Első regényt írni 40-50-60… felett?! Miért is ne! – Történetek arról, hogy soha nem késő!

–

Havas Juli: orvos és író

Juli (akinek ez amúgy az írói álneve, amelyet azért vett fel, hogy orvosi publikációitól elválassza az irodalmi tevékenységét) kórházas novelláit nagy örömmel gondozom szerkesztőként a WMN-nél. Az olvasók is szeretik a doktornő írásait. Első regénye, a Nincs Hold, ha nem nézed hatvanéves korában jelent meg, és pillanatok alatt bestsellerré vált.

Azt meséli, a volt iskolatársai úgy emlékeznek, mindig tervezte, hogy írni fog, de ez csak úgy tíz éve tudatosult benne.

„Úgy képzeltem, hogy előbb tanulni kell, ezért elkezdtem tanfolyamokra járni, angol kreatívírás-oldalakról tévedtem vissza a magyar írókurzusokra, utóbbiak adtak óriási löketet. Bár novellákkal kezdtem, mindig is »doktornős« regényekben gondolkodtam.”

Azt mondja, nem foglalkoztatta, sikeres lesz-e a könyve.

„Mindig a következő feladatra koncentráltam: elkezdeni, megírni, befejezni, kijavítani, megjelentetni. Írni nagyon nagy élvezet, flow, a siker az a hab a tortán. Ha az olvasók üzennek, hogy mennyire szerették a regényt és a szereplőit, az pedig a mogyoró a hab tetején. Sőt: rumos meggy!

Amikor azt kérdezem, változott-e az élete, mióta író, igennel válaszol.

„Nagyon pozitívan, mert kiléptem a szűk szakmai buborékomból, sok új embert ismertem meg, sőt igazi barátokra leltem (felnőttkorban mekkora kincs ez, nem?).” 

Juli orvosi diplomáját sem akasztotta szögre természetesen, és ahogy telik az idő, egyre többen tudomást szereznek írói karrierjéről is – betegei is mondták már, hogy büszkék rá.

A család eleinte szkeptikusan fogadta a regényét, „féltek, hogy nem lesz jó, és akkor azt hogy fogják elmondani nekem. Saját bevallásuk szerint megkönnyebbültek, amikor elolvasták.”

A pályatársakkal kapcsolatban is jók a tapasztalatai, úgy véli, az, hogy felkerült a Margó tízes listára, egyfajta befogadásként is értékelhető.

„A hardcore szépírókban van persze egy adag távolságtartás velünk, kezdőkkel szemben, de ezt megszoktam a saját szakmámban is, ahol szintén létezik egyfajta hierarchia. Egyáltalán nem esik nehezemre a tisztelet megadása és az alkalmazkodás, mint ahogy az sem, hogy tanuljak tőlük.”

A rajongóknak pedig egy jó hír végezetül: elkészült és hamarosan megjelenik Havas Juli második regénye is, amely áttelepülésről, hazáról és hazátlanságról, honvágyról, és főleg barátságról szól.

„Kár, hogy vége van, még írtam volna egy ideig” – mondja a szerző.

Vályi-Nagy Erika: Jókislányból közgazdász, közgazdászból író

„Ahogy az minden írói önéletrajzban szerepelni szokott: gyerekkori álmom a regényírás. Ehhez képest jó sokáig vártam az első regényemmel, de mint mindennek, ennek is megvan az oka” – mondja Erika, akivel az ezredforduló táján együtt kezdtük a pályát újságíróként, és az utunk azóta is sokszor keresztezte egymást. 

Világosan emlékszem, hogy már két évtizeddel ezelőtt is szóba került, hogy meg kellene próbálkoznia a regényírással. Ehhez képest az első regénye tavaly jelent meg, és Törtarany a címe.

