–

Joe Hill 2005-ös bemutatkozó novelláskötete idén jelent meg magyarul, pont az egyik elbeszélés, a Fekete telefon adaptálása apropóján. A gyűjtemény igazán impozáns, széleset merít ugyanis a lélektani horror, a fantasztikum és az abszurd zsánerei mellett a szépirodalomból is. Hillnél nem csupán képregényben talál a kulcs a zárjára: a szerző – Neil Gaimanhez hasonlóan – kész elmosni a dark fantasy műfaji kereteit éppúgy, ahogy a formai határokat.

Míg King a lélek mélyére ás, addig a fia folyton meglep minket. Nincs ez másképp a „Fekete telefon”-nál sem: hiába ismerjük minden egyes alkotóelemét, amit Hill végül összerak belőle, arra nem számít senki. Az ő telefonja a pokolban cseng ki.

Scott Derrickson író-rendező egy halom közepes horrorfilm után Ethan Hawke-kal festette falra az ördögöt a Sinisterben, ami – azóta tudományosan is bebizonyosodott – minden idők legijesztőbb filmje. Nem csoda, hogy a Marvel Stúdió rábízta Doctor Strange vizuálisan pazar bemutatkozását. A Fura Doki sikere pedig megnyitotta előtte az őrület multiverzumát, ám Derrickson – személyes indíttatásból és kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva – végül nem lépett be a kapuján. Helyette a veterán Sam Raimi idézte meg a horrort a Marvel moziverzumában. Mi az tehát, ami eltérítette attól, hogy úttörő legyen a legnépszerűbb képregényfilmes stúdiónál?

Élete legszemélyesebb filmje.

Csókolom, Stephen King kijöhet játszani?

Az alig 24 oldalas novellában persze nincs benne egy százperces film. Ezért Derrickson tengernyi klisét lapátolt össze a társforgatókönyvíró C. Robert Cargillel, akivel már a Sinister és a Doctor Strange sztoriján is együtt dolgoztak.

A ’70-es évek végére helyezett cselekmény gyerekperspektívából mesél az emberrabló Portyázóról – így emlegeti a média –, aki nagy körültekintéssel szedi fiatalkorú áldozatait. Ám itt a gyerekgyilkos fenyegető jelenléte sem tűnik kuriózumnak, beleolvad az amerikai kisváros miliőjébe, ahol az erőszak utcai, iskolai és családon belüli változata is a mindennapos esemény.

A tizenhárom éves Finney csak annyit akar, hogy hagyják békén: az erejüket a számbeli fölényükből merítő riválisai a suliban, az önsajnálatból a piába és a tettlegességbe menekülő édesapja pedig otthon. „Előbb-utóbb ki kell állnod magadért” – mondja Finney-nek a valóságos kis Rambo haverja, Robin, és erre persze nem is kell sokat várnunk: hamarosan a Portyázó pincéjében kell megküzdenie a túlélésért.

Finney egyetlen valamirevaló támasza a húga, Gwen, akivel véd- és dacszövetséget kötnek az egész világ ellen. 

A „Fekete telefon” legfontosabb üzenete, hogy az eltéphetetlen testvéri kötelékre mindig lehet számítani. Rábízhatod akár az életedet is.

Gwen ráadásul látó, akit különös álmok kísértenek. Ezek révén próbálja megtalálni a bátyját, akit egy nap kinéz magának az emberrabló. Derrickson és Cargill forgatókönyve szem előtt tartja, hogy egy horrortörténet csak akkor jó, ha horrorelemek nélkül is megáll a maga lábán. Ezt Stephen King már megtanította a világnak. Szerencsére van egy betonbiztos alapjuk. Joe Hillnek hívják.

Amikor Ethan Hawke lemegy kutyába

A Portyázó alagsorában, ahová az emberrabló a gyerekeket zárja, található a címadó, egyébként használaton kívüli telefon. A lélektani hatását nem kell magyarázni – karnyújtásnyira a menekülés, mégsem szabadulhatsz –, amiről azonban a tettes nem tud, mert nem hallja, hogy a telefon időnként mégis megcsörren. Ennél többet nem árulnánk el – megteszi helyettünk a filmelőzetes –, mindenesetre egészen remek kis lélektani horrornak ágyaz meg a szituáció, amelyhez csak hozzátesz a gyilkos Finney-vel kialakított viszonya.

Nagy drámát, pláne Stockholm-szindrómát azért ne várjunk – olyat semmiképp sem, mint Jennifer Lynch épp tízéves Láncra verve című filmjében, amiben Vincent D’Onofrio nemi erőszaktevő sorozatgyilkosként nevel fel egy gyereket a négy fal között.

Mindenesetre Ethan Hawke elmebeteg gyerekgyilkosként is lenyűgöző: megmutatja, hogy „egy néma telefon hogyan képes kihozni belőlünk a legrosszabbat”.

Hawke-nak kezdetben eszében sem volt elvállalni egy ennyire negatív karaktert. Derrickson forgatókönyve azonban meggyőzte, hogy több van ebben a filmben, mint egy szimpla aberrált karakter ámokfutása. A színészt nem csalta meg a szimata: a Portyázó könnyedén az ikonikus filmes gonoszok illusztris társaságában találhatja magát, ahová bejáratos a Péntek 13 hokimaszkos Jasonje vagy a Halloween Michael Myerse is.

A hátborzongató élményhez sokat hozzátesz a színész ördögi maszkja, ami a film nagy részében teljesen vagy részben elfedi az arcát. És aminek, nagyon eredeti módon, cserélhető a szájrésze, így különböző érzelmi állapotok kifejezésére alkalmas, amivel kedvükre el is játszogatnak az alkotók. Sokkal többet nyomnak a latban azonban Hawke gesztusai, amelyekkel szó szerint életre kelti a benne lakozó ördögöt.

Állj ki mellettem!

De még Ethan Hawke mellékszerepe is kevés lenne a filmhez, ha a középpontban álló gyerekek nem vinnék el a hátukon a produkciót. Szerencsére a szereposztás tökéletes: a még zöldfülű Mason Thames (Finney) és a már veteránnak számító Madeleine McGraw (Gwen) személyisége külön-külön is betölti a vásznat, a köztük lévő összhang viszont lemossa a színről még a megkeseredett apjukat játszó, Emmy-díjas Jeremy Daviest is. McGraw, akinek zsenge kora ellenére olyan filmek vannak a háta mögött, mint az Amerikai mesterlövész, a Tűzgyűrű: Lázadás vagy a Marvel A Hangya és a Darazsa, különösen a néző szívéhez nő karakterének mély öntudata, felvágott nyelve, és bátyja iránti elkötelezettsége miatt.

Talán a színészvezetés az, amit felróhatnánk a rendezőnek, ugyanis helyenként patetikussá, színpadiasan művivé válnak a dialógusok és a gesztusok, amit szerencsére humorral oldanak fel. Hasonló a helyzet a gyerekek közti erőszak ábrázolásával is.

A Fekete telefon hátborzongatóan jó mese gyerekekről felnőtteknek. Ahhoz hasonló, amilyeneket Stephen King vetett papírra a ’80-as években (Az, A talizmán, Tűzgyújtó). A kliséhalmozása megbocsátható a megelevenített atmoszféra és a remek alakításai fényében, a végkifejlete pedig kifejezetten okosan van összerakva: nem marad kérdőjel a nézőben, minden darabja a helyére kerül, és értelmet nyer. Az pedig már tényleg csak bónusz, hogy utána ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy megöleld a testvéredet.

Bányász Attila