A Bíborszíntől a földönkívüli gyíkemberekig – a ma 80 éves Alice Walker kétes öröksége

–

„Minden ember lelke mélyén Isten alakú űr van” – írta Pascal a XVII. században, egy olyan korban, amikor még lazán lehetett egy személyben fizikus, matematikus, filozófus és teológus az ember, nem is igazán merült fel, hogy ezek egymást kizáró kategóriák volnának. 

A helyzet sokban változott, de annyiban nem, hogy ma is szeretnénk hinni valamiben: éhezzük a nagy történeteket, és előszeretettel fogyasztjuk is őket. Alice Walkerben pedig, legalábbis sokáig úgy tűnt, minden megvan ahhoz, hogy példaképnek lássuk.

Felemelő sorstörténete, mozgalmisága, és legsikeresebb könyve, a Bíborszín úgy ragyogta be a megítélését, hogy a közvélemény csak 5-10 éves fáziskéséssel, szinte egy véletlen nyomán eszmélt rá arra, hogyan változott az író gondolkodása, milyen veszélyes nézetekkel szimpatizál valójában. 

Ami már csak annál is érthetetlenebb, mert ő volt az a szerző, aki a rendszerszintű elnyomás és a különböző csoportok közti hatalmi viszonyok nüanszait is képes volt megragadni. Vagy lehet, hogy az is van, amit szoktak mondani, hogy egy ponton túl a szöveg is írja önmagát, és az igazán nagy művek a végén mindig bölcsebbek lesznek, mint az írójuk? 

De ne szaladjunk előre, kezdjük ezzel: Alice Walker élő legenda. 

Az egyik legismertebb tagja annak a generációnak, amelynek tagjai a 60-as években tevékenyek voltak az afroamerikai polgárjogi aktivizmus és a feminista mozgalom hőskorában. Egy olyan alkotó, aki írt egy túlzás nélkül csodálatos, egyszerre brutális és életigenlő, mélyen megindító regényt, a Bíborszínt (1982), amelyért Pulitzer-díjat kapott színes bőrű nőként elsőként a világon. De szerzője még további 40 kötetnek, a verstől a novellán át az esszéig, számos műfajban megmutatta magát. Tette mindezt azután, hogy gyerekkorában súlyos baleset érte, az iskolai szegregációt is megtapasztalta, és nagyon szerény anyagi körülmények között nőtt fel, vezetékes víz és áram nélküli otthonokban.

1944. február 9-én született egy pár ezer fős városkában, Eatontonban, Georgia államban. A szülei a földeken dolgoztak, az anyja varrást is vállalt, hogy eltartsák a nyolc gyereket, akik közül Walker volt a legfiatalabb.

Nyolcéves korában történt, hogy az egyik bátyja véletlenül meglőtte légpuskával: a találat Walker jobb szemét érte, és mivel a családnak nem volt autója (meg persze telefonja), viszonylag későn tudott csak orvosi ellátást kapni, így tartósan megvakult arra a szemére (a sérülés nyoma ma is látszik).

A balesetből való felépülés után kezdett írni-olvasni tanulni, és mivel Eatontonban egyetlen középiskola volt elérhető a fekete diákok számára, később ott folytatta tanulmányait. Kimagasló iskolai eredményeket ért el, eszes volt és szorgalmas, ezért Georgia állam ösztöndíjat biztosított számára: az atlantai Spelman College-ba iratkozott be 1961-ben, és ezekben az években találkozott ifj. Martin Luther Kinggel (róla ITT írtam), aki nagy hatással volt rá. 

