Ahol több birkát látni, mint embert, és a külföldieken kívül senki sem fázik – Élet Új-Zélandon
Pontosan egy éve és öt napja érkeztem az új-zélandi Aucklandbe. Az országot a legtöbben a Gyűrűk Ura-trilógia miatt ismerik, és már többször kérdezték tőlem, hogy tényleg sokkal több birka szaladgál-e a szigeteken, mint ember. Jelentem, a helyi statisztika szerint igaz a birka-ügy, bár én magam még nem számoltam meg őket. Vendégszerzőnk, Suhajda Annamária írása.
–
Auckland, a vulkánokon nyugvó, sokszínű város
Új-Zéland kicsivel több mint ötmilliós lakosságából nagyjából másfél millió lakos Aucklandben él – ez a legnagyobb város a két szigeten. Ha elindulunk az egyik végéből a másikba, 50 kilométert is utazhatunk anélkül, hogy elhagynánk a várost. De nem csak emiatt különleges: itt 180 etnikum fér meg egymás mellett, 176 beszélt nyelvvel. Jelenleg még az európai és kiwi lakosság a legnagyobb lélekszámú, de a statisztikák szerint húsz éven belül az ázsiai népesség dominál majd.
Auckland 53 kihűlt vulkánon fekszik, amelyek közül az előrejelzések szerint a következő évezredekben egyik sem fog kitörni – kopp-kopp.
A helyiek kiwinek hívják magukat, ami azért vicces, mert még két másik dolog is ugyanezt a nevet viseli: a nemzeti madaruk, ami majdnem kihalt, de nagy erőkkel dolgoznak a megmentésén. Illetve van a gyümölcs, amit mi is ismerünk. A különbség itt nagyon fontos, maga a kiwi szó mindig az embert jelöli, a másik kettő pedig kiwi-madár vagy kiwi-gyümölcs megnevezéssel jár. Tehát ha azt mondanánk, hogy megennék egy kiwit, az itt nagyon furcsán hangzana – hacsak nem vagyunk kannibálok…
Suhajda Annamária, vagyis Suhanna vagyok, és az utazás a szenvedélyem. Nagyon sokáig az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy nyakamba vegyem a világot, de aztán 2016-ban egy szingli, hátizsákos körutazásra mentem, és azóta nehezen ülök meg egy helyben. 2022-ben a párommal kitaláltuk, hogy szerencsét próbálunk Új-Zélandon. Az élet úgy hozta, hogy egy helyen maradtunk, mivel szinte azonnal megkaptuk a munkavízumot, ezért nem utazgattunk. Emiatt nem is próbálom magam „Új-Zéland-szakértőnek” beállítani, arról fogok írni, amit ebben az elmúlt évben tapasztaltam itt, Aucklandben. És főleg olyan dolgokról, amiket nem olvasunk úton-útfélen.
Mezítláb Új-Zéland utcáin
„Ne menj ki vizes fejjel a hidegbe, mert megfázol! Ki ne menj papucsban, mert felfázol! Mezítláb sehova ne menj! Esőben nem futkározunk, sportolunk, bentről nézzük a rossz időt!” – nem tudom, hogy az itteni embereket gyerekként mivel ijesztgethették a szüleik, de hogy ezen intelmek egyike sem hangzott el, az biztos.
A helyiek, gyerekek és felnőttek egyaránt általában rövidnadrágban, lábujjbedugós japán papucsban – pontosabban jandalban, ami a japán és a szandál szavak összeolvadásából jöhetett létre – járnak télen-nyáron. Plázában, túraútvonalon, irodában és bevásárlásnál is előszeretettel ezt használják.
De olykor még azt is sutba vágva, mezítláb járnak-kelnek – olyan „frekventált” helyeken is, mint a bevásárlóközpont –, nekem pedig már attól is tőzegáfonya-tablettát kell bevennem, ha rájuk nézek. Az itteniek azonban gyerekkoruktól szoktatva vannak a hideghez.
