„A mosolya nagyon szép, biztos az is sokat számított a meccsen” – A Sztárbox nőképe azért nem ennyire vészes

–

Zsiga Melinda kétszeres amatőr világbajnoki bronzérmes kick-bokszoló, profi kick-boksz bajnok és amatőr magyar bajnoki helyezett ökölvívó, aki edzői minőségben volt jelen a rendezvényen.

A szaktudása helyett azt hangsúlyozni, hogy biztosan a nő „szép mosolya is” segítette a férfi sportolót a küzdelemben (mintha Zsiga valami múzsa lenne), több mint felháborító 

még akkor is, ha Héder Barna „csak kedves akart lenni”, vagy őt is váratlan helyzetbe hozta Molnár Áron közbevetése (bár az is beszédes lehet, hogy a jelen lévő nőtől nem kérdez a műsorvezető. Ugyanakkor igaz, hogy egy edzőt szoktak megszólaltatni ebben a formátumban, Molnár állandó edzője pedig Treuer Gábor, Zsiga Melinda a KSI-s szakedzők távollétekor segített be).

Mindenesetre ez az eset arra késztetett, hogy röviden átnézzem az eddigi adásokat a nemek ábrázolása szempontjából. Az egész évad részletes elemzése (amire most nem volt módom) valójában aranybánya lenne a genderkutatások számára, és ajánlanám is az elmélyedést benne bárkinek, aki mostanában írja a szakdolgozatát gendertanulmányokból – ha létezne még ilyen szak Magyarországon, és nem űzte volna el vagy tiltotta volna be szinte valamennyit a kormány (én még az utolsók között végezhettem el Budapesten a CEU-n). 

Miért olyan érdekes a sport nemi szempontból? 

Egy ausztrál szociológus, R. W. Connell alkotta meg 2005-ben a hegemón maszkulinitás fogalmát: ez az a típusú férfiasság, amely uralkodó pozíciót foglal el a társadalomban a férfiasság alternatív formáihoz, illetve a nőiességhez képest. A hegemón maszkulinitás egyfajta macsóizmus, amit a dominanciával, a tekintéllyel, az erővel, a testi-lelki keménységgel, a versengéssel (és egyébként a heteroszexualitással) kapcsolunk össze, és aminek a képe Connell szerint „a legszisztematikusabban a versenysporton keresztül van megkonstruálva és promotálva”. Erre a Sztárboxban is bőven találunk utalásokat, amikor a műsorvezetők, kommentátorok vagy akár maguk a versenyzők is arról beszélnek – például Istenes Bence vagy Józan László esetén – hogy a boksz hatására felfedezhették az „igazán férfias” oldalukat.   

A világhírű dán sportszociológus, Gertrud Pfister azt is kiemeli, hogy a sport egyik jellegzetessége az a nemi szegregáció, ami ma már egyre kevésbé található meg az élet egyéb színterein, legalábbis a nyugati társadalmakban. A bajnokságok a nők és férfiak merev nemi felosztásán alapulnak, ami problémát okoz mindazon résztvevők számára, akik nemi önkifejezésükben, nemi identitásukban vagy akár öröklött anatómiai jellegzetességeikben eltérnek attól, amit hagyományosan férfiasnak vagy nőiesnek gondolunk (az interszex és transznemű sportolók helyzete fontos kérdés, de most nem fogok róla bővebben írni). 

A harmadik lényeges karakterisztikum az, hogy – még ha sok is múlik a pszichés tényezőkön –

a sport természeténél fogva a test teljesítőképességének különbségeit állítja a középpontba: azt, hogy a test mennyire erős, gyors, technikás, mennyit bír (ritkábban, hogy mennyire hajlékony vagy rugalmas).

Ez pedig ráerősíthet a biológiai esszencializmus veszélyére, amely a férfiak és a nők veleszületett különbségeivel magyarázza és igazolja a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségeket, a férfiak vezető pozícióját. Tehát azt mondja, hogy a férfiak sportja azért felsőbbrendű, mert dinamikusabb, látványosabb, gyorsabb, így rendben van az, hogy a férfi sportolók több pénzt, médiamegjelenést kapnak. A több médiamegjelenés viszont még több pénzhez, ezáltal jobb edzéskörülményekhez vezet, ami növeli az esélyét, hogy tényleg színvonalasabb legyen a férfiak sportja.  

Ez egy messzire vezető vita lehetne, és nem tagadva a biológiai különbségek létezését, most csak azt szeretném jelezni:

arra, hogy mennyire tartunk nézőként élvezetesnek egy sportágat, a teljesítmény mutatói mellett még számos társas, társadalmi, érzelmi, interpretációs tényező is hatással van.