Hogy miért várt ennyit a megírásával, arról így mesél:

„Gondolom, sokaknak ismerős a történet a kislányról, aki mindig jó és mindig meg akar felelni, nem kérdőjelezi meg a szülei döntését, elfogadja, hogy kell egy rendes szakma, biztos fizetés, és egyébként sem érdemes letérni a kitaposott ösvényről… ezért aztán én is mérnök lettem, mint az apám. A jó kislány azonban nem csak a szüleinek, a férjének is meg akar felelni, így szereztem egy közgazdász diplomát is. Csak az volt a gond, hogy nem találtam sehol a helyem. Az írás – mint szakma, megélhetés, pályaváltás – eszembe sem jutott, de szerencsére volt mellettem valaki, akinek viszont igen, a középiskolai magyartanárom, mentorom, Szafián Zsuzsanna. Ő hívta fel a figyelmemet egy induló magazin-újságíró képzésre, én meg – jobb dolgom nem lévén – belevágtam.

Már az első alkalom meghatározó jelentőségű volt, igazi rádöbbenés, hogy ezzel kell foglalkozom. Női magazinok mellett köteleződtem el, bejárva a ranglétrát, újságíró-gyakornoktól a főszerkesztőig.

Ha jól számolom, huszonkét évig csak írtam. Riportot, interjút, publicisztikát, divatanyagot, képalát, címlapszöveget, tématámogatást… csak regényt nem.

Pedig akkor már nagyon ott motoszkált a fejemben, hogy készülhetne végre valami nagyobb lélegzetű alkotás, amit nem darálnak be, ha jön az újabb lapszám. De a napszámban végzett írás, ötletelés, témagyűjtés mellett nem volt se időm, se erőm a regényíráshoz. És van három gyerek is itthon, ők sem támogatták a regényírói ambícióimat. 2020-ban azonban a Covid megadta a kezdőlöketet, ugyanis megszűnt a Kismama magazin, aminek a főszerkesztője voltam, és ki kellett találnom, hogyan tovább. És akkor jött az ötlet, hogy végre megvalósíthatnám a gyerekkori álmomat.

2020-ban már álltunk úgy anyagilag, hogy a család tudta vállalni, hogy én bevonulok a dolgozószobába egy időre, és írok. És majd meglátjuk, mi lesz belőle. Korábban nem engedhettem meg magamnak, hogy csak regényt írjak, mert valamiből élni is kellett. Bár szeretem én is J.K. Rowling történetét, aki nincstelenként vetette papírra a Harry Potter meséjét, és aztán gazdagabb lett, mint az angol királynő, azért tudtam, hogy ennek a pályamodellnek igencsak csekély a valószínűsége.

2023-ben jelent meg az első regényem, idén pedig jön a második. Nagy öröm, nagy büszkeség, de ennek nincs pénzben mérhető értéke. Nem tudtam én se vállalni több év szünetet, újra dolgozni kezdtem az írás mellett, online újságírás kurzust dolgoztam ki, írtam egy üzleti könyvet, most pedig egy cég sajtókampányát viszem. De ez egy másik típusú, másfajta időbeosztású munka, így jut időm a regényírásra is.

Erika azt mondja, sok előnye van annak, hogy éretten, önismerettel kezdett neki a regényírási folyamatnak, mert így egészen jól tudja kezelni a regényírással járó érzelmi változásokat.

„Egy írástechnikai könyvben (Varga Bea: A siker tintája) olvastam még jóval azelőtt, hogy a regényemmel elkészültem volna, hogy határozzam meg előre, mi számomra a siker.

Én pedig írtam egy listát, ami indult onnan, hogy »kitalálom a regényem témáját és írni kezdem« egészen odáig, hogy »irodalmi Nobel-díjat kapok«.

Nyilván közte még volt pár pont, mint »kiadót találok«, »kész a borító«, »megjelenik a regény«, »olvasni kezdik«...

Mindez azért volt fontos, hogy tudatosítsam magamban, ha elérek egy mérföldkőhöz, tudjak örülni. Így nem történik meg az, hogy hiába teljesítem az egyik célomat, nem élem meg sikerként, mert már másra koncentrálok. Ha 2023-ra visszatekintek, sok felemelő, sikeres pillanatot tudok kiemelni. A könyvbemutatót, a könyvheti dedikálást, az értő kritikákat, az olvasói visszajelzéseket.”

Beszélgettünk arról is, okozott-e számára valami csalódást a könyvkiadásban, könyvírásban. Erre azt válaszolta Erika, hogy nem voltak illúziói.

„Tudtam, hogy nagyon nehéz egy jó nevű kiadóhoz bekerülni, hogy sokat kell bizonyítani, hogy áldozatokat kell hozni a könyv sikeréért. A szerzői énmárka építése okoz nehézségeket. Figyelem a többi író oldalát, magyarokat, külföldieket, látom, hogy sokan hatalmas energiákat tesznek a folyamatos promotálásba, videókat gyártanak, nyereményjátékokat szerveznek, minden közösségi platformon ott vannak, és naponta posztolnak. Ez nekem nehezen, vagy legalábbis döcögősen megy.

Egyébként disszonáns is, hiszen az írás csendet, befelé fordulást, elmélyült gondolkodást igényel, míg a közösségi médiában való pörgés pont ellentétes személyiséget feltételez.

Próbálom megtalálni azt az egyensúlyt, ami még nekem is komfortos és az olvasóknak is kielégítő. De az biztos, hogy ezen a téren még van hova fejlődnöm.”

Erika közben befejezte a második regényét (illetve van egy harmadik is, de az annyira személyesre sikerült, hogy eltette az asztalfiókba). Kérdem tőle, érzi-e néha, hogy túl sokáig volt „jókislány”, ezért későn kezdte a regényírást, és szükségszerűen kevesebb ideje van az alkotásra, mintha húszévesen vágott volna bele. Azt feleli erre, hogy igen, nagy munka volt elengednie a „túl későn kezdtem” érzést, ám „huszonévesen vattacukorszerű gondolatok voltak a fejemben, abból aztán nem kerekedett ki volna egy épkézláb történet. A harmincas éveim a gyerekekről, a családról, az éjszakázásról szóltak, az anyává válás sokat változtatott rajtam, és elkezdtem máshogyan szemlélni a világot. Negyven felett kaptam időt, addigra állt össze a fejemben a történet, és mivel mögöttem volt húszévnyi újságírás, meg tudtam írni az első, majd a második regényemet.”

Pap Éva: Egy év, egy könyv

Éva mindig kereste a lehetőségét annak, hogy valami kreatív dologgal foglalkozzon, legyen az munka vagy hobbi akár. Pályakezdőként egy művelődési házban dolgozva köteleződött el végleg a kultúra iránt.

„Újságot hoztunk létre, ott érintett meg a színház világa, és egészen odáig eljutottam, hogy huszonhárom évesen részt vettem az egyik szegedi alternatív fesztiválon színészként egy monodrámával. Aztán jött váltás, és amikor férjhez mentem, hosszú időre kiszorították a kreatív tevékenységeket és közösségeket az életemből a családi teendők és az egzisztenciateremtés.”

Azért a képzelőerejét mégis csak használta, hiszen több mint húsz éve lakberendezőként dolgozik. Írni pedig 48 évesen kezdett.

„Egy nap úgy éreztem, hogy bármennyire is szeretem a munkámat, ki fogok égni. Ekkor jött az ötlet, hogy írjak egy szakmai könyvet kezdő lakberendezőknek.

Mivel tisztában vagyok azzal, hogy az írás egy-egy része, mint például a tehetség nem tanulható, de a szakmai része alázatot és tudást feltételez, ezért beiratkoztam egy íróképzőbe.

Itt az volt a jó, hogy először betekintést nyújtott a könyvkiadás bonyolult világába, és utána foglalkoztunk írástechnikával. Itt írtam meg az első novelláimat, amelyekre pozitív visszajelzést kaptam. Lényegében ekkor fogalmazódott meg bennem az első regényem ötlete. Bő két évet dolgoztam rajta kitartóan, és türelmesen javítottam, átdolgoztam, csiszoltam, míg végül 2020. áprilisában megjelent az És újra felkel a nap, és nagy sikert aratott. Ezt követte még két regény, és idén tavasszal jön ki a negyedik könyvem.”

Meg lehet-e élni vajon csak írásból, ha nagyon termékeny az ember? – kérdezem Évát, aki azt válaszolja:

„A kiadómnál több olyan szerző is van, aki ebből él. Ha akarnám, nekem is sikerülhetne, bár ahhoz évente minimum kettő, de inkább három (sikeres) könyvet kellene megjelentetni. Nekem viszont legalább egy év kell, hogy beérjen egy könyv. Nem is tudnék ennél rövidebb idő alatt megírni egy regényt, hogy úgy engedhessem el, hogy ez rendben van. Az életem szerencsére úgy alakult, hogy többet tudok foglalkozni az írással, mint korábban. Mindenféle nyomás nélkül élvezem azt az időt, amit belefektetek.

Persze az nem úgy van ám, hogy megírom a könyvet, aztán elengedem, és majd ő megtalálja az útját. Nagyon fontosak a kapcsolatok, az olvasói visszajelzések, mert ezek generálják a láthatóságot. Ma olyan világot élünk, ahol a személyes márkaépítés kötelező, és az olvasók kíváncsiak a szerző mögött megbújó emberre is. Egyszer régen valaki azt mondta, hogy nagyon jó ötleteim vannak, jó szakember vagyok, de az a bajom, hogy nem tudom eladni magam. Ez nagyon rosszulesett. Ezért ezen dolgozom folyamatosan, tanulok, igyekszem napi kapcsolatot ápolni az olvasókkal, mert hiszem, hogy nagyon fontos, hogy látható legyek, és ezen keresztül a könyveim is. Sokan követnek, tudják, merre járok, és várják a következő könyvemet. Az életem nyitottabb lett jóval, de úgy érzem, én ugyanaz maradtam. Járok író-olvasó találkozókra is.

Feltöltődöm ilyenkor a felém sugárzott szeretettel. És sokszor ebből táplálkozom borongósabb pillanatokban, amikor úgy érzem, megakadtam egy kézirattal, és azzal kacérkodom, beteszem a fiókba örökre.”

Felmerül az is, mitől érzi magát egy író sikeresnek. Éva azt mondja erre:

„Az ember mindig többet akar, és van olykor benne egy kis elégedetlenség is, mert óhatatlanul összehasonlítja magát másokkal, például akiknek a borítójával gyakrabban találkozik a sikerlistákon vagy az olvasásnépszerűsítők felületein. Ugyanakkor ha összeszámolom az eladott példányokat, plusz a könyvtári olvasókat is hozzáadom, valamint az illegálisan letöltött e-könyvek egy részét, és elképzelem ezeket az embereket egy hatalmas sportcsarnokban kezükben a könyvemmel, akkor telt házat látok magam előtt, és azzal nyugtatom magam, hogy mi más ez, ha nem siker. Nem bánom, hogy nem kezdtem korábban írni, inkább az van bennem, milyen jó, hogy elkezdtem, és milyen szerencsés vagyok, hogy a szűk családom támogat. Úgy érzem, most teljesedek ki igazán.” 

Gyakorta hallom írói pályájuk kezdetén lévőktől, hogy a „szakma” nem fogadja be őket könnyen. Éva azt mondja erre, hogy van szépíró, akivel írói barátságot ápol, miközben teljesen más műfajban írnak, és nagyon különbözők.

„De megismerkedtem olyannal is, akivel nagyjából egyidőben indultunk, és szépíróvá avatták, és van olyan érzésem, hogy elhatárolódik tőlem. Érzi ezt az ember kimondatlanul is. Az utánam megjelenő fiatalabb kortárs szerzőktől viszont kaptam olyan visszajelzéseket, hogy példakép vagyok számukra. Ez örömmel tölt el. Ugyanakkor örülök annak is, hogy egyre több kortárs szerzőt személyesen is megismerhetek, és hiszek abban, hogy kölcsönös tisztelettel egymást is tudjuk segíteni. Erre szerintem mindannyiunknak nagy szüksége van.”

Kiemelt kép forrása: Vályi-Nagy Erika, Havas Juli, Pap Éva

Kurucz Adrienn