–

Van egy mondat, amit biztosan nem lenne szabad kisbabás szülők számára ismételgetni – mégis mindenki ezt csinálja folyton-folyvást –, annak ellenére, hogy sok igazság van benne. „Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” – hányan hallottátok ezt a bölcsességet pár hetes vagy hónapos gyerekkel a kezetekben, két óra alvás, egy óra ringatás és néhány végtelennek tűnő etetés után?

Persze ahogy nő a gyerek, úgy érted meg, mit jelentenek ezek a szavak pontosan: amikor végignézed, hogyan bomlik le az eddig láthatatlan, de annál biztonságosabb burok, ami az első időszakban megőrzött titeket a saját jól működő valóságotokban.

Ennek ellenére viszonylag korán megfogadtam, hogy tőlem ezt a tézist senki nem fogja hallani, mert van, ami tényleg nehezebb feladat később, de sok minden valóban jóval egyszerűbbé válik: ezért felesleges összehasonlításokba bocsátkozni.

Az idő persze nem kérdez, csak szalad: és egy egyszer csak észreveszed, hogy már senkinek nem kell pelenkát, bilit, tíz váltóruhát és négy alvós nyunyókát csomagolni egyetlen napra, nem szükséges az alvásidőhöz igazítani minden létező programot, és lassan bár, de biztosan, mindenki elkezdi szavakkal kifejezni, mit szeretne pontosan. Miközben persze egyre határozottabb véleményük lesz a világról és egyre élesebben hallják meg a tiéden kívül mások szempontjait (ami nem baj, de néha annál nehezebb).

Az elfoglaltságok száma sokszorosára nő, a családi életet összefoglaló táblázat így nem sokban különbözik egy nagyobb vállalat heti beosztásától. Mégis a legnehezebb, hogy sokkal jobban sajog a lelked attól, ahogy egy kudarc után fel kell állniuk, mint amikor egyensúlyozás közben elestek a szőnyegen, és sírva az öledbe bújtak. Szóval egyszer fenn, egyszer lenn, és közben meg egyre jobban rácsodálkozol, hogy tényleg virágzik a palánta: egy ember bújik ki belőle egyre határozottabban, ahogy szívja magába az életet. Ennek örömére összeszedtem néhány igazán jó pillanatot a hétköznapokból, ami valódi flow-élményt hozhat szülőként.

Amikor „korrigálnak” a tőled hozott mintán

Anyaként, apaként azt hiszem, a legnagyobb szembesülés – amellett, hogy egy határozott mozdulattal kell hátrébb tenni a saját igényeinket és egónkat –, ahogy a gyerekeinkben meglátjuk saját magunkat. Ennek vannak igazán felemelő pillanatai, de azért az igazság néha fáj: bizony előfordulhat, hogy éppen a legnehezebb tulajdonságainkat kapjuk vissza egyedi csomagolásban, és ráadásul még nekünk is kellene vele kezdenünk valamit. Persze úgy, hogy közben nem a „bort iszom, vizet prédikálok” esete áll fenn.

Makacs? Megy a saját feje után? Nagy érzelmi amplitúdón mozog? Túl sokat rágódik egy-egy kérdésen? Mielőtt megkeresem az ide passzoló könyvet a témában, jobb, ha elkanyarodom az előszoba tükör felé: nem mondom, hogy nem kellemetlen a kitérő olykor, de az az igazság, hogy nekem többnyire beválik, és válaszokat ad a kérdésre.

A hasonlóság nem csak egyszerűség, sokszor igazi harcokat hozhat, de amikor látom, hogy a saját gyerekem hogyan tartja kordában, vagy használja jól egy-egy szituációban a kevésbé egyszerű vonásait (amiket ráadásul tőlem örökölt vagy látott), az mindig duplán örömmel tölt el.

