Lehet, hogy nekem soha nem lesz otthonom?

–

Állok a domboldalon, nézem az előttem elterülő festői tájat. Talán ez az a kép, amit majd állandóan látni fogok, ha kinézek az ablakon.

Újra költözünk. Valószínűleg. Néhány éven belül. Legalábbis most ez a terv. Ami persze nem jelent semmit. Ugyanis az elmúlt nagyjából hét évben hét különböző helyen akartunk már élni. Például Berlinben (ezt még azért mindig adnám), meg Marokkóban. Meg Hollandiában. Meg Csehországban. Vagyis tulajdonképpen mindig ott, ahol éppen voltunk. Még szerencse, hogy nem vet fel minket úgy a pénz, hogy azonnal vegyünk egy ingatlant, amikor elkap minket a költözőláz. Mennyi papírmunka lenne! Meg mennyi dobozolás!

Talán tényleg az volt a legjobb döntés, amikor beköltöztünk a furgonba. Azzal utaztunk, abban laktunk. Így mindenhol élhettünk egy rövid ideig, ami éppen megtetszett nekünk, és bármikor odébbállhattunk, amikor újra mehetnékünk támadt. Mint a csiga meg a háza. Vagy mint a nomádok.

Talán az egyik ősünk valami utazó karaván tagja volt, ezért pezseg folyton a vérünk. A családfakutatás szerint tényleg így volt.

A furgonlakás tökéletes azoknak, akik folyton változtatják a terveiket. Más egyéb előnye is van. Például sokkal kevesebbet kell takarítani, mint egy lakást. Mivel csak két négyzetméter. Meg kevesebbet kell pakolni. Mert kevesebb a holmi. Könnyebb megvalósítani a minimalizmust. Ha mégis túlpakolnád a kocsit, legfeljebb megállít a rendőr és megbüntet a túlsúly miatt. Arról nem is beszélve, hogy ha hülye a szomszéd, nem kell megvárni, míg elpatkol vagy elköltözik, egyszerűen odébb gurulsz. Ugyanígy, csak máshova kell parkolnod, ha nem megfelelő a kilátás.

Csakhogy ami a vándorélet előnye, az a hátránya is

Mindenhol ott vagy, de nem vagy ott sehol igazán. Mindenhol élsz, de mégsem vagy otthon sehol. Nincsenek ott a barátaid, a család. Nem tudsz leugrani a kedvenc sarki pékségedbe. Mert nincs ilyen. Pedig hát kedvenc sarki pékségem még akkor is volt, amikor egy belvárosi albérletben laktam. És megvolt a kedvenc kisboltom is. Meg a kedvenc törököm. (Bár kedvenc halloumisom már Berlinben is van). Mintha csak egy kis faluban laktunk volna a kerületben.

Szóval vándorlok. Bolyongok. Egyszer külföldön akarok élni. Aztán kétség sem férhet ahhoz, hogy itthon, és már nem is értem a korábbi álláspontomat. Ugyanígy ingázik a szívem a város és vidék között (erről már írtam korábban). 

Néha menekülnék a városból mindenáron, a beton és a tömeg látványa undorít. A hegyekbe költöznék egy jurtába. Állatokat tartanék, és gondoznám a kiskertemet. Csak hallgatni a madárdalt, csak elveszni a zöld táj látványában!

Aztán úgy érzem, fojtogat a csend. Ismét nyüzsgésre vágyom. Magával ragad a nagyváros sodrása. Igen, itt akarok élni, egy kellemes kis lakásban, kávézókban tölteni az időmet, írni, fotózni a város mindennapjait. Majd eljön a nyár és ismét menekülök. El innen, el, minél távolabb az emberektől, csak autót ne lássak! Hiszen a világ is afelé halad, hogy ez tűnik észszerűnek! A városok forró katlanná válnak, egyre élhetetlenebbek. Lehetőleg minél kijjebb kell menni, önellátóvá válni (erről is írtam korábban).

