Mondja a feleségem, hogy ezt a mesekönyvsorozatot már nem lehet kapni a boltban, és nem is nyomják újra őket. Ezért a használt mesekönyves Facebook-csoportokban hat-, nyolc-, tízezer forintokat adnak egy-egy ilyen könyvért. Nekünk is van belőle. Olvassuk is minden este. Én is el tudnék mondani negyven–ötven epizódot fejből, de a kétéves gyerek szó szerint emlékszik az egészre. Imádja, nem tudja megunni, kacag rajta, követeli. Ahogy ezek szerint a fél ország kisgyerekes része. De miért?

Miért gyerekmágnes ez a könyv, és aki elutasítja (merthogy ilyennel is bőséggel találkozni), az miért kap hidegrázást tőle?

Egyfelől vitathatatlan, hogy a gyereket leköti, érdekli, szórakoztatja, tanítja. És tulajdonképpen idáig tart egy jó gyerekkönyvvel kapcsolatban az elvárás, azaz ha mindezt teljesíti, akkor ez egy kiemelkedő gyerekkönyv, és pont. A történetei egyszerűek, követhetők, a karakterek szerethetők, a sztori az abszolút hétköznapi, legegyszerűbb dolgokról szól – pazar, és ezt őszintén mondom. A gyerek tud azonosítani egyszerű eseményeket, tárgyakat, embereket. Kutya, játék, mama, papa, testvér, mosolyog, veszekszik, pityereg. Játszanak, alszanak, fürdenek, elesnek, felkelnek. Pont, ami a gyerekek nagy többségével otthon is történik, így nemcsak azonosítani tud a mesében mindent, hanem azonosulni is tud a szereplőkkel, a helyzetekkel, helyszínekkel – azonnal.

Ráadásul a helyszínek is ismerősek a gyereknek: a Keleti pályaudvartól a Balatonig, tehát még az is jó benne, hogy nem Varázshegyen, Bergengóciában vagy a Tündérek csillagán játszódik.

De akkor mi a rossz benne? Nekem pont az, ami a jó. Egy átlagos, esendő családot látunk, amiben mindenki olyan, amilyennek lennie kell, kivéve anyát, aki utánozhatatlanul tökéletes.

Sosem veszíti el a türelmét, sosem hibázik. Akármit kérnek a gyerekek, szélforgótól királylányos fátyolig, minden játékhoz minden alkotóelemből korlátlan mennyiség rendelkezésre áll otthon. Sosem kell elugrani az OBI-ba vagy az IKEA-ba. Anya előveszi a fiókból a ragasztót, a kartonpapírt, az ollót, a fátyolt, a szélforgóhoz a hurkapálcikát, a ruhácskához az anyagot.

Az ember már attól szar szülőnek érzi magát, hogy elolvassa a felsorolást, hogy mi mindent tartanak ezek otthon

Azt hagyjuk, hogy bármit kérnek a gyerekek, anya ott helyben azonnal leül, megvarrja, elkészíti, kivágja, megcsinálja. Hülyét kapok attól (én, aki egy rajzszöget sem vagyok képes rendeltetésszerűen használni), hogy ebben a családban mindenki ezermester, mindenki ilyen „csináldmagad-atyaúristen”, és mindenki mindent imád. Anya imád varrni, imád ragasztani, imád ültetni, imád mindent.

És itt a dilemma – ha tényleg annyira realisztikus, hétköznapi helyzeteket látunk (és tényleg) ezekben a könyvekben, akkor miért nem fért bele, hogy anya vagy apa valamiben béna, valamire várniuk kell a kölyköknek egy órát, egy napot, vagy, mondjuk, anya fáradt. Csak egyszer a kurva életben, három darab nyolc év alatti gyerekkel, egyedül otthon. Csak egyszer lenne fáradt a drágám! De nem. És értem, hogy ez egy mese, de a lényege épp az, hogy realisztikus. Nagyon. És közben mégsem. 

Annyira magamhoz ölelném ezt az egyébként zseniális írónőt, a lelkembe zárnám, a barátomnak érezném, ha csak egyszer benne lenne a nyomorult sztoriban, hogy: „Nem, Anna, ezt majd csak hétvégén érek rá megvarrni”,

vagy hogy „anyának fogalma nincsen, hogy kell szélforgót készíteni, kicsim”, esetleg hogy „fáradt vagyok, gyerekek, menjetek a szobátokba, és kérlek, hagyjatok egy órát pihenni, addig csendben játsszatok, és Anna, kérlek, figyelj oda Gergőre, ahogy megbeszéltük”. 

A botrányosan fáradt szülői lelkemnek micsoda segítség, micsoda támogatás lenne! Az elgyötört feleségemnek, akivel egy szem gyerekkel is úgy vagyunk néha, hogy megnyomom a saját szemgolyóm, hogy ébren maradjak az esti meseolvasás közben, amikor épp azt olvasom, hogy Anna, Peti és Gergő(ke) anyukája három gyerekkel sem fáradt soha, a negyedik emeletre felszaladnak a lépcsőn satöbbi. Ja, és persze az atyai önérzetem csúcsa, amikor hazajön a mesében Apa, aki egész napos meló után hahotázva megcsavaroz, összeszerel mindent, hancúrozik a három gyerekkel „órákon át”, meg minden. A szülői önérzet az, amit – ha nem tök komolyan véve is, de – valóban rombol ez a mese, mert amilyen hétköznapinak mutatja magát az egyik oldalon, olyan rohadtul kivételes a másikon. 

Természetesen nem azt várom egy gyerekkönyvtől, hogy apa néha fogmosás közben elfingja magát, vagy a számlákon idegeskedjen az asszony, és anélkül is megvagyok, hogy kakás pelenkákat taglaljon részletesen a könyv. Csak hogy egy icike-picikét hétköznapibb legyen a két szülői karakter. [Úgy is szuperhősnek tekintenénk őket, hiszen én például alapból minden három- (kettő- és négy- és akármennyi) gyerekes szülőt szuperhősnek tekintek. És azokat a szülőket, akik még szeretik is egymást, és a gyerekeket is, azokat pláne csodálattal tisztelem!]

Nehéz feldolgozni, hogy mindenkinek mindenre azonnal van ideje, mindenhez minden azonnal van otthon, és mindenki mindent kézügyességből elintéz.

Elém meg odaáll a gyerek, hogy adjam rá nadrágot a babájára, és a virsliujjaimmal negyedóráig tart a dolog.

Nemhogy szélforgót nem tudok készíteni (fejből, naná), hanem három dolgot tudok összesen úgy lerajzolni, hogy egy végtelen fantáziájú gyerek, aki hőlégballonnak is tud képzelni egy közönséges zacskót, felismerje, amit rajzoltam. Kicsit sem vicces. Rohadt életbe, kedves Bartos Erika! Úgy értem (és ezt kivételesen komolyan mondom), szívből, őszintén gratulálok az ötlethez, a könyvekhez, a családhoz, a gyerekekhez, a tehetségéhez, ami vitathatatlan, a könyvek kultikus sikeréhez, ami szintén. Tényleg. De a rohadt életbe!

Ui.: Az atyai önérzetemet, úgy döntöttem, csak azért is újraépítem, bakker. Írok én is majd egy mesét a gyereknek. Végül is írni pont tudok. A sztori mindegy, de akárki lesz a főszereplő, az apának, azaz Minden Apák Apájának először is feszes labdapopsija lesz, emellett úgy fog tudni rajzolni, hegeszteni, normális copfot készíteni és hajat fonni, varrni, sőt kötni és horgolni is, hogy sokkot kaptok a gyönyörtől. Fog tudni körmöt lakkozni, érti majd, hogy mi az a spagettipánt, és simán keni-vágja majd a különbséget a V nyak meg a csónaknyak (?!) között, továbbá a pink, a rózsaszín és a hússzín (?!) között. Aztán majd nézhettek, hogy azta!

Doffek Gábor