Walker ez után a korszak egyik jeles női főiskolája, a Sarah Lawrence College hallgatója lett New Yorkban. Végzős volt, amikor teherbe esett: 1965-öt írtak, és az abortusz illegális volt az Egyesült Államokban (disztópiába illő fordulat, hogy közel 60 évvel később számos amerikai államban és Lengyelországban megint itt tartunk). Walker fiatal volt, férjezetlen és pénze sem volt, de elhatározta, hogy mindenképp elvégezteti a beavatkozást. „Úgy éreztem, ha meg kell szülnöm a gyereket, abba vagy ő, vagy én, de valamelyikünk belehal” – idézte fel egyik életrajzírójának. Végül sikerült annyi pénzt összekalapoznia a barátaitól, szaktársaitól, ismerőseitől, amennyiért talált egy orvost, aki vállalta a tiltott terhességmegszakítást. Ez akkoriban 2 ezer dollárt jelentett, ami a számítások szerint napjainkban 18 ezer dollárnak, azaz közel 6,5 millió forintnak felel meg. 

Miután még ebben az évben lediplomázott a Sarah Lawrence-ben, Walker visszatért délre a polgárjogi mozgalom aktivistájaként. A Mississippi állambeli Jacksonban, egy étteremben találkozott későbbi férjével, a zsidó származású fiatal joghallgatóval, Melvyn Leventhallal, akivel, mivel a feketék egyáltalán nem vegyülhettek a fehérekkel, a terem két végében ülve akadt össze a tekintetük. A pár rövidesen New Yorkba költözött, hogy a férfi befejezhesse az egyetemet. Leventhal terve az volt, hogy menjenek vissza Jacksonba, ahol folytatni szerette volna az emberi jogi munkáját. Ebbe Walker egy feltétellel egyezett bele: ha összeházasodnak.

„Délen régi hagyománya volt annak, hogy a fehér férfiaknak fekete ágyasuk van – írta a naplójában. – Tudtam, hogy ez nem az én utam. Így lényegében én kértem meg Mel kezét, és ő boldogan igent mondott. Amellett, hogy szerelmesek voltunk egymásba, politikai értelemben is fontos volt mindkettőnk számára, hogy törvényesen is összekössük az életünket.”

Így lett Alice Walker és Melvyn Leventhal az első olyan házaspár Jacksonban, de jó eséllyel egész Mississippiben, amelynek tagjai különböző rasszokhoz tartoztak, hiszen a „vegyes” házasságot tiltó törvényt csak hónapokkal később helyezték hatályon kívül a térségben. 

De Mississippiben élni továbbra is kockázatos és elszigetelő volt. A pár sosem érezhette biztonságban magát: az otthonukban és az autójukban is tartottak egy-egy csőre töltött fegyvert, igyekeztek kizárólag nagyobb szupermarketekben vásárolni, és sosem jártak moziba szombat esténként, amikor tudták, hogy fiatal fehér férfiak is összeverődnek a helyen. Több alkalommal kaptak fenyegető üzeneteket is, egyszer például egy cetlit dobtak be a verandájukra, amelyen az állt, hogy a Ku-Klux-Klan figyeli őket. A környezet előítéletessége mellett azzal is meg kellett küzdeniük, hogy Leventhal anyja is mélységesen helytelenítette a házasságukat. Az asszony „schvartze”-nak nevezte Walkert (ami a feketékre használt szitokszó a jiddisben), és odáig ment, hogy sivát ült a fia felett, nyomatékosítva, hogy a gyereke számára halott ember. 

A párnak 1969-ben lánya született, Walker egyetlen gyereke, Rebecca Walker, akiből szintén regényíró, szerkesztő, művész és aktivista lett, és akinek nem más a keresztanyja, mint a feminista ikon, Gloria Steinem. Alice Walker 1974-ben költözött Brooklynba (Leventhallal 1976-ban váltak el), és pár évig a Ms. magazin szerkesztőjeként dolgozott. Neki tulajdonítják például a womanism kifejezés megalkotását, amely a womanish melléknévből származik. Ezt a jelzőt Walker szerint fekete anyák mondogatták előszeretettel a lányaiknak, és általában merész, bátor, akaratos, némileg felháborító viselkedésekre utaltak vele. A womanism, nőizmus megkülönböztetése azért volt fontos a feminizmustól, mert rámutatott, hogy a fekete nőket többszörös hátrányok sújtják a mozgalom fehér képviselőihez képest. 

Walker aktivista-újságírói tevékenységének másik fontos eleme, hogy sikerült széles körben felélesztenie az érdeklődést egy elfeledett afroamerikai írónő és antropológus, Zora Neale Hurston munkássága iránt. Emellett versesköteteket, regényeket is publikált, leghíresebb műve, a Bíborszín (The Color Purple) 1982-ben jelent meg. Nehéz pár mondatba sűríteni a kötet lényegét, de talán azt mondhatnám, mindenekelőtt egy felemelően szép gyógyulástörténet: a főhőst, Celie-t gyerekkorától kezdve bántalmazzák nemcsak a rasszista fehér közegben, hanem a szintén patriarchális fekete kultúrában is, mígnem felnőtt korában megismeri Shug Avery énekesnőt, aki csillogó egyéniség, gint iszik, cigarettázik, a Lucky Starban lép fel és észbontó ruhákat hord.

Ez a találkozás, a zene, a tánc, a női energiák, a gyengédség segít Celie-nek, hogy visszatérjen az életbe, ismét kapcsolódni tudjon a testéhez, és visszanyerje az örömre való képességét.

A könyvből szokatlan szerkezete ellenére – lényegében istenhez címzett levelekből áll, magyarul éppen ezért először Kedves Jóisten címmel adták ki – hamar bestseller lett, majd 1985-ben Steven Spielberg rendezésében filmet forgattak belőle, amely az Oscar történetében az az alkotás lett, amit a legtöbb kategóriában jelöltek (11-ben), de végül egy díjat sem vihetett haza. Mindenesetre ebben a filmben ismerte meg a világ napjaink egyik legnagyobb hatású médiaszemélyiségét, Oprah Winfrey-t, aki Sofiát alakította, Celie szerepében pedig Whoopi Goldberget láthatta a közönség. 

A nők közti szerelem megtapasztalása Alice Walkernek is személyes élménye volt, aki, bár elutasította a címkéket, mindig őszintén írt szexualitásáról, és azt is elárulta, hogy a 90-es évek közepén romantikus kapcsolat fűzte Tracy Chapmanhez, aki nemrég a Grammy-gálán csalt könnyeket az emberek szemébe, amikor Luke Combs countryénekessel előadta a Fast Car című dalát. „Gyengéd volt, kedves és csodálatos, élveztem a társaságát, és fülig szerelmes voltam belé, de ez senki másra nem tartozott, csak kettőnkre” – nyilatkozta Walker 2006-ban. Állításait Chapman, aki soha nem beszél a magánéletéről, nem kommentálta.

Walker egyébként nem házasodott újra, életét áthatja a saját autonómiája iránti elköteleződés. A szerelmeivel nem költözik össze, hanem mindenkori otthonában fenntart egy külön helyiséget, egy szép szobát (love room) az aktuális párjának.

„Soha nem akartam azt érezni, hogy az éjszaka közepén nem írhatom meg, amit meg kell írnom” – mondta.

És talán ez az a pont, ameddig Walker megítélése egyértelműnek tűnik: egy szabad lélek, aki egyszerre művész és aktivista, és minden szövegében, közéleti megnyilvánulásában a marginalizált emberek mellett áll ki. 

Ezt gondolhatnánk róla. De ez már ebben a formában sem lenne igaz.

Mert van az úgy, hogy egy kimagasló alkotás, jelen esetben a Bíborszín, annyira beragyogja valakinek az egész életművét, hogy nem vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni a kínosabb részeket. (Az írót Toni Morrisonnal szokták összehasonlítani, akinek több olyan könyve is van, amely jelentős tudott lenni.) Amikor ugyanis 2018-ban felerősödött Walkerrel szemben az antiszemitizmus vádja, a feminizmus egyik legismertebb XXI. századi amerikai képviselője, Roxane Gay, aki nem mellesleg a Yale Egyetem vendégprofesszora, azt tweetelte, hogy „Alice Walkernek évek óra antiszemita közlései vannak” (has been anti-Semitic for years). 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dylberizm (@dylberizm) által megosztott bejegyzés

Csak eddig a honlapján, meg a művei egy-egy részletében adott hangot ezeknek a nézeteinek, ami így eleve kevesekhez jutott el, és nem keltett akkora figyelmet. Mi hozott változást?

Alice Walkerről köztudott, hogy pacifista.

2003 márciusában például, az iraki háború előestéjén 26 írótársával együtt letartóztatták, mert tüntettek a Fehér Ház előtt, és átlépték a rendőrség által kijelölt határvonalat.

Az író számos alkalommal élesen bírálta Izraelt is, 2009-ben pedig több aktivistatársával Gázába utazott, és a Code Pink nevű misszió keretében segélyeket vitt a palesztin lakosságnak, illetve igyekezett meggyőzni Egyiptomot és Izraelt, hogy nyissák meg a határaikat. 2013-ban nyílt levelet írt Alicia Keys énekesnőnek, hogy mondja le tel-avivi koncertjét. (Keys elutasította a kérést.) Walker azt is megtagadta, hogy újra lefordítsák és kiadják a Bíborszínt Izraelben (egy korábbi héber változat létezik). Egyébként voltak más írók is, akik hasonló döntést hoztak, például Sally Rooney a Hová lettél, szép világ esetében. 

A palesztin civil lakosság iránti aggodalom és a mellettük való kiállás – a jelenlegi háború tükrében is – érthető és fontos. Ugyanakkor úgy tűnik, Walker az évek során egyre radikalizálódott. 2017-ben közzétett egy verset a weboldalán (amelyet csak később fedezett fel a nyilvánosság), és amelynek az It Is Our (Frightful) Duty to Study The Talmud [A Talmud tanulmányozása a mi (rémületes) kötelességünk] címet adta. A szöveg tele van olyan motívumokkal, amelyek évszázadok óta a zsidó emberek elleni előítéletek szerves részei (gyerekek erőszakolása például). Walker a következő kérdést is felteszi: „A gójoknak (nekünk), az a dolgunk, hogy a zsidók rabszolgái legyünk? És még élvezzük is?”

De az igazi botrány még csak nem is ekkor robbant ki, hanem egy viszonylag ártatlannak tűnő helyzetben. Történt ugyanis, hogy a New York Times By the Book rovata 2018-ban Alice Walkert is megkereste. 

A By the Booknak az a koncepciója, hogy írásban küldenek sztenderd kérdéseket ismert embereknek az olvasmányaikról, a válaszaikat pedig mindenféle kommentár vagy tartalmi módosítás nélkül közlik. (Ez egyesek által vitatott, mondhatni felelőtlen újságírói gyakorlat, míg a szerkesztők szerint épp annak van hírértéke, hogy tényleg kiderül, ki milyen könyveket forgat.) Annyi bizonyos, hogy

az elsőre könnyednek tűnő tartalom időről időre heves vitákat vált ki, hiszen jól látszanak azok a vakfoltok, amelyek az amerikai közéleti személyiségek olvasmányaiban (és gondolkodásában) leledzenek.

Magukat progresszívnek tartó férfiak például kizárólag férfi szerzőket olvasnak, az egykori republikánus szenátor, a Floridai Egyetem jelenlegi elnöke, Benjamin Sasse pedig 33, egytől egyig fehér írót emelt ki a válaszaiban (igaz, a hosszabb listáján helyet kapott néhány színes bőrű szerző is). 

És akkor itt van Alice Walker, az élő legenda, aki írásban azt az egyszerű kérdést kapja, milyen könyvek vannak az éjjeliszekrényén. 

És ő beleveszi a felsorolásba David Icke …és az igazság felszabadít – A globális ügyek mögött meghúzódó titkolt forgatókönyv elképesztő leleplezése… című könyvét. Sőt, azt írja róla, hogy „Icke könyveiben az egész létezés, ezen a bolygón és számos más bolygón is, elgondolkodtató” és „egy kíváncsi ember valóra vált álma”. Kiderül, hogy korántsem ez az első alkalom, amikor Walker Icke-ot dicséri, hiszen 2013 óta többször blogolt már a műveiről, mondhatni, a férfi rajongója, és azóta sem korrigált jelentősen, kért bocsánatot, vagy bánta meg a közléseit (ez az egyik legfrissebb, 2022 áprilisában adott interjújának is a címe). 

Szóval a nyilatkozat nem véletlen (és arról sincs információnk, hogy Walker kognitív funkciói, belátási képessége csökkent volna). De ki az a David Icke? 

Az egyik leghírhedtebb brit összeesküvéselmélet-hívő, aki 1995-ben kénytelen volt magánkiadót alapítani, mert nincs az a kiadó, amely megjelentetné az agymenéseit. 

Először labdarúgóként, majd sportkommentátorként lett ismert az Egyesült Királyságban. A focit reumás ízületi gyulladása miatt hagyta abba, ekkor fordult az alternatív gyógyászat, majd a spiritualitás felé (amivel önmagában természetesen a világon semmi baj nincs). Ő viszont nem állt meg itt, hanem elment látókhoz és más médiumokhoz, majd a folyamat során rájött, hogy ő az új messiás, isten fia.

1990-ben be is csettegett tarka melegítőfelsőjében egy talk show-ba, hogy ezt a felfedezését a nagyközönséggel is megossza – ekkor még szó szerint mindenki kiröhögte. 

Aztán teltek-múltak az évek, és Icke-nak követői lettek. Egyre többen és többen voltak kíváncsiak rá. Előfordult, hogy sok száz ember előtt tartott előadásokat, telt házas stadionokban. Becslések szerint a könyveiből csak az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában legalább 400 ezer példány kelt el. És akkor mondom, miket állít. 

Icke szerint a holokausztot a zsidók finanszírozták. Zsidók állnak az emberkereskedelem hátterében is, továbbá minden egyes szélsőjobboldali csoport az ő fedőszervezetük. 

A világot az illuminátusok irányítják, akik egy alakváltó, hüllőszerű, földönkívüli faj leszármazottai. Más szóval gyíkemberek, akik rabszolgasorba döntik az embereket, és humán energiából, elsősorban gyerekek energiájából táplálkoznak. Vért isznak, és előszeretettel áldoznak fel kiskorúakat. A gonosz gyíkemberek nagy része zsidó. A Rothschildok mind gyíkemberek. De azért mások is földönkívüli hüllők igazából, például Bush, Obama, az egész brit királyi család (Vilmos herceg szeme egyszer állítólag el is sötétült, és kifejezetten kígyó jelleget öltött!), na és persze a világ összes újságírója (ssssz…). A Hold pedig nem létezik, csak a földönkívüli hüllők hozták létre, hogy megfigyeljenek minket. 

Icke azt állítja, ő nem antiszemita. Hiszen nem a valódi zsidókat bírálja, hanem a 12 láb magas idegen gyíkembereket, akik zsidóknak adják ki magukat.

Ja, az mindjárt más. Hogy a titkos összeesküvés, a vérivás, meg a csecsemők feláldozásának motívumát évszázadok óta használják az emberek riogatására, és a zsidóellenes bánásmód igazolására? Csak véletlen egybeesés.

Elképzelem, hogy Gloria Steinem harcostársa, Tracy Chapman egykori szerelme, a bölcs író, a hősöm, Alice Walker esténként ennek a pszichotikus tekintetű férfinak a handabandázásait olvassa, és még inspirálónak is találja. Ezután már az, hogy Walker úgy véli, a nemileg semleges szóhasználat (amire a „guy”, srác kifejezést hozza példának, szerintem tévesen) okoz „nemi zavarokat” a mai fiataloknál… szóval fájni még fáj, de már nem lep meg. 

Én lassan befejezem ezt a cikket, mondhatni, lekapcsolom a villanyt, de a Bíborszínnek továbbra is bármikor helye lehet az éjjeliszekrényemen.

Kiemelt kép: Getty Images / Mark Sagliocco / Stringer

Milanovich Domi