Az én gyerekkoromban például a női kézilabda talán a férfi kézilabdánál is népszerűbb volt itthon, mivel éveken keresztül legendás csapataink voltak. Persze akkor is hangoztak el sztereotip megjegyzések a közvetítések során, amelyek a nők sportját különösen szeszélyesnek, kiszámíthatatlannak állították be, holott a férfiak esetén is bőven vannak váratlan fordulatok – erről is szól a sport. De a szurkolók örömét, izgalmát nem igazán befolyásolta, hogy egy-egy indításnál az a sprint valamivel lassabb, mint amikor férfi játékos teszi meg ugyanazt a távot (aztán jött Görbicz Anita, aki úgy cunderezett, hogy még inkább felforgatta a női kézilabdával kapcsolatos előítéleteket).  

Látványos boksz vs. azok a bizonyos fejvédők

Ezen a ponton álljunk is meg egy kicsit, mert szerintem fontos elismerni a Sztárbox egyik erősségét: azt, hogy

amikor zajlik egy női meccs, akkor a kommentátorok – Kovács Kokó István és Horti Gábor – alapvetően tényleg a sportoló nők teljesítményét elemzik, a vezetéknevükön szólítják, nem infantilizálják őket, és őszintén lelkesednek a versenyzők kitartása, szívóssága, ereje, ügyessége láttán.

Igaz, az első női összecsapáson, amikor Berki Mazsi és Megyeri Csilla küzdött meg egymással a szorítóban, még elhangzott, hogy Kokó arra számított, „a lányoknál kevesebb lesz a taktika” (lásd „kiszámíthatatlan”, „érzelemvezérelt” női sportoló toposza), Horti pedig többször kijelentette, „ez nem csak ilyen hajhúzogatós lányverekedés volt”, „nemcsak porcica harc volt, hanem rendes amazonok összecsapása”.

Szociálpszichológiai szempontból ez a kivételképzés klasszikus esete, amelynek során az történik, hogy lesznek a kivételes nők, az amazonok, akik tudnak harcolni; és maradnak összességében a nők, akiknek az egymás elleni küzdelmeit – a patriarchátus által is gerjesztett női rivalizációt – „cicaharccá” minősítjük le. 

Ezen az első mérkőzésen a férfiak meccsével való összehasonlítás is hangsúlyosabban előfordult, és ebben más sportesemények közvetítésekor is megfigyelhető egyfajta aszimmetria a kutatások szerint.

Míg a nők sportját gyakrabban vetik össze az elemzők a férfiak sportjával, tehát „az igazi sporttal”, ami a referencia, addig a férfiak sportja közben szinte soha nem utalnak a nők teljesítményére mint viszonyítási pontra.

A Sztárbox esetén ami még felmerül, hogy míg a férfiaknál a legtöbb meccs eddig KO-val végződött, addig a nőknél egyetlen kiütést sem láthattunk. Persze megoszlanak a vélemények arról, hogy ezt ki hogyan értékeli, hiszen egy szoros pontozással véget érő küzdelem még izgalmasabb is lehet, mint egy első menetben aratott győzelem. Ugyanakkor a címlapokra, a híradásokba szinte biztos, hogy a KO látványos, vérfagyasztó, némileg szenzációhajhász képei fognak kerülni (még ha ez riasztó is a közönség egy része számára), így a férfiak küzdelmei nagyobb láthatóságot kapnak. 

Nyilván nem vagyok boksz-szakértő, de feltételezem, hogy a kiütések számának a fejvédő viseléséhez is köze van. Számomra itt nem is az az érdekes kérdés, hogy jól teszik-e a férfiak, ha nem hordanak fejvédőt, a nők pedig azt, hogy igen. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy ezt a döntést is sokféle módon befolyásolja az, ahogy a társadalmi nemekről gondolkodunk. Bár a műsorban többször elhangzik, hogy a fejvédő használata az adott mérkőzés két résztvevőjének a döntésén múlik,

melyik férfi vállalná be, hogy ő igenis szeretne fejvédőt használni, ha emiatt „gyengének, pipogyának, amatőrnek, beszarinak, buzisnak” tartják?

Ezzel szemben a nők értékét hagyományosan a szépségük adja, nem véletlen, hogy jobban vigyázniuk is kell az arcukra. Persze a versenyzők közül többen modellek, színészek (ahogyan a férfiak közül is), és azt is érdemes látni, hogy az arc sérüléseit máshogyan értékeljük a nemek esetén: míg egy elferdült orr vagy egy sebhely a nő arcát „elcsúfítja”, addig egy férfin egyenesen szexi vagy sármos is lehet (a hegek pszichológiájáról ITT írtam).     

