Rajongók, szakértők és megszállottak – Öt híresség, aki egyben sportújságíró is

 –

A focikapu mellől a divatszakma csúcsára – Munkácsi Márton

Kerepeczki Anna képszerkesztőnkkel roppant elfogultak vagyunk, ezért nem volt kérdés, hogy Munkácsi az első a sorban: mindkettőnk kedvenc magyar fotográfusa ő. A Martin Munkacsi néven tényleg világhírűvé vált magyar fotóművészt a divatfotózás megreformálójaként tartják számon. Ő volt ugyanis az első, aki mozgás közben fényképezte a modelleket, ezáltal a képei egészen újszerű, természetes, dinamikus hatást keltettek. Hogyan volt képes ilyen mesteri módon elkapni a tökéletes tizedmásodpercet? Kezdő fényképész korában Munkácsi futballmeccseket fotózott – méghozzá saját maga készítette fényképezőgépekkel. Ennek köszönhetően egyrészt tökéletesen tisztában volt az eszközökkel, másrészt viszont pontosan tudta, hogy előre kell gondolkodnia, és kiszámítania a labda útját. Munkácsi futballképei mai szemmel nézve is elképesztően modernek és élők – szinte elképzelhetetlen, hogy olyan kezdetleges eszközökkel miként volt képes ilyen zseniális fotókat készíteni.

A megszállott tudósító – Rejtő Jenő

Tulajdonképpen miért is ne férne bele a legőrültebb magyar regényhősöket megalkotó Rejtő roppant kalandos életébe egy kis sportújságírás? Nagyon is belefért! Reich Jenőként maga is futballozott hobbiszinten testvérével, Gyulával, ám az író a boksz művelője és szerelmese volt – ennek volt a következménye a jellegzetesen lapos orr is. Rejtő a grundon ismerte meg későbbi szerzőtársát, Nádasi Lászlót, akivel kabarétréfák tucatjait írta meg. Közösen indított, mindössze egyetlen számot megért Nagykörút című lapjuk sportrovatában az elfogulatlan sportszeretet mellett tesznek hitet. Nem túl ismert tény, hogy Rejtő írta a Sportszerelem című film forgatókönyvét, később pedig klasszikus tudósítóként is helyt állt: 1937. április 25-én ő adta az anyagot a Nemzeti Sportba az Olaszország–Magyarország Európa-kupa-meccsről.

Arról is legendák maradtak fenn, micsoda elvakult futballmániás volt Rejtő. G. Dénes György, azaz a Zsüti néven legendává vált dalszövegíró például egyszer fogadott egy barátjával, hogy Rejtő álmából felébresztve is hibátlanul felsorolja neki az MTK tizenöt évvel korábbi, a bécsi Amateure ellen felálló kezdő tizenegyét.

A kérdésre az író felnézett a kávéházi asztala mögül, és már darálta is: „Remete, Kocsis, Senkey I, Rebró, Kléber, Nyúl II, Senkey II, Molnár, Orth, Opata, Jeny. Botrányos egy meccs volt, Tandler azon rúgta szét Orth (minden idők egyik legjobb magyar labdarúgója – Cs. A.) térdét.”

A kultikus hős – Nick Hornby

A brit író Fociláz című regénye minden futballrajongó alapvető olvasmányélménye – az Arsenal-drukker Hornby viszont nemcsak saját szurkolói élményeit írta már meg, hanem a futballvilág aktuális eseményeire is reflektált. Publicisztikái jelentek meg az ESPN magazinban, illetve blogbejegyzéseket is írt a 2010-es dél-afrikai és a 2014-es brazíliai világbajnokságról. Ezek az írásai összegyűjtve olvashatók a honlapján is.

Gólkirályok helyett Csókkirály – Fenyő Miklós

Kakukktojás, hiszen csak feltételes módban beszélhetünk erről, de nekem azért mindig jólesik eljátszanom a gondolattal, milyen sportriporter lett volna ezzel az orgánummal Fenyő Miklós. Vajon milyen lett volna hallgatni őt például BL-meccsek alatt? Azt mindenesetre már több interjúban is elmondta, hogy mielőtt beindult a zenei karrierje, sportújságírói álmokat dédelgetett. A Hungária frontembere vérmes Manchester United-drukker, fiatalkori példaképei pedig Szepesi György és Vitray Tamás voltak. Azért így sem jártunk rosszul. Apropó, Hungária: a minap jött ki a hír, hogy az elmúlt évben a Csókkirály című dalt játszották a legtöbbször élőben Magyarországon.

A hibbant amatőr – George Plimpton

Noha a név alapján nem feltétlenül látjuk magunk előtt az arcot, az összes felsorolt név közül George Plimpton karrierje a legszórakoztatóbb – és szinte biztos, hogy legalább egyszer mindenki találkozott már a munkásságával. Ha máshol nem, hát a Good Will Huntingban, ahol Henry Lipkin pszichológust alakította.

Noha Plimpton színészként többtucatnyi moziban tűnt fel – vicces, de a legendás Arábiai Lawrence című filmben például beduinként –, legfőképp újságírói, írói és szerkesztői tevékenysége miatt számít legendának Amerikában. Plimpton ugyanis igazi életművész volt, és mindezt a lehető legszórakoztatóbb módon tette: őrült vállalkozásairól rendre beszámolt a brit Paris Review hasábjain.

S hogy mik voltak ezek a vállalkozások? Plimpton a sportújságírás történetében először (és ha szabad megjegyeznem: vélhetően egyetlenként) vállalta, hogy teljesen tudatlan: abból űzött sportot, hogy semmilyen sportot nem űzött.

Beállt egy hétre edzeni a Detroit Lions amerikaifutball-csapatához, volt a Boston Bruins hokicsapatának kapusa egy felkészülési meccsen, de lengett a trapézon botcsinálta cirkuszi akrobataként is. Több könyve is megjelent személyes tapasztalatairól – az olvasók pedig imádták a beszámolóit, hiszen Plimpton mindent kipróbált és megkérdezett, amit ők sohasem mertek volna. Az ő nevéhez fűződik minden idők legnagyobb sporttörténeti átverése: 1985-ben Plimpton a Sports Illustrated hasábjain áradozott egy titokzatos hátterű, elképesztő tehetségű baseballjátékosról, akit leigazolt a New York Mets csapata. Sidd Finch – ez volt a buddhizmust buzgón gyakorló, a labdát 270 kilométer per órás (!) sebességgel ütő kitalált játékos neve – karakterleírásába olyan marhaságok is belefértek, mint hogy fél pár cipőt visel a pályán, és Indiában jóginak tanult, az olvasók mégsem fogtak gyanút. A Sports Illustrated szerkesztőségébe özönlöttek az olvasói levelek, és a csalás leleplezése után is rengetegen hitték, hogy Sidd Finch tényleg létezik. A médiahacknek 2015-ben megünnepelték a harmincadik évfordulóját, forgattak dokumentumfilmet az esetről, és még gyűjthető műanyag figurát is kiadtak a sosem volt játékos emlékére.

Csepelyi Adrienn

 Kiemelt kép eredetije: Getty Images/Martin Munkacsi/ullstein bild