Ezt a levelet – bizonytalan vagyok, minek is nevezzem ezt a vallomást –, azért írom, mert sokan elvesztették a reményt, hogy lehet jól szakítani, és egy párkapcsolat lezárható komolyabb vergődés és viták nélkül is. Nagyon fontosnak tartom, hogy erről írjak, mert azt gondolom, a megfelelő lezárás nemcsak lehetséges, hanem fontos is ahhoz, hogy ne a reménytelenség és az önmarcangolás, az önutálat legyen úrrá rajtunk.

A rossz szakításokban látom annak okát, hogy nagyon sokan nem tudnak egy újabb viszonyba elegendő reménnyel és hálával belépni. Emiatt sokan maradnak egyedül egy kapcsolat lezárása után, és inkább hosszabb, mint rövidebb időre.

A saját jóllétetek fontosabb, vagy a kapcsolat?

Ötvenes férfiként alig pár hete váltam szét attól, akit életem egyik fontos szereplőjének tartok, mégis el tudtam engedni. Úgy éreztem, meg kell adnom számára a szabadságot, és semmi jóvátehetetlen nem történik akkor, ha nem párként élünk majd tovább.

Mert nem kell mindig társkapcsolatban élni.

Innen lehetne kezdeni.

A társadalmi konvenciók, a szülői elvárások szinte kényszerítenek bennünket arra, hogy csak úgy tudjuk elképzelni az életünket, ha valaki mindig van mellettünk – pedig ez olykor kifejezetten terhes is lehet.

Az ezen az oldalon is többször idézett Esther Perel szerint érdemes átgondolni a kapcsolatainkat, és én mélyen egyetértek vele. Ő ébresztett rá, hogy a megcsalás nem feltétlenül jó szó.

Az, aki a megcsalással, egy másik társ segítségével lép ki a párkapcsolatából, rendszerint vagy gyávának, vagy álnok csalónak van bélyegezve – időnként teljes joggal, mert ahhoz, hogy titkos viszonyt tartson fenn, hazudnia kell, és nem tudja megadni a másiknak, a partnerének a kellő tiszteletet. Ehhez képest nem sokat nyom a latban, hogy a másik, a partner is részese a kapcsolat erodálódásának.

Az azonban megfontolandó gondolat és tapasztalat Pereltől (mégiscsak pszichológus), hogy a megcsaló sokszor azért lép félre, mert vissza akar térni régi énjéhez, amikor még nem fogta be a rutin, nem szürkült el az égbolt a hétköznapjai fölött.

Amikor még nem arról szólt az élete, hogy reggel felhúzza a redőnyt, a gyerekeket iskolába viszi, munkába megy, hazamegy, vacsora, aztán meg lehúzza a redőnyt.

Redőny fel, majd redőny le, nehogy már ez legyen az életem!

– ezt mondta egy barátunk felesége, aki éppen akkor már – e régi szóval élve – csalta a férjét. Igen, az individualitás korában élünk, az ego korában, akkor, amikor az én – az, hogy én jól legyek – szinte mindennél fontosabb.

De az is kétségtelen: egy jó párkapcsolathoz elengedhetetlenül fontos, hogy abban mindenki jól érezze magát külön-külön, egyénként is, és együtt is.

Ahhoz, hogy egy hosszabb viszonyból ki tudjunk lépni úgy, hogy ne okozzunk felesleges fájdalmat, önismeretre, és a másik ismeretére is szükség van.

Az önismeret azt is jelenti, tudom, hol vannak a határaim, mikor kell azt mondanom, hogy nem. Valami árt nekem, valami elvesz tőlem, valami megnyomorít. 

Lehet jól is szakítani, de ehhez komoly önismeret kell, és olyan partner, aki szintúgy ismeri önmagát, képes ebben közreműködni, és segíteni tud egy mindkét fél számára nehéz döntés meghozatalában.

Ha biológiatanár lennék, megtanítanám már a kamaszoknak, mi a szerelem biokémiája

Tudjátok, mi az a PEA? Ez a szerelem hormonja, aminek hatására agyunkban lecsökken a szerotonin hormonszintje. Elveszítjük kiegyensúlyozottságunkat, elveszítjük a koncentrációs képességünket, ugyanakkor iszonyatosan megemelkedik a dopaminszintünk, vagyis nyugodtan énekelhetjük Lovasival (Kispál) a Szívrablást: nem is én vagyok ez már.  

Az agyban ennek termelődése 18 hónap után leáll, ugyanis a PEA egy olyan részt stimulál, mint a kábítószerek, vagyis ha hosszabb ideig maradna bennünk, az ártana a szervezetünknek.

De nem szeretném az élet egyik legnagyobb csodáját, a világ legjobb érzését, a szerelmet lehúzni a földre azzal, hogy biokémiai folyamatnak titulálom. Mindenesetre az, hogy rendesen megbolondítja a szervezetet, kétségtelen.

És amíg a PEA bennünk van, rendkívüli dolgok történnek velünk.

Az én nyaram például tele volt olyan pillanatokkal, amikor úgy éreztem, megállt az idő, rettenetesen hosszúnak tűnt az éjszaka, amikor egy balatoni nyaraló teraszán feküdtünk, nézve a hullócsillagokat, alattunk a tó, mellettünk a Badacsony. Máskor a másik parton hosszan belegázoltunk éjjel a vízbe, és egymás karjában töltöttünk szótlanul vagy egy órát. Utazgattunk, folyton megöleltük egymást, úgy éltünk, viselkedtünk, ahogy legutoljára huszonéves korunkban.