Ennek fényében pedig már semmi meglepő nincs abban, hogy a vámos a két hosszú szárú csizmám láttán, amit érkezésemkor magammal hoztam, megkérdezte, tudom-e, hogy melyik országba jöttem… Én tudtam, ő azonban nem volt tisztában vele, hogy én honnan származom. Nekem a tíz–tizenöt fok már bőven cidriztető idő.
A zord időjárástól itt az otthon melege sem ment meg
Aucklandben több mint félmillió ház és olyan huszonötezer lakás található jelenleg. A házak megfizethetőbb része régebben épült – ezekben a szigetelés, a fűtés vagy akár a küszöb azonban úri huncutságnak számít.
Persze az törvényileg szabályozott, hogy mely házak bérbe adhatók, de kiskapuk itt is vannak. Sok helyen az ablakok körül átfújt a szél, a szobákban nincs felszerelt radiátor, és a küszöb „helyén” beázik az ingatlan nagyobb esőzések idején.
Nekünk szerencsénk volt, mert nem falazták be a kandallót, amit a tűzveszély miatt nagyon sok helyen megtettek – tilos ugyanis bármilyen nyílt lángot használni a lakásban.
Ez azonban cseppet sem jelenti azt, hogy könnyű dolgunk lenne a kandallóval, a következő problémát ugyanis az jelentette, mivel fűtsünk. Végül kezeletlen épületfát tudtunk vásárolni, azt is feketén, zsákonként olyan 4–5000 forintért. És bár Új-Zélandon hatalmas a fakitermelés, őszintén megdöbbentünk, amikor a fadarabokba az Egyesült Arab Emírségek jelét láttuk bevésve. Éljen a globalizáció!
Mivel az ingatlanok között sokkal kevesebb a lakás, mint a ház, utóbbi pedig teljes egészében kibérelve szinte megfizethetetlen, az emberek általában szobákat vesznek ki – egy-egy szobát már havi kétszázezer forint körül lehet kapni egy házban, bútorozatlanul. A házakat, lakásokat azonban az esetek nagy többségében nemcsak üresen adják ki, de általában víz, internet és áram sincs az ingatlanokban.
A bérlőnek kell intézni a közművek beköttetését, az itteni szakik viszont nem a gyorsaságukról híresek. Ez különösen izgalmas, ha az ember két nap repülőút után lezuhanyozna az új, méregdrága albérletében, aztán az itteni „patópálság” miatt se lezuhanyozni, se mobilt tölteni nem tud.
A hely, ahol az óriási távolságok miatt nem lehet autó nélkül élni
Bár Új-Zélandon nagyon sokat adnak a környezetvédelemre, mindenki autóval pöfög reggeltől estig, többnyire egyedül, és alsó hangon 2000 köbcentis járgányban, amire a hegymenetek miatt van szükség.
A buszos összeköttetés nem a legjobb, a belváros ugyan jobban lefedett a tömegközlekedés tekintetében, a külváros viszont nem annyira. Ha olyan alapvető tevékenységeket szeretnénk elvégezni, mint a napi bevásárlás, egyszerűen szükség van a kocsira. Azt ugyanis, amit Pesten tapasztal az ember – mégpedig, hogy mindenhol van élelmiszerüzlet – Új-Zélandon el lehet felejteni.
Bevásárláskor viszont érdemes az akciókat keresni, sokszor ugyanis a beszerzései ár alatt lehet hozzájutni akár alapvető élelmiszerekhez, akár elektronikai termékekhez.
Emiatt időről időre tényleg mindenki túlvásárolja magát – nekünk is egy csomó olyan dolgunk van már, amit egyszerűen nem tudtam ott hagyni (lásd: meditálós békaszobor a kertben).
De Magyarországról érkezve ahhoz is hozzá kellett szokni, hogy az emberek mindenütt mosolyognak: az utcán, a boltban, de még a túraútvonalon is. Az egész országot áthatja egyfajta lezserség, patópálság, lassúság – kivéve persze, ha a vezetésről van szó, mert akkor nincs apelláta. De ebben a fordított világban ez csupán egy aprócska, említésre sem méltó diszharmónia.
Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak.