A diafilmvetítés múlhatatlan varázsa – propagandafilmektől a családi kedvenc mesékig
70 éves a Diafilmgyártó
Tulajdonképpen mostanra igazi hungarikummá vált sokak kedves, nosztalgikus emléke: a világon ma már szinte csak Magyarországon néznek a gyerekek diafilmet, és a műfaj a reneszánszát éli. Hogyan lett az egykori propagandafilmekből, amelyek a nőket traktorvezetésre buzdították, vagy Rákosi Mátyást éltették, sokunk gyerekkori kedvence, amely lehetővé teszi, hogy az Öreg néne őzikéje is az anyukánk hangján szólaljon meg? És miként tudta megőrizni dobogós helyét az esti mesehallgatások műfajában a kézzel tekerhető szalag az érintőképernyők világában is? Fiala Borcsa írása.
–
„A meseautót még egyszeeeeeer!”
Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, a téli estéknek (amikor korán sötétedett) egyik kedves szórakozása volt a diavetítés. Fürdés után, pizsamában befeküdtek az ágyamba, én meg a falra vetítettem nekik a meséket – sok olyat, ami bennem is nosztalgikus hangulatot ébresztett, hiszen a gyerekkoromat idézte vissza. Máig imádom a diázás semmivel össze nem hasonlítható hangulatát, a vetítő sárga fényében táncoló porszemeket, amit az ember türelmetlen várakozással nézegetett, amíg a vetítő résébe a szülő befűzte (jó esetben a megfelelő irányba állítva) a filmet, aztán jött az olló, a fekete sáv, majd a színes négyzetek, és végül a várva várt mese, mindig ugyanazzal a formátummal (akárcsak a réges-régi, hosszú címzésű képeslapok): egy gyönyörűen megrajzolt kép, és alatta a rövid szöveg. A diafilmezés bájához és utánozhatatlan illatához hozzátartozott az is, hogy néha túlforrósodott a gép, vagy hogy az ember rosszul fűzte be a filmet, tótágasra állítva Csipkerózsikát vagy a két bors ökröcskét.
Bartos Erika és Bíró Ferenc
Hogy a diafilmezés milyen fontos szerepet tölt be még mindig a magyar gyerekek életében, azt az is bizonyítja, hogy a rendszeresen megrendezett diafilmes délutánokon az Art+Cinema moziban, ahol a mozivászonra vetített diákat egy színész olvassa fel, állandóan telt ház van.
Idén lett 70 éves a Diafilmgyártó, és az, hogy ilyen szép kort megérhetett, illetve hogy a kelet-európai térségben egyedüliként még mindig „dianagyhatalomnak” számít az ország, az többek között Bíró Ferenc könyvtárosnak és szenvedélyes diafilmgyűjtőnek, illetve Bartos Erikának, és az általa rajzolt Bogyó és Babóca-történeteknek is köszönhető. Sok réges-régi dia Bíró gyűjteményéből került elő, aki ’74-ben a diafilmezésből írta a szakdolgozatát, és akinek a témavezetője csak annyit mondott erre:
„Ez a téma kifogyhatatlan!”
És valóban, meséli nevetve az évforduló alkalmából rendezett sajtótájékoztatón a diaszakértő, ő azóta is lelkes gyűjtője a filmeknek – emellett kimeríthetetlen információs tárháza mindennek, ami a diával kapcsolatos. Bartos Erika pedig, aki maga is a diázás nagy rajongója, a kétezres évek elején kereste fel a Diafilmgyártót, hogy megtudakolja: nem lehetne-e a Bogyó és Babóca-mesékből szalagos verziót is készíteni. Az ötlet egészen zseniálisnak bizonyult, a siker pedig elsöprő volt. Ezek után kértek fel sok szerzőt (köztük Lackfi Jánost és Varró Dánielt is), hogy dolgozzák át a meséiket diaformátumra.
„Sok boldog, felszabadult traktorosnő”
Ahogy már említettem, a szalagos vetítés műfaja leginkább a kelet-európai régióban terjedt el, ám a technika fejlődésével, a televízió térnyerésével, majd az egyéb képernyők megjelenésével egyre inkább kikopott. A 90-es években jutott el pályafutása mélypontjára idehaza, akkor már csak évi 60 ezer darab filmet adtak el az egykor politikai célokra is használt műfaj képviselőiből.
Úgy bizony, az 50-es években még főleg ismeretterjesztési és propagandacéllal készültek diafilmek. Ott van például a Rákosi Mátyás harcos élete, vagy a kedvcsinálónak szánt Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak című darab. Ez utóbbiból hadd idézzek pár sort: „A Szovjetunióban az élet minden területén egyenlő harcostárs a nő. A gépállomásokon a traktorok vezetésében Pása Angelina volt az, aki 22 évvel ezelőtt példát mutatott a Szovjetunió asszonyai és lányai felé. Kezdeményezése mozgalommá nőtt. Példáját nemcsak hazájában, hanem nálunk is sok boldog, felszabadult nő követi.” A propagandadiafilm arról is beszámol, hogy Ari Juliannát, a túrkevei gépállomás traktoroslányát Pártunk és dolgozó népünk szeretete méltónak találta a Kossuth-díjra.
De van film a rádiózás hasznosságáról és a papírgyűjtés előnyeiről is. (Ha további régi csemegékre vágysz, hadd ajánljam figyelmedbe a Virtuális Diamúzeumot).
A diafilmezés műfaja 1953-tól kerülhetett be a családok otthonába is, ekkor találták fel ugyanis a lángmentes diafilmet, ami fellendítette a forgalmat is, az évtized végére már 200 cím közül válogathatott a falra vetített klasszikus mesére vágyakozó ifjúság.
Igazán nagy szó, főleg a mai világban, amikor már az óvodások kezében is sokszor ott a villódzó és színes tartalmakkal teli képernyő, hogy a kilencvenes évekhez viszonyítva ma négyszer akkora forgalmat tud lebonyolítani a Diafilmgyártó. Nemcsak régi meséket tesznek közzé, hanem évente 6-8 újat is készítenek. Manapság egy év alatt 200 ezer diafilmet tudnak eladni, amiket ha mind összeragasztanánk, a filmkockák elérnének Budapesttől egészen Szegedig.
Biztosan emlékszel, minden film egy olló képével kezdődik és ér véget. Ennek az az oka, hogy a filmeket ott vágják el a gyártási folyamat során, méghozzá kézzel!
A hetvenedik születésnap alkalmából számos izgalmas programmal ünnepel a cég: a Klebersberg Kultúrkúriában január 12. és február 14. között 70 képen mutatnak meg 70 irodalmi művet, de mától elérhető a boltokban az Így kezdődött diafilm-emlékgyűjtemény is, benne többek között az 1954-es Kacor királlyal.
„Öreg néne őzikéje, anyukám hangján”
– írja valaki, amikor a közösségi oldalamon felteszem a kérdést, kinek mi volt a kedvenc diameséje. Más így válaszol: „A kiskakas gyémánt félkrajcárja, épp úgy, ahogy anyukám mesélni tudta.” Misi Mókus többek emlékeiben visszaköszön, van, akinek ez a kedvence, és imádta benne az utazást, ám olyan is akad, aki még mindig vissza tudja idézni, mennyire ijesztő volt benne a krokodil.
„A dzsungel könyvét akárhányszor meg tudtam volna nézni, annyira szépen volt megrajzolva!”
– írja valaki az Instámon, ezzel is rámutatva: a magyar diafilmek egyik hatalmas érdeme az egészen kivételes minőségben készült, művészi igényességgel megrajzolt képek. Való igaz: a grafikustársadalom színe-java dolgozott, dolgozik ma is a filmeken. Régi jeles képviselői között mindenképp meg kell említeni F. Győrffy Annát (ő rajzolta sokunk kedvencét, a Csipkerózsikát, vagy az Óvoda az őserdőben című opust, illetve a Rogán házaspárt (nem, nem Tónit, és a lassan megszámlálhatatlan asszonyait, hanem Rogán Miklós grafikust és Rogán Miklósné Szabó Ágnest), ők összesen 43 filmet rajzoltak meg.
Ezek a vallomások is aláhúzzák azt, amit a pszichológusok és nevelők is a diafilmezés pozitív hatásai közé sorolnak: remek módszer az olvasás megszerettetésére és gyakorlására. A rövid szövegek, amiket a gyerekek egy idő után kívülről fújnak, hamar ismerősek lesznek leírt formában is, az otthonos, családi környezetben pedig a mozizás élményével társul a kezdeti szárnypróbálgatás. „Egyszerű szórakozás volt, de tele szeretettel. Imádtam azt a fura szagot, meg amikor nem kapta el a filmet a tekerőkéje vagy esetleg beakadt, Apu morgott közben, mi meg jókat nevettünk” – emlékezik vissza valaki, de sok vallomásban megjelenik ez: micsoda varázslatos élmény volt a diázás anno. A filmek ráadásul nem drágák, a gyártótól 1690 forintért lehet őket megvásárolni – azaz sok esetben jóval olcsóbbak, mint egy képeskönyv. Igaz, a filmek valóban csak lesötétített szobában élvezhetők.
Ti szoktatok diázni? Melyik a te kedvenced?
Fotók: Peka Virág