mégis úgy hozta, hogy belevágtak az ismeretlenbe:

Levi ugyanis egy nehézlégzéssel járó légúti betegséggel küzdött, amit még valószínűleg évekig nem nő ki, és ez nagyban megnehezítette a magyarországi életet.

„Sajnos nagyon sokat volt beteg, októbertől áprilisig pedig nem járt oviba, mivel nagyon gyakran fulladt. Ez egyrészt nyilván lelkileg sem egyszerű, másrészt a munkával sem könnyű összeegyeztetni, ő pedig nem lehetett része a gyerekközösségnek” – mondja Timika, aki egyébként a Bagázs munkatársaként dolgozott több éven át, és az állását is ott kellett hagynia, hiszen az ősztől tavaszig tartó időszakot nem mellőzhette. 

A család hallott arról, hogy a hasonló problémára gyógyír lehet az óceáni klíma, így Timika és férje, Sándor, elkezdtek lehetőségek után nézni. „Nagyon támogató orvosaink voltak, mint ahogy az óvoda is teljességgel mellénk állt, de eljött a pont, amikor arra jutottunk, hogy inkább kipróbáljuk a költözést. Őszintén bevallom, az utolsó pillanatig reménykedtem: történik valami csoda. Végül menni kellett, de tudatosan kezdtük átkeretezni magunkban az okokat: belevágunk egy kalandba, Levi megtanul angolul, megismerjük a világ egy másik részét. Neki pedig már így meséltünk arról, hogy miért indulunk el egy másik kontinensre” – mondja az édesanya.

Négy hónap keresgélés után irány Afrika

Timi egy februári napon felcsapta a Google-t, és óceánparti helyeket kezdett keresni. Százötven e-mailt küldött ki olyan iskolák számára, amelyek hasonló partokon működnek, és amiknek ki tudják fizetni a tandíját. „Ez volt a legnagyobb szűrő egyébként, hiszen tényleg nulláról kellett elindulnunk: Tenerifén nem tudtunk volna egy magániskolát fizetni” – meséli.

Végül három pozitív válasz érkezett a levelekre, Hondurasból, Panamából és Zanzibárról.

Hondurasban az iskolai hely mellett munka is várta volna őket, azonban a közbiztonság miatt végül el kellett engedniük ezt az országot. Egy ideig még reménykedtek Floridában és Dél-Karolinában, mivel Timika pályázott egy tanári programra, ahol több rostán is továbbjutott. Ezt végül azonban nem kapta meg, így gyorsan kellett dönteni.

„A zanzibári igazgatónő volt a legszimpatikusabb: bár sosem jártunk még itt, végül megvettük a repülőjegyeket. Mind anyagilag, mind szervezésben ezt tudtuk a leggyorsabban kivitelezni. Májusban volt az első e-mail-váltás, és szeptemberben Levi már ott kezdte az iskolát – hiszen a szigeten a négyéves gyerekek már iskolába járnak” – fűzi hozzá Timika.

Új élet egy új kontinensen

A legnagyobb nehézséget az jelentette számukra, hogy mindketten, a férje is és ő is, nagyon szerették a munkájukat, és igazi elhivatott szakemberként tevékenykedtek benne: Timi a Bagázs tagjaként, a férje pedig a gyerekvédelemben dolgozott.

Sándor egyébként emellett főiskolára is járt, és szerencsére úgy tűnik, be tudja fejezni online a tanulmányait Zanzibárról. Mindketten home office-ban dolgoznak: Timi online tanít, férje pedig adminisztrációs területen helyezkedett el, de folyamatosan keresik az olyan lehetőségeket, amikkel az ittlétet könnyebben tudják finanszírozni.

Zanzibáron nincs szociális szféra, nincs gyerekvédelem, egy alapegészségügyi ellátás van – így a szakmájukban nem tudnak elhelyezkedni. A nagy szállodákban, éttermekben pedig a helyieké a munka: hiszen ők jóval olcsóbban dolgoznak, emellett érthető módon a törvények is védik őket, és elsőséget adnak számukra.

„Európai szemmel itt mélyszegénység van, a helyiek napi 2-3 dollárból élnek a komfort nélküli házaikban. Az mindkettőnk számára nehéz itt, hogy nincs egyetlen civil kezdeményezés se, ami helyieknek segítene, és ahol az eddigi munkatapasztalatainkat tudnánk használni. A nemzetközi iskolában, ahová Levi is jár, 30 országból tanulnak gyerekek, a helyiek pedig ösztöndíjjal járnak ide: ez az egy támogatás létezik a helyi gyerekek számára.

A külföldiek nagyon nagy százaléka jómódú amerikai vagy európai család, a szülők szállodát, éttermet visznek a szigeten. Rajtunk kívül még egy-két olyan családot látok, amely hasonló helyzetben él, például hozzánk hasonlóan gyalog, biciklivel jár iskolába, mint a helyiek. Meg is lepődnek ezen, hiszen ahhoz szoktak, hogy az ide érkező fehérek kifejezetten jómódúak” – mondja Timika.

Az életkörülmények így is eltérők: ezért, ha zanzibári kisgyerek jár náluk az albérletükben, megcsodálja a sütőt és az elektromos fogkefét.

Megfelelő lakást találni egyébként számukra sem volt könnyű feladat.

„Már az ideút is izgalmas volt, hiszen Levi a gépen belázasodott. Ezután egy éjjelt egy motelban töltöttünk borzasztó körülmények között. Végül odaértünk az albérletünkbe, ahol egy darabig nagyon jó volt minden.

Csak aztán az első monszuneső idején elázott az összes elektromos vezeték, így konkrétan, ha nekidőltünk a falnak, akkor megrázott minket az áram. Amikor telefonáltunk a főbérlőnek, azt javasolta: járjunk a házban is gumitalpú cipőben”

– idézi fel most már nevetve Timika. Végül természetesen új helyet kerestek: átköltöztek egy másik faluba, Jambianiba, az iskola mellé.

Amikor kiderül, hogy mégiscsak megérte

Persze biztosan kíváncsiak vagytok arra, hogyan alakult a legfőbb történetszál: csökkentek-e Levi panaszai? Bizony, az óceáni klíma valóban megtette a hatását.

A kisfiú mióta itt élnek nem fulladt. Betegségeket most is elkap, de előbb túl van rajtuk, ha pedig erősebben köhög, csak lesétálnak az óceánhoz, és jobban lesz.

Levinek egyébként az első hetekben nagyon tetszett az iskola, ezután következett egy természetes hullámvölgy: kicsit mérges lett, hogy nem tudott 2 hét alatt megtanulni angolul. „Felháborodva mondta, hogy angolul nem lehet úgy megtanulni, mint úszni, vagy biciklizni, ő pedig nem erre számított. Egy harcosabb hónapja volt, de aztán túllendült ezen. Nagyon jó tanárnői vannak, mindenben támogatják, segítik, és most már egyre többet tud beszélni a társaival is” – fűzi hozzá Timika.

Az első időszak persze a szülőknek sem volt egyszerű: ahogy Timi mondja, fokozatosan könnyebbült meg és szokta meg ő maga is az új helyzetet.

Amikor azonban a kisfia, aki itthon soha nem vehetett részt sem a Mikulás-ünnepségen, sem a karácsonyi programon, decemberben hóemberként lépett színpadra a közös műsorban, ő is rájött, hogy mennyire megérte megtenni ezt a hatalmas lépést.

„Látom a büszkeséget és az örömöt rajta: hogy ő is a közösség része, mehet az osztálykirándulásra, vannak barátai, és még az iskolában is jól teljesít. Mögötte van egy út, amiről érzi, hogy ő maga küzdött meg vele, és ennek a hatása érezhető” – mondja őszintén Timi.

Azért van, ami nagyon hiányzik

Amellett, hogy az élet beállt egy természetes ritmusra, vannak dolgok, amelyek hiányoznak Zanzibárról. „Itt nincsenek játszóterek és az iskola utáni bandázás, a közösségi lét sem jellemző. Nekem a legjobban egy olyan bolt hiányzik, ami nem félig üres minden alkalommal” – sóhajt Timika. A szigeten rizst, zöldséget és gyümölcsöt esznek: húst nagyon nehéz beszerezni, a helyiek étrendjében nincs sajt vagy joghurt. Ezért természetesen sokféle szeretett ízre már nagyon vágynak. Emellett Timinek és Sándornak igazi hiánycikk a kultúra: a mozi, a színház, sőt még egy könyvesboltba sem tudnak bemenni, illetve nincs egy erdő vagy egy park a közelben.

Levi számára a kedvenc hobbi a búvárkodás lett, amit a sziget egy másik magyar lakójánál, Zoli bácsinál tanul a Kizimkazi nevű szomszédos faluban.

Több magyar család is él Zanzibáron. Külön jólesik a szívemnek, amikor azt meséli, hogy itt a magyarok segítik egymást és jó kapcsolatban vannak – pedig sokféle történetet, vagy sokszor feltételezett sztereotípiát hallani ennek ellenkezőjéről szerte a világban.

Timikáék ezzel együtt azonban nagyon nyitottak arra is, hogy a helyiekkel ismerkedjenek. Egy Levina nevű kislány például csak úgy bekopogtatott hozzájuk, és heteken át ott játszott, szinte olyan volt, mintha két gyerekük lenne.

„A helyiek közül maszáj gyerekekkel szoktunk főként játszani, ők egyébként itt kisebbségnek számítanak, nem muszlimok. A szülők nem beszélnek angolul, ezért nehéz a kapcsolatépítés. A nők helyzete alapvetően más, nem igazán dönthetnek a saját sorsukról, például, hogy hány gyereket szeretnének. A férfiak pedig azon csodálkoznak, hogy a férjem délutánonként az óceánban együtt játszik Levivel, ez az ő életükben nem megszokott. Európai szemmel sok mindent nehéz megérteni: itt a kétéves gyerekeket is kiküldik kagylót árulni a partra a nagyobb testvérekkel, teljesen másként szocializálódnak, mint nálunk” – osztja meg a tapasztalatait Timika. A közbiztonság egyébként jó, a közlekedési kultúra már kevésbé kiforrott, de van, amit muszáj megszokni. 

Mindig csak a következő lépést kell megtervezni

A család április elején hazajön egy időre: mivel Zanzibáron a nagy monszunesők idején van nyári szünet.

Kilenc hetet töltenek majd itthon – éppen abban az időszakban, amely Levi egészsége szempontjából is kedvező –, és találkoznak a családdal, a barátokkal.

Utóbbiak egyébként támogatták őket és sokat segítettek, még akkor is, ha nehéz volt elfogadni a távolságot. Timi és Sándor azt már eldöntötte: még egy tanévre biztosan visszatérnek. 

„Zanzibárból messziről nézve sokan csak az egzotikumot, az óceánt, a meleget látják, de teljesen mást jelent megtapasztalni az itteni életet. Mindenképpen szeretnénk majd visszatérni Európába, hiszen alapvetően ott érezzük magunkat otthon. Viszont mára már tudjuk úgy látni ezt a fordulatot, mint egy igazi kalandot, amiből mind a hárman sokat tanulunk és profitálunk is” – foglalja össze Timika.

A képek Kakuk Timika tulajdonában vannak

Széles-Horváth Anna