De amikor ez a kapcsolat kezdett nem működni, meg kellett állapodnunk, hogy abba kell hagynunk, mindkettőnknek jobb, ha nem érjük el azt a fázist, amikor a viták, a rossz emlékeket és fájdalmat generáló esték jönnek, a sértődések és sértettség, vagy a féltékenység.

Nekem nagy szerencsém van, hogy olyan partnerem volt, akivel szépen tudtam szakítani

Nagyon kevesen szakítanak jól.

Nekem azért is sikerülhetett, azért éreztem azt, hogy a kapcsolat vége képessé tesz egy újabb kapcsolat kezdetére, hogy ezen túl tudom majd tenni magam, mert olyan partnerem volt, aki becsült engem. És akit én is maximálisan becsültem.

Úgy váltunk el, hogy megosztottuk egymással, milyen sokat kaptunk a másiktól, kimondtunk fontos mondatokat, például: „milyen sokat fejlődtem azáltal, hogy velem voltál, jobbá tetted az életem”.

Úgy éreztem, hogy amikor én már nem tudtam jobbá tenni az övét, inkább beleállok abba a beszélgetésbe, aminek a vége a szétválásunk lett.

Ezt egy olyan érett nővel lehetett végigvinni, aki elég jól ismeri önmagát, a testét, tudja, mit vár egy férfitól, mit jelent neki a vágy, az intimitás, fel tudja mérni, hogy neki jobb, ha nem ebben a társas kapcsolatban folytatja tovább az életét.

Amikor kiléptünk a kapcsolatból, abban rend maradt

Nem volt érzelmekkel telezsúfolva, nem volt szétdobálva benne minden, nem maradt káosz utána, és nyugodtan becsukhattam az ajtaját annak a szobának, amiben életem egyik legcsodálatosabb részét töltöttem.

Nem azt mondom, hogy „volt benne jó is”. Hanem azt, hogy szinte minden perce csodálatos volt.

Nem akartam odáig eljutni, hogy azt mondjam, „volt benne jó is”, mert az annyira szörnyen hangzik.

A végén persze akadt benne olyan is, ami nem volt olyan jó. De még így is, minden nehézség ellenére, a szakításnál sokkal fájdalmasabb volna elképzelni, hogy ez a kapcsolat nem is létezett.

Biztosak voltunk abban, hogy be kell csuknunk az ajtót, és így kell hagyni ezt a helyet. Őszintén tudtunk beszélni arról, hogy miért kell éppen most, és pont így abbahagynunk, miért nem tart már bennünket össze az, ami eddig összetartott.

Milyen szerepünk lehet még – ha lehet – egyáltalán egymás életében?

Nemcsak magunkról és az érzéseinkről tudtunk beszélni, hanem arról is, mit jelent a szerelem, tudtunk beszélni a veszteségről és a fájdalomról. Úgy éreztem, a világ alakulásának egyik fontos pontja ez: amiben van szerepe a pszichológiának, Esther Perelnek, sok mindenkinek.

Annyi minden változik, és már a férfiak sem szégyellnek az érzelmeikről beszélni. Vannak könyvek, filmek, amik segítenek eligazodni abban, hogy mi is a jó kapcsolat, és hogyan lehet azt a lelkiállapotot elkerülni, amibe csak beleragadni lehet, mint a sárba.

Nekem szerencsém volt. Annak ellenére is ezt állítom, hogy azt, akibe beleszerettem, egy moziban szólítottam le. Tehát e vakvéletlennek is szerepe volt abban, hogy megismerkedtünk. De mégis úgy érzem, ez nem szerencse dolga. 

Az erre a bizonyíték, amit együtt megéltünk

Két nagy nyári vihart éltünk át együtt. Az egyik estén ki sem tudtunk mozdulni egy aluljáróból, annyira zuhogott, és mind a ketten olyan boldogok voltunk, hogy úgy éreztem, engem szinte megrepeszt ez az érzés.

Másik alkalommal egy tündéri kertmoziban a film végéig éppen csak csepergett az eső, aztán leszakadt az ég.

Azok az esték, azok az érzelmek nem vesztek kárba. Ha véletlen volt, örökké hálás vagyok annak, aki az utamba sodorta őt: legyen az sors vagy angyal.

Ültünk a Duna-parton, és míg beszélgettünk arról, hogy vége, ő kövekből kirakott valami mandalaszerű képződményt, és bár nehéz volt, tudtuk: ez az elválás része a kapcsolatunknak, olyan, mint az egész együttlétünk volt, és pontosan így kellett ennek is történnie.

Azt hiszem, ha ilyen az elválás, akkor utána az ember szeretni fog randizni, mert bízik abban, hogy találhat valakit, akivel hasonlóan intenzív élményeket élhet át, aki majd hasonlóképpen társa lesz. És tudja, mert megtanulta – magát figyelve, a kapcsolatait, az érzéseit (sok egyedül is töltött időben), elgondolkodva azon, ami vele történik –, hogy ennél csodálatosabb és felemelőbb dolog nemigen történhet vele.

És nem is netes randikra mennék ez után, hanem közösségbe: suliba, kirándulócsoportokba, tánciskolába.

Olyan helyekre, ahol megtörténhet egy olyan véletlen, ami velem történt.

Nagyon kívánom annak, aki elakadt egy kapcsolatban, aki szenved egy szakítástól, hogy találjon magának egy olyan társat, amilyet én találtam. Egy olyat, akivel jól lehet élni, és ha arra kerül a sor: jól lehet szakítani. 

Akinek megköszönheted a végén, hogy veled volt. Megköszönheted, hogy a társad volt. Teljes szívedből és őszintén kimondhatod neki: hálás vagyok azért, amit együtt átéltünk.

Nem a sorsnak. Nem az angyaloknak. Hanem Neked.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Artem Stepanov

WMN szerkesztőség