A nőket egyébként is túlféltik, sokáig emiatt nem sportolhattak

Nem fogok hosszú sporttörténeti fejtegetésbe bocsátkozni, csak annyit jegyeznék meg, hogy ha Coubertin bárón múlt volna, a nők maximum a lelátókról figyelhették volna a modern kori olimpiák eseményeit. 1896-ban Athénban ugyanis nem vehettek részt sportolóként az ötkarikás játékokon, erre csak négy évvel később, Párizsban került sor (teniszben és golfban), és atlétikában például csak 1928-ban debütálhattak hosszas vitákat követően. A kor társadalmában megkérdőjeleződött, hogy a nők teste egyáltalán alkalmas-e a sportra, a kemény megterhelés nem jelent-e extra veszélyt rájuk nézve, illetve leendő gyerekeik számára – régi hagyománya van annak, hogy a nők testét a várandósság és a szülés miatt köztulajdonként kezelik, vagy a nők biztonságára hivatkozva kontrollálják.  

A viktoriánus korabeli felső-középosztálybeli nő passzív, éteri, nebáncsvirág imázsától nyilvánvalóan messze is állt az izmos, kisportolt bokszolónő képe, aki verekszik, izzadt és vérzik. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a küzdősportok helyet kaphassanak a női olimpiai sportágak között:

míg férfi bokszban 1904-ben rendeztek versenyt, addig a női ökölvívás több mint 100 évvel később, csak 2012-ben Londonban mutatkozott be az olimpián (a női dzsúdó 1992-ben, a női birkózás 2004-ben).  

A női boksz története ugyanakkor sokkal hosszabb múltra tekint vissza. Ahogyan arról a téma egyik szakértője, Jennifer Hargreaves ír tanulmányában, már az 1720-as évektől kezdve tartottak versenyeket munkásosztálybeli nők között, akiket teljesen máshogy kezelt a társadalom, mint a középosztálybeli vagy arisztokrata nőket (tegyük hozzá: a Sztárbox osztály szempontból is érdekes, de ez is egy másik cikk témája lehetne). Ezek a nők a megélhetésért, a pénzért, a státuszért bunyóztak, puszta ököllel, nem ritkán teljesen meztelen felsőtesttel. Alig voltak szabályok, és előfordult, hogy egy küzdelem két órán keresztül tartott, a sebeket pedig helyben varrták össze, hogy a jellemzően fiatalkorú nők tovább folytathassák a harcot – mindez felveti a test kizsákmányolásának, a prostitúciónak a kérdéskörét is, annál is inkább, mivel a nézők, sportfogadásokat kötők, szponzorok, edzők java részét gazdasági és státuszbeli fölénnyel bíró férfiak alkották. 

Ugyanakkor érdemes azt is megfontolni, amit az 1920-as évek egyik bokszolónője mondott:

„Most komolyan! Ez az egész duma arról, hogy a női boksz »megalázó«, »kockázatos« vagy »túl kemény meló«, egyszerűen komikus. Létezik valami a világon, ami degradálóbb, vagy akár csak fele annyira kemény munka, mint a padlót sikálni?”

Van tehát valami elképesztően álszent abban, hogy a nők testét sokan még ma is a sporttól féltik, miközben a házimunkával kapcsolatban elvétve szoktak felmerülni ilyen aggodalmak. 

Kicsit lehet „férfias”, de azért ne legyen nagyon az! 

A küzdősportokkal kapcsolatban érdekes jelenség, hogy sokan – az érintettek és a körülöttük lévők egyaránt – annak nőies oldalát ragadják meg: a bokszot a baletthez, a tánchoz hasonlítják, a dzsúdónak vagy a karaténak pedig nem a verekedés részét, hanem a harcművészet jellegét emelik ki, a mozdulatok pontosságát, harmóniáját. Sőt, az is gyakori, hogy karatéban a nők az ellenfél- és kontakt nélküli verziókat választják, például Berki Mazsi is korábban a gódzsú-rjúban próbálta ki magát. Izgalmas, hogy még nagyjából ugyanaz a sportág is hordozhat más jelentéseket, ha nők és férfiak űzik. 

Vagy ott van a boksz-aerobic, ami úgy vesz át mozgásformákat az ökölvívásból, hogy annak pusztán a testedzés voltát őrzi meg, a bunyót kilúgozza belőle. E kapcsán az is megfigyelhető, hogy a Sztárbox versenyzőinek kezdeti kisfilmjeiben (bár precíz kalkulációkat nem végeztem) úgy tűnt, a nők esetén több az olyan vágókép, ahol jógáznak, labdákat pattogtatnak, egyensúlyi gyakorlatokat végeznek, lépegetnek, míg a férfiak jellemzően inkább erősítettek, gyúrtak, vagy edzővel, edzőtárssal öklöztek, ahol potenciálisan őket is megüthették. A verseny előrehaladtával azonban ez a különbség szerencsére halványulni látszott, és nagyon jó, hogy a női versenyzőket is edzőfelszerelésben, sportolás közben, nyilvánvalóan csapzottabb, de természetesebb állapotban is láthattuk, még ha a vizuálokon erősen retusálják is őket, tökéletes frizurával, sminkkel túlhangsúlyozzák a nőiességüket. 

Azért azt is vegyük észre: nem véletlen, hogy a Sztárboxban a nők között eleve csak könnyűsúlyban rendeznek versenyt, ahol a résztvevők többsége hagyományos értelemben kifejezetten feminin nő. Maximum megtudhatjuk, hogy „a törékenységük mögött igazi vadmacska rejlik” (ahogyan az például Dobos Evelin felkonfjában elhangzott), de azt, hogy a női szépségideáltól távolabb eső nők is képernyőre kerüljenek, az RTL egyelőre nem vállalja be (igaz, sztár is kisebb eséllyel válik olyan nőkből, akik kinézetükben jobban eltérnek az elvárásoktól).      

Amit viszont „bevállalt” az RTL, és szerintem nagyon nem kellett volna, az például egy videó a Sztárbox égisze alatt egy „különleges edzésmódszerről”, amit Megyeri Csilla edzője, Tóth Tamás vetett be még a nyáron.

A videón Megyerit láthatjuk csillogó fehér bikiniben, ahogy egy luxusmedencében úszkál, samponreklámokat idéző módon veti hátra a fejét egy lassított felvételen,

Tóth pedig a partról kiabál neki felöltözve, napszemüvegben (férfi-női alá-fölérendeltségre emlékeztető módon), és aztán Megyeri „a víz alá merülve is a jobb- és balegyeneseket gyakorolja”, miközben a kamera a testét pásztázza. A videó nyíltan szexualizáló és a világon semmi köze nincs a sporthoz.  

Nagyon hiányzik a szakértői női hang! 

Szerencsére ami a női versenyzők ábrázolását illeti, összességében bőven a pozitív oldalra billen a mérleg nyelve. A résztvevők felkészültek, edzettek, szinte mindig sportfelszerelésben látjuk őket, gyakran mozgás közben, izzadtan, fáradtan, akár még vérző orral is. Dobos Evelin bevonuló zenéje a Rage Against The Machine-től nagyon menő, Nyári Dia dalválasztása, P!nktől a So What pedig életérzésében is telitalálat (igazi feminista pillanat volt!). Azt is gondolom, hogy ők ketten remek példát mutattak abból, hogyan lehet fair módon versenyezni, mindent bele adva küzdeni, mégsem agresszívnak lenni, az ellenfeleddel a lehető legkonstruktívabb módon összekapcsolódni. 

Ugyanakkor legutóbb az ő meccsük közvetítésekor túl sok volt nekem a teljesítmény-irreleváns elem (mit szólnak a párjaik, a Danik, a Kovácsok), vagy Horti Gábor felvezető „poénja” arról, hogy ha ő lenne a két ökölvívó nő partnerének helyében, nem tenné fel azt a kérdést, ki vigye le a szemetet, vagy menjen boltba, hanem simán megcsinálná. Ez egy olyan országban, ahol ennyien szenvednek párkapcsolati erőszaktól (túlnyomó többségben nők), különösen inadekvát megjegyzés.

Ami talán az egyik legnagyobb probléma a jelenlegi évaddal, hogy a műsorvezetői gárdát tekintve négy férfit láthatunk (Szujó Zoltánt nem említettem még), illetve egyetlen nőt, Csobot Adélt, akinek a szerepeltetése sok szempontból a sportolófeleségek kategóriáját idézi:

azt a szerepkört, amelyben a nők hosszú évtizedeken keresztül a leginkább kapcsolódni tudtak a sporthoz, és ami szűk értelemben vett szakmai szempontból nem tekinthető érdeminek.  

Szuper viszont, hogy vannak női bírók és az orvos is nő, és azt a logikát is érteni vélem, hogy a nők meccsein egy férfi sétáljon körbe a menet sorszámát jelző táblával (bár ennek a szokásnak a szexualizáló jellegét bármilyen nemű ember esetén elhagynám). De jó lenne, ha a női bírók férfi meccseket is vezetnének, több női edzőt (és edzőtársat) vonnának be Miló Viktórián és Kiss Sydney Olimpián kívül, akik edzhetnének férfiakat is, a kommentátorok között pedig lenne nő is, aki, uram bocsá’!, még férfiak meccsét is közvetíti! Ezek olyan irányok, amikben lehetne fejlődni, ha a Sztárboxnak lesz következő évada.

Kiemelt képünk forrása: Facebook/Zsiga Melinda; RTL 

Milanovich Domi