Olyan boldogok a kiköltözők! Olyan szabadok!

De vajon évek múlva is azok? Vagy ahogy jönnek a nehézségek, úgy múlik a lelkesedés? Újra meglátogatva egykori interjúalanyaimat látom, hogy igen, nehéz. Reggel kelni kell, menni kell, elfagyott a termés vagy éppen kiszáradt a kút, nem tojnak a tyúkok. Múlik a lila köd, egyre keményebb az ásó nyele, kérges a tenyér. De mégsem lehet már visszatérni, aki ezt a szabadságot megízlelte, arra ráborulnak, azt összenyomják a bérházak falai.  

Hát így állok én, féllábbal itt, féllábbal ott. Mint megtudtam, ezzel nem vagyok egyedül. Egy ismerősöm szintén pesti gyerek, a nyarakat a Balatonnál töltötte. Az ő szíve és lelke is ott toporog valahol félúton. Vagy inkább remeg a kettő között.

Gyerekként négy helyen éltem. Fősulisként három hely között ingáztam. Felnőtt fejjel ötször lett új lakáskulcsom. Na meg, ugye, a furgon és az Európában való bolyongás.

Egy ideig ez nem is zavart. Hogy állandóan hurcolkodunk. Hogy ezek csak állomások, de nem végállomások. Nem is gondoltam bele. Bírtam. Adta magát. Mentem. Beköltöztünk, egy kicsit szusszantunk, aztán ráuntunk, vagy az élet kényszerített, és mentünk tovább. Csak az utóbbi néhány évben született meg a gondolat. Hogy jó volna most már megérkezni.

De lehet, hogy csak öregszem és fáradok. Bele az életbe. Jó lenne már nem ingázni városok, országok, szerepek és tervek között. Jó lenne már állandósulni. Jó lenne?

Volt nyugisabb időszak az életemben

Egy kisváros volt a bázis, minden oda kötött. Ott éltem, nem volt messze a suli, ott volt az edzőterem, és a közelbe jártunk bulizni is. Aztán a környék és az élet megváltozott. Mint a Fel című mesében. Amelyben az öregember háza köré lassan egy metropolisz épül.

Az utcán már nem lehet sétálni. Vagy kutyát sétáltatni. Fekvőrendőrökkel kell lassítani a száguldozó autókat. Azok autóit, akik csak aludni járnak oda. Akik szintén ingáznak. A hatalmas gyümölcsöskertek az apró házikókkal eltűntek. A kertváros szélén egy lakópark nőtt ki a földből. Néhol a kertvárosban is. De talán én is kinőttem már ezt a helyet.

Lehet, hogy nem is térben, hanem időben vágyom vissza. És az is lehet, hogy akkor sem volt kerek a világ, csak visszatekintve tűnik annak.

Talán nem is egy helyet keresek, hanem egy középpontot. Egy létállapotot. Megérkezést a középponthoz. Csak illúzió, hogy ez kívül van.  

Mégis vannak, akik kint is megtalálják. Legalábbis úgy tűnik.

És mi van, ha eleve a kiindulási pontom rossz? Ha ez nem is hiba? Ha ez nem az állandóságra való képtelenség. Hanem a képesség az állandó változásra.

Állok a domboldalon, előttem a völgy, mely helyet ad a tekintetnek és az ábrándozó képzeletnek. Mögöttem erdő, tőlem nem messze a Duna hömpölyög, a természetben vagyok, mégis közel a város kávézókkal, cukrászdákkal, színházzal, régi belvárossal. Város és vidék egyszerre. 2in1. Igazán ideális helyszínnek tűnik az élethez. Mellettem egy gyönyörű tölgyfa. Tetszik. Leszünk lakótársak? Rezgeti a leveleit. Igennek veszem.

Néhány év múlva lehet, hogy ideköltözünk.

Talán akkor hazatalálok. Egy időre.

És ha kell, hát megyek tovább.  

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin