–

Sokkal több szakításom volt, mint párkapcsolatom

Mielőtt három évvel ezelőtt megismerkedtem a férjemmel, sokáig bolyongtam a párkeresés zegzugos – és számomra meglehetősen sötét – erdejében.

Megvolt az az igazán rendhagyó képességem, hogy úgy estem át egy tucatnyi szakításon, hogy valójában össze se jöttem érdemben senkivel.

Legtöbbször ezek a kapcsolatok inkább csak a fejemben léteztek, a valóságot vizsgálva ugyanis elég hamar rájöhettem volna, hogy a fiúk, akikben annyira szerettem volna hinni, két lábon járó vörös zászlók voltak. Pár hét alatt képes voltam meggyőzni magam arról – körülbelül egy évtizeddel előztem meg a delulutrendet –, hogy na, most tényleg megtörik a jég, végre révbe érek, és bármennyire reménytelennek tűnik is a helyzet, én leszek majd az a nő, akiért a másik megváltozik, megdolgozza a traumáit, és képessé válik az elköteleződésre. (Istenem, milyen fiatal és naiv voltam!) Sok-sok évnyi önreflexió kellett hozzá, hogy felismerjem az elhibázott választásaimat és az ismétlődő mintáimat, így mostanra tényleg boldogan mondhatom: megtaláltam a férfit, aki mellett szeretném leélni az életem. Ma már arra is képes vagyok, hogy nosztalgikus humorral tekintsek vissza, milyen kétségbeesetten üldöztem az elérhetetlent, és milyen nyomorultul tudtam magam érezni valakinek a visszautasítása miatt, aki meg sem érdemelte a figyelmemet. 

Amikor az első komoly kapcsolatom véget ért, húszéves voltam, és úgy éreztem, ledózerolták az életem, így minden téren tiszta lappal akartam indulni. Elköltöztem otthonról, a saját kis lakásomat a lehetőségeimhez mérten felújítottam és berendeztem (ezt értsétek úgy, hogy amikor beköltöztem, még nem volt meleg víz, se tűzhely, se internet), majd jelentkeztem egy külföldi tanulmányi ösztöndíjra Helsinkibe, hogy legalább fél éven keresztül még véletlenül se futhassak össze a volt barátommal. Életem legjobb döntésének bizonyult, rengeteg mindent tanultam akkor magamról, a hibáimról,

arról, ki is vagyok valójában én, önálló individuumként, nem valakiként, aki az azt megelőző több mint három évben kisebb-nagyobb mértékben próbált idomulni valakihez.

Felszabadító volt, és az is, hogy odakint senki nem ismert, tényleg meg volt rá a lehetőségem, hogy újradefiniáljam magam, és megerősödve, tele lendülettel térjek haza. 

Ehhez képest az is előfordult, hogy egy olyan szakítás után, amikor valójában még nem is jártunk, csak ismerkedtünk, annyira padlóra kerültem, hogy a dupla gin-tonikokat két kézzel döntöttem magamba, hogy aztán sikítva hányjam ki a nagyon borsos áron, egy prominens étteremben elfogyasztott steakvacsorámat a Fővám tér kellős közepén. Még a szép fekete hasítottbőr csizmámat is lerókáztam, és a taxisnak is ordas nagy baromságokat hadováltam hazafelé, de erre szerencsére már csak homályosan emlékszem. Félek, a sofőr nem. Hát na, a legjobbakkal is megesik.

Fényév távolság

Kíváncsi voltam, hogy a követőim között mik voltak a legjellemzőbb praktikák, amelyeket a szakítás után alkalmaztak, és többen is tudtak kapcsolódni ahhoz az elképzeléshez, hogy ilyenkor a környezetváltás – legyen szó munkahelyről, lakásról, egy másik városról, országról, vagy akár kontinensről – jó iránynak tűnik, ha a továbblépés a cél. Többen is voltak, akik azóta sem tértek haza. Barbi azért hozzáteszi, hogy

„úgy éreztem, hogy ha kilőném magam a Holdra, akkor sem lennék tőle elég messze”. 

Mi van a pohár fenekén?

Sok esetben kézenfekvő megoldásnak látszik – bár semmiképp sem hosszú távúnak – egy alapos elhajlás. Viki felidézi a történetet, amelyben régóta „alakultak” egy sráccal, amikor is végre elcsattant az első csók köztük a Szigeten tánc közben. Megbeszélték, hogy másnap mikor és melyik sátornál találkoznak, de a lány hiába érkezett lelkesen és mosolyogva, a fiú csak ennyit mondott: „Most ne, itt a menyasszonyom.” Viki így folytatja:

„Ezután jó ötletnek tűnt az abszint. Jött az eső. A következő kép, hogy beleülök egy pocsolyába, és nem vagyok hajlandó kimászni.” 

Szex, de már nem az exszel

Többen is beszámoltak arról, hogy az összetört szív egyik hatékony gyógymódjának a másokkal való vigasztalódást vélték, a kiesett idő és lehetőségek ágyban történő bepótlását, az azonban eltérő, hogy ez kinél milyen hatást ért el. Bogi minél több emberrel feküdt le bánatában, annál inkább rosszul érezte magát, Emese pedig így nyilatkozott: „Az első nagy szerelmemen próbáltam túltenni magam úgy, hogy összejöttem egy red flag bohóccal. Annyira nagyon akartam gyógyulni és hinni benne, hogy másfél évig együtt voltunk, de persze csak többet ártott, mint használt. Végül is sikerült megbékélnem az első szakítással és megszabadultam attól a majomtól is – szerencsére az általa okozott sebeket már nem egy újabb buta kapcsolattal gyógyítottam. Tanulságos volt, hogy semmiképpen sem egy új kapcsolat a gyógyír egy előző kapcsolat gyászidőszakában.”

Ezzel szemben több lány is mesélt arról, hogy úgy ismerte meg a jelenlegi férjét, gyerekei apját, hogy egy előző kapcsolat romjain próbált másokkal túllépni, és végül így talált rá az igaz szerelem.

Sokkterápia

Számomra meglepő volt, hogy több olyan válasz is érkezett, hogy az adrenalin kijózanító vagy éppen sokkoló hatását használták fel arra, hogy továbbléphessenek. Kata történetén könnyezve nevettem: „Köztudottan rettegek a hullámvasutaktól, még egy buckás autóúton is rosszul tudok lenni. Az egyik szakításom után többnapi álmatlanságot követő delíriumos állapotomban hirtelen jó ötletnek tűnt a városligeti majális extrém hintájára felpattanni, hogy majd leszállva, feltöltött boldogsághormon-készlettel új életet kezdek. Akkor sem fogtam gyanút, amikor a vasszörnyre csak hárman szálltunk fel, még a legbátrabbak is inkább egy korsó sör és az ingyenműsor mellett tették le voksukat. Azon az estén a vurstli fő attrakciója én voltam,

a végtelennek tűnő produkcióm abból állt, ahogy bemutattam, eszméletlenül hogyan hat a gravitáció rongybaba végtagjaimra, majd az ájulásból felocsúdva sikoltoztam, hogy meg fogok halni. A földre szállást követően meglepő, de szinte újjászületve éreztem magam, és hazaérve egy kiadósat aludtam.”

Berni hasonló élményekkel távozott a bécsi Praterből, őt viszont olyan mértékben felvillanyozta az adrenalinlöket, hogy mint mondja, szó szerint felrázva tudott nekifogni, hogy újjáépítse az életét.

Vannak olyanok is, akik úgy léptek ki a komfortzónájukból, hogy helixet (fülkarimába helyezett ékszert) vagy mellbimbópiercinget szúrattak, de Dia egészen szokatlan módját választotta a megtisztulásnak. Húszéves korában egy szakítás után semmilyen szőrtelenítőt nem volt hajlandó alkalmazni, és hagyta, hogy mindenhol szőr burjánzzon a testén. „Amikor már nagyon áldatlan volt az állapot,

fogtam egy borotvát, és megtettem, amit kellett, és mintha ezzel a fájdalmat és a veszteség érzését is leborotváltam volna magamról, rituális szertartásként.

Tudom, elég fura, főleg így leírva, de úgy emlékszem, ezzel túl is tettem magam a dolgon.”

Dalma egészen messze ment az újrakezdésért, egész pontosan Santiago de Composteláig, és megjárta az El Caminót. 

Sokan pedig a barátokra való támaszkodásra és a kitartó önismeretre voksolnak

Linda például számos önismereti könyvet olvasott el és podcastot hallgatott meg a párkapcsolati dinamikák témájában, munkahelyet váltott, hazaköltözött a szüleihez, családállításra járt. Mellette tudatosan kezdte el edzeni a testét, megváltoztatta az étkezési szokásait, saját művészetterápiás élmény, mandalafestés révén dolgozta fel az érzelmi elakadásait, amelyek, ahogy fogalmaz „akkoriban úgy törtek felszínre, mint a láva”.

Anális szex: gyakorlás, türelem és rengeteg síkosító – így lesz igazán jó a rajongók szerint

WMN SZEX – 2024. február 7. – ZKB

Az összes közül mégis Zsuzsi története volt a kedvencem, akinek egy igazi barát segített az elengedésben. „Hónapokkal egy gaslightingolós szerelmi kaland után már túl voltam a fájdalmon, de időről időre elbizonytalanodtam, hogy ugye nem képzelődtem, és igenis érvényes volt az én narratívám. Egyszer kiakadtam a legjobb barátnőmnek, hogy bárcsak valami független hatóság jóváhagyná, hogy ez így nem volt korrekt.

Pár nap múlva jött egy hivatalos(nak tűnő) ajánlott levél valamelyik bíróságtól, hivatalos fejléccel, címzéssel, formázással. Az állt benne, hogy megállapítják, hogy igenis jogos minden megélésem. Hivatkozásokkal, indoklással. Aláírásként pedig a legjobb barátnőm neve szerepelt.

Azóta, ha nem találom a kiutat gázlángozós utókattogásból, megírok egy ehhez hasonló levelet fejben magamnak, ami egy életre szóló vizualizációs támasz azóta is az ehhez hasonló helyzetekben.”

Nektek mi volt a legemlékezetesebb cselekedetetek, amelynek révén megpróbáltatok feldolgozni egy szakítást? Írjátok meg kommentben!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / domoyega

Krajnyik Cintia