Halász Judit: Élni kell azzal az ajándékkal, ami az élet – Interjú

–

Filákovity Radojka/WMN: Hogy kezdődött az új év? Azért is kérdezem, mert tudom, hogy a december nehéz volt önnek, hiszen betegség miatt két családi koncertjét is le kellett mondania.

Halász Judit: Szerencsére – egyelőre – még jól telik! (nevet) Várom már, hogy pótolni tudjam a decemberben lemondott vígszínházas koncerteket. Életemben először történt meg velem, hogy gyerekeknek szánt fellépést kellett elhalasztani.

F. R./WMN: Milyen érzés volt?

H. J.: Megterhelő volt lelkileg, hiszen hozzám nagyon kicsi gyerekeket is hoznak, akiknek sok esetben már jó ideje be van ígérve, hogy a szüleik elviszik őket a Vígszínházba, Halász Jutka koncertjére.

Ilyenkor nem lehet megcsinálni, hogy lebetegszik az ember, az ugyanis olyan csalódás, olyan illúzióromboló – minden összetörik a gyerekekben. Soha nem mondtam még le nekik szánt koncertet, bármilyen beteg voltam, akkor sem.

De sajnos most berekedtem, így hiába az akarat, a rekedt ember nem tud dalolni.

F. R./WMN: Olyannyira nem mondott le gyerekkoncertet, hogy még rákbetegen is fellépett – ami nemcsak elképesztő elhivatottságról, hanem óriási lelkierőről is árulkodik.

H. J.: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan sokat kapok a nézőtérről – energiát, szeretetet, figyelmet –, hogy azt hiszem, az inkább segíti a gyógyulást, az épen maradást. Nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki ezt meg tudja élni.

F. R./WMN: Az elmaradt vígszínházas koncerteket január 13-án pótolják, viszonylag kis időre rá, január 18-án pedig egy igazán nemes ügy miatt lép színpadra: a Cziffra Fesztivál keretein belül rendezik meg a Méltóság hangja című jótékonysági koncertet, melynek bevételét a Budapest Hospice Ház egy betegszobájának éves fenntartására ajánlják fel. Ezzel kapcsolatban az jár a fejemben, hogy már betegségről sem szoktunk beszélni, a halál azonban, ha lehet, még inkább tabusított a társadalmunkban.

H. J.: Van egy gyönyörű dalom Tóth Krisztina versére, az Altató, amit annak idején Cipő zenésített meg, aki most már több mint tíz éve nincs köztünk. Mindig arra gondolok, hogy ha ezt a dalt valaki meghallgatja vagy elolvassa, akkor azzal sokkal, de sokkal könnyebben tud beszélni a gyerekének is arról, hogy mit jelent az elmúlás, mi az, ha valaki elmegy.

Széppé nem lehet ezt tenni, mert a halál nem szép, az elmúlás nem szép, de valamilyen magyarázatot azért ad annak is, aki most tanul meg élni.

F. R./WMN: A felnőtteknek vajon milyen magyarázat teheti könnyebbé a halál elfogadását?

H. J.: Az, hogy a születésben már benne van az elmúlás. Ez persze szomorú, főleg annak, aki itt marad, és akinek hiányérzetei támadnak – nem egy, hanem sok – az elvesztett családtag, barát iránt. A halálban a nincs a legnehezebb, azt nagyon nehéz megértenünk és elhelyeznünk a lelkünkben.

Az is igaz, hogy az ember nem szeret azon gondolkodni, hogy egyszer véget ér az élete – és szerintem nem is kell rajta jó előre gondolkodni, mert eljön az idő, amikor úgyis kénytelenek leszünk szembenézni ezzel a ténnyel. Addig azonban élni kell az élet örömével, azzal az ajándékkal, ami az élet maga.

F. R./WMN: Honnan hozza ezt a derűt és életörömöt, ami a színpadról is sugárzik?

H. J.:

Talán abból a belső meggyőződésből jön, hogy bár tisztában vagyok vele, milyen nehéz és fájdalmas veszteségek érhetik az embert, az életet mégis ajándéknak tekintem, ami rengeteg gyönyörűséggel, szépséggel járhat, ha az ember tud vele élni.

Ha nyitott tud lenni a sok érdekességre és csodára a Földön. Így talán könnyebb élvezni az életet, és nem azon gondolkodni, mi lesz, ha véget ér.

A halál, az elmúlás nagyon nehéz, épp ezért tartom fantasztikusnak a Magyar Hospice Alapítványt, ami megkönnyíti mind az elmenőknek, mind az itt maradóknak az elválást, a búcsút. Játszottam Polcz Alaine Asszony a fronton című műve alapján készült darabban, és a munka által közelebb került hozzám az a személy is, aki ezt a nagyon fontos dolgot, a hospice ügyét meghonosította Magyarországon.

F. R./WMN: Az ő munkája, illetve öröksége, amit ránk hagyott valóban hiánypótló.

H. J.: Polcz Alaine életének egy bizonyos pillanatában olyan állapotba került, amiből azt mondjuk, nincs kiút – ez a vég, így nem lehet tovább élni. Ő mégis képes volt – nemhogy tovább élni, hanem arra is, hogy egy olyan életet teremtsen magának és a körülötte lévőknek, amelyből mindenki kapott valamit.