Nem szégyen, hogy egymástól tanulunk, és az sem, ha én 30 felett gyakorlok újra és újra bizonyos dolgokat, hogy neki talán majd még egyszerűbb legyen: például elszámolni tízig egy reakció előtt, amikor arra van szükség. A hétköznapok igazi szép pillanata, amikor felfedezek bennük egy-egy olyan mozzanatot, amit jó lenne legközelebb nekem is utánuk csinálnom.

Amikor belátják, hogy tévedtek

Az elmúlt években a munkám miatt rengeteget beszélgettem pszichológusokkal, és bár sokféle nézet jár-kel szerte a világban, azt hiszem, abban nagy az egyetértés, hogy a bocsánatkérést akkor a legkönnyebb megtanulni, ha van rá minta. Felnőttként is tudjuk, hogy az egyik legnehezebb dolog a saját hibánkkal szembesülni: még ha magunkban beismertük, hogy valamit mégsem így kellett volna, hangot adni neki akkor sem mindig egyszerű.

Persze, hogy követek el hibákat nap mint nap az életemben, a gyerekeimmel is, de arra egészen tudatosan figyelek, hogy hallják tőlem, amikor beismerem, és elnézést kérek. Persze egy kisgyereknek átlátni egy hasonló helyzetet, és eljutni idáig még valószínűleg sokkal bonyolultabb folyamat – legalábbis úgy képzelem. Talán ezért különösen szívet melengető, amikor miután a durcás kiskamasz, a sértődött kisiskolás, vagy a világgal harcban álló óvodás mérgesen magára csukta az ajtót, kis idő múlva kioldalog a szobából, és azt suttogja: bocsánat vagy ne haragudj.

Valahogy számomra ez a világra való ráébredésnek, illetve az önreflexiónak egy olyan lépcsőfoka, amit nagyon jó érzés szülőként tapasztalni és végigkísérni.

Amikor önerőből oldanak meg egy problémát

Emlékszel az örömre, amikor először emelte fel a fejét, fordult át, ült fel, vagy kezdett járni? Azt hiszem, erről a fajta jóérzésről a mozgásfejlődés lezárultával sem kell lemondani, mert nagyon hasonló, amikor a gyerekünk nem egy következő fizikai akadályt küzd le, hanem megold valamit a saját életében. Míg nekünk, felnőtteknek belül talán épp azt a legnagyobb feladat elengedni, hogy a kezüket foghattuk járás közben, de a társas kapcsolataikba, a nehézségeikbe nem avatkozhatunk bele ennyire konkrétan, csak a pálya széléről támogathatjuk őket – annál nagyobb öröm, amikor megadtuk ezt a szabadságot, és saját erőfeszítésből sikerül valami nagy lépést megtenni.

Ez pedig lehet egy más számára hétköznapi dolog: mondjuk, hónapok óta tartó rettegés után felülni a biciklire, elsétálni egyedül az iskolába, kiállni magáért egy közösségben, vagy épp felkelni egy fájdalmas csalódásból.

Amikor látod, hogy az a belső erő, a túlélő ösztön, a remény – nevezzük, aminek akarjuk –, ami téged, engem, minket embereket mozgat, természetes módon a gyerekednek is sajátja, az egy igazán különleges érzés: valahogy az eufória és a megnyugvás szorosan összefonódó elegye.

Persze bérletet nem válthatunk rá, mert a féltés a bizalom ellenére sem hiszem, hogy valaha elmúlik.

Amikor szembesülnek valami nagy dologgal és te éppen szemtanúja vagy

Nem állítom, hogy nem jó dolog néha gyerekek nélkül utazni, és rendesen beleengedni magunkat a saját igényeinkbe, de közben meg bármilyen fárasztó perceket is hoz, szuper érzés megmutatni nekik számukra új dolgokat a világból.

Ez persze nem csak a földrajzi helyekre vonatkozik, néha a legegyszerűbb hétköznapi dolgok hozhatnak katarzist magukkal.

