Ezt a filmet Julia Roberts sem tudja megmenteni – Kritika a Távol a világtól című filmről

–

Kongó üresség

A Netflix nagy év végi dobásának szánt Távol a világtól becsülettel próbált tutira menni. A már említett szupersztárokon túl olyan remek színészeket sorakoztat fel, mint Mahershala Ali, Myha’la, Farrah Mckenzie, Charlie Evans és pár pillanat erejéig még Kevin Bacon is feltűnik benne. A profi színészgárda adott volt, ezt megspékelték egy jó kis apokaliptikus helyzettel, gyönyörű képekkel, Sam Esmail ötletes rendezési fogásaival, hát akkor mégis mi ez a kongó üresség, amit közben és utána éreztem?! 

Megpróbálom megfejteni. Nem szeretném lelőni a poént, de spoiler: nincs spoiler. Egyszerűen nincs. Ha bármi kérdés felmerülne, egy dolog biztos: nincs válasz. Hogy miért? Csak. Mert… csak. 

A történet szerint egy felső középosztálybeli család kivesz egy csodaszép házat vidéken, hogy picit kiszakadjanak a mindennapi verkliből. Ám egy este bekopog a ház tulajdonosa a lányával, mondván, hogy összeomlóban a világ, nem tudnak hazamenni, és ha nem gond (de akkor is, ha gond), maradnának. Szóval maradnak. A két társaság látványosan nem bízik a másikban, olyan gyanakvóan szemeznek egymással, hogy azt Clint Eastwood is megirigyelné. Eközben mindenféle furcsa dolog történik, amiknek nem tudni az okát. És nagyjából ennyi a sztori.

Ez még önmagában nem is hangzik rosszul, mondom, a receptúra szinte tökéletes. Nekem mégis M. Night Shyamalan legrosszabb pillanatai jutottak eszembe a film közben. (De azokon legalább mindig jókat tudtam nevetni, itt az értetlen bambulásnál messzebbre nem sikerült jutnom.)

Nem tudni, hol úszhatott el az egész

Azért sem tudom pontosan megmondani, mi zavart a legjobban, mert a film bizonyos pontjain a másnapi ebéden kezdtem el gondolkodni, aztán azon bosszankodtam, hogy a sötét tévészekrényt egy nappal takarítás után már megint le kellene porolni. 

Megkívántam közben valami nassolnivalót, de még ahhoz is motiválatlanná tett a film, hogy felálljak a fotelből és megtegyem azt a három lépést a konyhába. Mondanám, hogy majdnem elaludtam, de az igazság az, hogy tényleg megtörtént, pár percig volt csukva a szemem, de az a durva, hogy amikor kinyitottam, rájöttem, hogy az égvilágon semmiről nem maradtam le. 

Egy idő után megértettem, hogy a Távol a világtól olyan, mint egy fehér tábla, amire random felskiccelik az első ötleteket egy stratégia kidolgozásának elején. Minden csak azért volt a filmben, hogy kipipálhassák a forgatókönyvben, de hogy minek, az már senkit sem érdekelt. Picit mint a pontösszekötős színezők, csak itt a számok random, összevissza és hiányosan vannak eldobálva, és még ha valaki nagyon akarná, akkor se tudná összekötni a pontokat. 

Egy frusztrált, bizalmatlan, életével nem kimondottan elégedett nő, egy bosszantóan naiv, kedves, de szintén frusztrált férfi, egy érett, empatikus, okos nagylány, egy kamaszfiú, egy kislány, aki rá van kattanva a Jóbarátokra és várja, hogy a tableten végre betöltsön az utolsó rész, egy rejtélyes apa-lánya páros, egy titokzatos világösszeomlás, ön- és közveszélyes Teslák, gyülekező és bámészkodó szarvasok, semmiből jövő, lappangó (szexuális) feszültség és hulló fogak. Ugye, hogy van itt minden, mint a búcsúban? 

Miért, de miért van akkor mégis, hogy ez az izgalmas thrillernek szánt film végül olyan, mint egy nyolcórás eposz bő kétórás előzetese, ami arról akar meggyőzni, hogy inkább nézz meg valami mást?! 

Vessetek a fűnyíró elé!

Pedig a színészek pazar alakításokat hoznak, kirázzák a kisujjukból a szerepeiket. Ethan Hawke most is hozta a szerethető, kissé gyermeki, rácsodálkozós, szimpatikus csávó karakterét, akinek legszívesebben megsimizné az ember a buksiját. Sőt, neki még egy erős jelenetet is sikerült írni, amikor az út szélén tőle segítséget kérlelő nő szembesíti azzal, hogy egy apokaliptikus helyzetben pillanatok alatt válhat az embertelenség a túlélés valutájává. Itt egy percig elhittem, hogy száznyolcvan fokos fordulat következik be az események alakulásában, főhősünk új árnyalatokat kap, de nem, ez is csak egy jelenet marad a sok közül, ami a levegőben lógva integet nekünk, hogy hát bocsi, de itt az a módi, hogy semminek nincs jelentősége, se következménye.

Julia Robertsnek több erősnek szánt jelenetet is írtak, de ő azon túl, hogy a szokásos (jól bevált) mimikai készletével dolgozott (értetlen szemöldökráncolás, ajakcsücsörítés, hunyorgás, bólogatás), igaziból bárkit a helyére rakhattak volna. Ez azért is döbbentett meg, mert nem egy helyen olvastam, hogy élete alakítását nyújtja ebben a filmben, én meg csak ültem, nagyítóval a kezemben, és kerestem a nyomait annak, hogy ez tényleg meg is történik.

Tudom, hogy Roberts Hollywood szent tehene, akiről nem illik rosszat írni, sőt, gondolni sem, úgyhogy vessetek a mókusok elé, de időnként az jutott eszembe a film közben, hogy ő maga sem értette, mit keres benne azon túl, hogy pénzt. 

Például amikor kétségbeesetten próbálja elzavarni az ártalmatlanul gyülekező szarvasokat, az már-már megközelítette azt a kínossági szintet, mint amikor Shyamalan Az esemény című filmjében az egyik statiszta a fűnyíró elé vetette magát.  

Csak Jóbarátok legyen és térerő

Próbálnám felidézni a film elejét, közepét, végét, hogy volt-e íve, volt-e ritmusa, volt-e benne bármi, amivel szívesen és jól tudtam együtt haladni, de nem, egyetlen ilyen momentumot sem tudok mondani. 

És félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a film nagyot markol, de végül nem fog meg semmit.

A baj az, hogy az egész nem más, mint be nem tartott ígéretek sorozata. Elhinti nekünk, hogy egy (illetve két) család szemszögéből követhetjük végig az emberiség összeomlásának első napjait.

Azt sugallja, hogy szó lesz itt bizalmatlanságról, lappangó rasszizmusról, elidegenedésről, a technikától és a digitális világtól való függésünkről, rejtélyes jelenségekről, családi drámákról, társadalmi egyenlőtlenségről, világvégéről. Ezek mind releváns, sokakat foglalkoztató, aktuális kérdések, amikből egy is elég lenne arra, hogy megalapozzon egy jó filmet. 

De a Távol a világtól végül mindent csak felskiccel, hogy aztán átugorjon a következő kontúrtalan momentumhoz, nem mer belemenni semmibe, semmit nem bont ki, mintha a farkas örökre csak a kislábujját dugná be a három kismalac házikójába. 

És a végére tényleg csak egy dolog érdekel: hogy a kislány még a világ teljes összeomlása előtt megnézhesse a Jóbarátok záró epizódját. Mert abban legalább történik valami. 

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Szabó Anna Eszter