A tettei és a munkájának gyümölcse nagyon sokaknak segített és segít ma is az alapítványon keresztül. Nemcsak azoknak, akik rákerülnek az elmúlás végső útjára, hanem a családjaiknak is.

Ezt a munkát szeretnénk most megsegíteni a Méltóság hangja című koncerttel a Müpában, ezen olyan nagyszerű énekesek, zenészek társaságában fogok fellépni, mint Miklósa Erika, Balázs János zongoraművész és Kovács Kati.

Én magam ez alkalommal inkább a színészi vénámat használom majd: szeretnék elmondani egy olyan prózát, ami nem a halálról, de tulajdonképpen az elmúlásról szól, a közelállók elvesztéséről. Azt hiszem, a magyar irodalom egyik legszebb prózája ez – a mű címe azonban maradjon titok. Nemcsak egy hallatlanul gyönyörű, hanem érdekes írásról is van szó, örülnék neki, ha minél többen hallanák.

F. R./WMN: Rettentően nehéz lehet egy súlyosan beteg ember kísérése az élete végén. Ezen a területen a Magyar Hospice Alapítvány kiemelkedő munkát végez.

H. J.: Azt, amit ez az alapítvány véghez visz, nagyon kevesen tudják otthon nyújtani a szerettüknek – épp ezért minden segítséget megérdemelnek. Fellépő művészekként nagyon fontos számunkra, hogy egy olyan összeg jöjjön nekik össze, ami abban segít, hogy minél jobban tudják végezni a munkájukat, és amennyire lehet, könnyebbé tudják tenni az érintettek és családjaik számára az elmúlást. Nem szeretném azonban, ha azt gondolnák erről az előadásról, hogy egy szomorú este lesz, mert egyáltalán nem lesz az. Az életet ünnepeljük majd mindannyian, akik színpadra lépünk.

F. R./WMN: A művészet alapjában véve hogyan segíthet ezeket a nehéz helyzeteket elfogadni, feldolgozni?

H. J.: Úgy, hogy közelebb hozza az életet, egyáltalán az életben maradás gondolatát azokhoz, akik kénytelenek elbúcsúzni valakitől. Van az a bizonyos dal, amit már említettem korábban, Tóth Krisztina verse, amit Cipő zenésített meg: a mű tulajdonképpen arról szól, hogy

aki elalszik, annak ott fönt van ágya, az ágyánál pedig a felhőből sugárzó fény a párna.

Ez egy gyönyörű vers, ami az embert nem sírásra, hanem inkább megértésre, elfogadásra és szeretetre készteti.

Érdemes meghallgatni Cipő zenéjével együtt a verset, mert nagyon szép, és sokat segít és gazdagít:

„Kigyúl a légi lámpabolt
Ott fönn lakik mind aki volt
Kék függönyön sok égi folt…”

(Halász Judit nekem szaval a telefonban, sajnálom, hogy a hangját nem tudom átadni – a szerző.) 

F. R./WMN: Erről a gyerekdalról eszembe jutott az a fontos gondolat, amit egy podcastban mondott annak kapcsán, hogy a gyerekeket sem szabad lebecsülni, hülyének nézni, hanem – a maguk szintjén – igenis őszintének kell lenni velük még az olyan nehéz témákban is, mint a halál.

H. J.: Ez így van! Ranschburg Jenőnek van egy szintén gyönyörű erről szóló verse, amit, ha az ember elolvas, már akkor tudja, hogy nem írhatta más, mint egy költő-pszichológus. Szinte süt a versből, hogy olyan költötte, aki tisztában van a gyereklélekkel, illetve az emberi lélekkel és azok összekapcsolódásával. 

Van benne egy kép: a gyerek bemegy az óvodába, és ott nagyon rosszul viselkedik. Hiába szólnak rá, rosszalkodik tovább. Tudja is, hogy rosszat tesz, de azt is, hogy az édesanyja nem mondott neki igazat, amikor azt mondta, hogy a nagypapa elment. Ő ugyanis tudja, hogy a nagypapa meghalt, és nem jön vissza már.

Ezeket az általa, illetve más költők, pszichológusok által írt gondolatokat érdemes megismerni, mert nagyon sokat segítenek az embereknek, akik bajban vannak: éppen elvesztenek valakit, vagy ők maguk készülnek elmenni.

F. R./WMN: Önnek volt olyan mankója, ami egy-egy fájdalmas veszteségkor segített a túlélésben?

H. J.: Nagyon érdekes, mert a közeli családtagjaim közül édesapám halt meg utolsónak – épp abban az évben, amikor az unokám született.

Édesapám április első felében ment el, az első unokám pedig rá pár hónapra, október első felében született meg – olyan volt, mintha váltották volna egymást.

Ez azért nagyon szép és jó érzés volt. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy az élet megőrzi a körforgását.

Kiemelt képünk Halász Judit tulajdona

Filákovity Radojka