Bennem örökre mély nyomot hagyott például az élmény, amikor a Kököjszi és Bobojszát olvastam fel esténként az akkor ötéves középső gyerekemnek. A többiek is hallgatták, de a történet valahogy őt találta meg legjobban, így a végére kettőnk közös ügye lett ez a könyv. Tény, hogy az utolsó fejezetet képtelen voltam könnyek nélkül mesélni, annyira mást jelentett nekem felnőttként, mint anno gyerekkoromban, és szinte letaglózott az élmény.

Amikor befejeztem, a kisfiam keserves zokogásban tört ki: először azt hittem, túlságosan meghatódtam, és ő, szegény csak szolidarít velem. Aztán szépen lassan elsuttogta: fogalma sincs, mi lesz ezután, hogy végigértünk az összes fejezeten, és nem maradt holnapra mese! Hiszen hosszú ideje (neki 1-2 hét is rengeteg) az életünk része volt, hogy követtük Andris kalandjait: mit fogunk most csinálni a következő este? Aznap rájött, mit jelent részévé válni egy elképzelt világnak. Megértette, milyen sokat adhat a fantázia, mekkora ereje van egy könyvben megírt történetnek. Ez pedig olyan dolog, amit már mindig vinni fog magával, és igazi kapaszkodót adhat neki az életben. 

Amikor a kedvenceid a kedvenceik lesznek

Emlékszem, amikor kicsi voltam, mennyire utáltam, ha a szüleim betették a Hair vagy az István, a király zenéjét, mert nagyon idegesítőnek tartottam őket. Aztán 16 évesen ott álltam a színpadon, és egy színtársulat tánckarának tagjaként óriási lelkesedéssel énekeltem mindkettő dalait. Azt még nem tudom, milyen érzés, amikor a kamasz gyereked elismeri az ízlésedet, vagy kiveszi egy-egy ruhádat a szekrényből (bár ezt a 4 éves is csinálja, csak nem megy benne ki az utcára), mert tinédzserrel nem élek egy fedél alatt. Viszont az biztosan szívet melengető, amikor a legkedvesebb gyerekkori játékaim vagy könyveim toplistára kerülnek náluk.

Bevallom, Harry Potter-rajongó lévén, épp abban a hatalmas flow-élményben létezem, hogy a legnagyobb gyerekem elkezdte a sorozatot, és teljesen beszippantotta a történet. Néha csak nézem, és irigykedem, hogy ő most először találkozik a szereplőkkel és az eseményekkel. 

Olyan ez, mint az első szerelem! (Te jó ég, na, azt milyen lesz átélni?!) Elolvashatod többször, értheted vagy átláthatod egyre jobban és jobban, de az a rácsodálkozás már sohasem lesz a tiéd, mint az elején.

A ráadás a „közös kedvenc” élménye mellett pedig, hogy már át is tudjuk beszélni az érzéseinket és a véleményünket egy-egy történetszál kapcsán. Persze szigorúan spoiler nélkül. 

Az ADHD-sok legnagyobb segítsége maga a jelenlét – mi az a body doubling, és miért működik?

WMN Life – 2024. január 27. – CSA

+1. Amikor este elalszanak

Azt hiszem, ez az a szent pillanat 0–18 éves korig, amin nem változtat se óvoda, se iskola, se pubertás. Ha elmúlt egy újabb nap, le lehet tenni a kétségeket, örömöket, vagy épp a kamasz gyerek hazaért egy éjszakába nyúló buli után – szúrnák most közbe gyorsan a tinédzsert nevelők –, és már csak a szuszogás hallatszik: az évjárattól függetlenül megnyugvást jelent minden szülőnek a Földön.

Még ha a babaillat már évek vagy évtizedek óta elillant is, a nyugodtan alvó gyereknél nagyobb elégedettség egy apa vagy anya számára nemigen létezik. Talán ez tényleg a világ egyik nagy igazsága.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Széles-Horváth Anna