Wilson Luca: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Másokon
Főműsoridőben a gagyi
A Mónika show-ra mindig hazaértem a suliból. Mondjuk, tanítási szünet alatt volt a legjobb, hiszen ilyenkor zavartalanul lehetett a képernyőre szegezni a tekintetemet, és kéjesen alámerülni a magánéleti válságok, botrányok és a dulakodás közben hallható székcsikorgások zajában. Utána pontban hatkor kezdődött a Betty, a csúnya lány. Volt egy kis asztalkám a szobámban, leültem az ágyra, az asztalt pedig gondosan magam elé húztam. A nagymamám készítette finom sonkás szendvics már ott pihent a tányéromon. Nem! Addig egy érintéssel sem, amíg a Betty főcímdala, és idétlen röhögése fel nem csendül! A kétezres évek eleji trasht gyakorlatilag intravénásan adagoltam magamnak tizenévesen, élvezettel, büntetlenül és nagy dózisban. Wilson Luca írása.
–
Kit beszélt ki valójában a Mónika-show?
Mónika – A kibeszélőshow. Egész pontosan ez volt a műsor címe. 2003-ban debütált, és 2010-ben vette le műsoráról az RTL, azonban ismétlőepizódjai még sokáig kísértettek minket különböző testvércsatornáin, továbbá örökké az internetes kánon részévé vált a YouTube-on fellelhető kalózverziók által. Fénykorában a műsor másfél milliós-milliós nézettséget hozott a csatornának, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy aki nem látta, az is látta, hiszen téma volt iskolában, munkahelyen, kisboltban és barátok között egyaránt, tehát komoly kultúra- és véleményformáló ereje volt, ha tetszik, ha nem. De vajon kit beszélt ki valójában a show?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A beszélgetős műsorok, angolul talk show-k műfaja importált portéka, de Magyarországon Vitray Tamás már a hetvenes években megkezdte honosítási folyamatát, majd ezt a hagyományt folytatta a kilencvenes években Friderikusz Sándor, és bizonyos értelemben Fábry Sándor is, hiszen a talk show nem csupán a délutáni csevejben merült ki: egyik alfaja a late night talk show, vagyis a késő esti beszélgetős műsor. Majd a kétezres évek elején jött a nem egyszerűen beszélgetős, de kibeszélőműsorok sora: Mónika, Balázs, Joshi, és végül a kissé megkésett Anikó show 2017-ben.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A kibeszélés annyit takart, hogy az egyik szereplő kibeszélte a másikat, míg az a takarásban várt, majd nem ritkán emlékezetes antréval (értsd: pofozkodás, székborogatás, köpködés, és/vagy szitkozódás) sokkolta a közönséget.
A 2020-as években az édesbús múltidézés (vagyis régi epizódok visszanézése, és glorifikálása) mellett elindult egyfajta revíziós igény is, hogy amellett, hogy teli szájjal nevetünk ezeken a műsorokon, vizsgáljuk meg annak a társadalomra gyakorolt (kártékony?) hatását is.
Számos médiakritikus szerint a Mónika-show a Győzike-show-val egyetemben az egyik legpusztítóbb tudatipari terméke volt a közelmúltnak, ami a roma reprezentációt illeti.
Mai fejjel egyre inkább azt gondolom, valójában mi beszéltük ki őket. Mi, többségi társadalomhoz tartozók a kisebbséghez tartozókat. Mi, fővárosban élők a kisvárosiakat, a községben, falun élőket. Mi, nem romák a romákat. Értelmiségiek és azok csemetéi versus „prolik”. Ha mindezt nem láttam is át tízévesen, annyit tudtam, hogy mi nem így beszélünk, nem ilyen ruhákat hordunk, és vendégségben sem így viselkedünk.
Kényelmes pozíció volt ez, hiszen a műsorvezető időről időre kikacsintott ránk, „normálisokra”, miközben enyhe felsőbbrendűséggel kérdőjelezte meg vendégei életdöntéseit, valamint gyakran bájjal vegyes gúnnyal, leereszkedő stílusban adott életvezetési tanácsokat.
Elnézően, már-már szülői engedékenységgel korholta butuska meghívottjait, akik nem tudják, hogy nem szabad annyit inni, verbálisan inzultálni a partnerüket, lökdösődni a publikum előtt aztán meg végképp nem! Együtt kacagtam Mónikával, hiszen ezt már egy olyan okos kisiskolás is tudja, mint én, hogy ezeket bizony nem szabad!
A normalitás édes illúziója borított be, és ágyamon fészkelődve már alig vártam a soron következő műsort, Bettyt, amitől nemcsak okosnak, de még szépnek is érezhettem magam.
Három érv a trash mellett
Szemét kaja, szemét zene, szemét műsorok, szemét öltözködés. A közös vonás, hogy az eredetileg leértékelt ha nem is értékeltté, de széles körben nézetté válik. „Anya, ez gáz!” – ez volt tinédzserként a kedvenc mondatom. Olcsó gyorsbüfében enni gáz, de mégis oly élvezetes! Ahogy kiemelik az olajban tocsogó falatokat a fémbödönből, és beleszuszakolják a tizedik csirkecsíkot is a műanyag dobozba, amit már nem is lehet a fedelével lezárni, csakis alufóliával. A mulatós zene, a buta kis rímekből összefűzött alpári szöveg, angol és spanyol kifejezésekkel tűzdelve, a dokurealityk sokasága, ahol agyonszoláriumozott, de aluliskolázott emberek próbálnak meg sikertelenül kiejteni egy-egy idegen eredetű szót. A trash annyira rossz, olcsó és kivitelezését tekintve rossz minőségű, hogy már-már jó.
A trash olyan szintű elterjedtségéről lehet napjainkban beszélni, amitől a megkülönböztető jelző lassan okafogyottá is válik.
A trashtartalom olyan sok irányból, és számos műfajon keresztül szivárgott be a mainstreambe, hogy gyakorlatilag eggyé vált vele.
Ha végignézünk egy-egy kereskedelmi csatorna műsorkínálatán, láthatjuk, hogy egymást érik a különböző realityk, párkereső és páros vetélkedők, túlélő vetélkedők, énekes-táncos vetélkedők, össze- és beköltözős műsorok, ahol az eredeti témától (fizikai, művészeti vagy intellektuális teljesítmény) elrugaszkodva legfőbb, és gyakorlatilag egyetlen cél a botrányszagú szórakoztatás lett.
Hermann Irén már húsz évvel ezelőtt megfogalmazott három olyan érvet, ami miatt ezeknek a műsoroknak – ha be tudja érzékeny értelmiségi lelkünk fogadni őket, ha nem – létjogosultságuk van. Az első és legfontosabb érv a nyugati siker. Ezeknek a műsoroknak, és zenei irányzatoknak már olyan országokban volt elsöprő sikerük, amikért kis kelet-európai szívünk mindig is dobogott, például az Egyesült Államokban. Márpedig ha az amcsiknak jó volt, ahogy a redneckek székeket borogattak Jerry Springernél, akkor nekünk is jó lesz!
Sidó Zoltán is remek cikket írt korábban arról, hogyan válik az alacsony státuszú, marginális és szubkulturális termékekből kúlságfaktor azáltal, hogy a többségi társadalom, esetünkben „A Nagy Nyugat” felemeli, egzotizálja és ünnepli őket. Így hát
manapság újra lehet bátran hordani a kilencvenes évek susogós melegítőit, Bundesliga-fazonra emlékeztető hajat vágatni (divatos nevén: mullet), és egyáltalán bármit tenni, amitől igazi panelproliknak tűnünk, még akkor is (vagy csak akkor igazán!), ha történetesen tősgyökeres második kerületiek vagyunk.
A pronyóság egyszerűen menő lett, és ezt amerikai producerek már jóval előttünk sejtették. Az olyan műsorok, mint a Jersey shore, a Rich Kids of Beverly Hills, és a különféle negyedek luxusfeleségeinek realityműsora bebizonyította, hogy a New Money-életérzés igenis van olyan jó, szórakoztató, és a csatornák számára is profitábilis, mint egy sok pénzből elkészített, igényes dokumentumfilm vagy magazinműsor. Ezzel el is érkeztünk Hermann Irén második érvéhez, az üzleti sikerhez: nem is kell magyarázni sokat, ezek többségében olcsó műsorok, relatíve alacsony gyártási költséggel, magas nézettséggel, ennélfogva nagy reklámbevétellel.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A harmadik érv pedig, ami miatt a trashműsoroknak létjogosultságuk van, maga az igény. A nép szavaz, a nép dönt, és még ha olykor-olykor felmerülne is bárkiben, hogy de hiszen a médiának lehetne igényformáló, nem csupán igényt kiszolgáló szerepe, amint a nép meglátja Papaszíta bicepszét, vagy Jákob Zoli tűzpiros Ferrariját, a kisebbség ellenvetéseit elnyomja a tömeg hangos ovációja.
Különben is, ki az a bárki, akinek ellenvetése támad ezek ellen a tartalmak ellen? Az újlipótvárosi speciality kávét szürcsölők szövetsége? Az agártartók országos szervezete? Vagy a télből nyárba utazók egyesülete?
A trash nem is annyira trash, mint azt hinni szeretnénk?
A trash kritikájának kritikája gyakran az az elitizáló, kisujjeltartó attitűd, ami a magasat mindig is kényszeresen el akarta választani az alantas kultúrától.
A Trash Culture: Popular Culture and the Great Tradition szerzője, Richard Keller Simon azonban azt állítja, hogy a trash és a magas kultúra között valójában nem is húzódik akkora szakadék, mint azt a trash hangos kritikusai gyakran hinni szeretnék.
A szerző, aki mellesleg angolnyelv és -irodalom-professzor, a klasszikus műveket popkulturális sikerfilmekkel, illetve könyvekkel veti össze, hogy érvét alátámassza: a tartalom hasonló, a forma változik csupán. A mindenkori gazdasági, társadalmi és politikai közegnek megfelelően változnak a kulturális termékek is, de a történet lényegében ugyanaz, csupán elmesélésének a módja különbözik.
A keresztény spiritualitás szerinte ott lapul a Star Wars-filmekben is, nem a Biblia ennek a kizárólagos forrása. Az általam is tárgyalt kibeszélőshow-k világa pedig fellelhető Tennessee Williams drámáiban is. A vágy villamosa című műben ugyanúgy ott van a többségi társadalom által deviánsnak ítélt szexuális magatartás, és egy diszfunkcionális család kirajzolódó képe.
A gyermektelen, hontalan, öregedő, és mentális betegséggel küzdő Blanche DuBois remek szereplője, és egyben nevetség tárgya lehetett volna az egyik ilyen kibeszélőműsornak, ahol a hoszt leereszkedően emlékezteti Blanche-t a korára, a párkapcsolati státuszára, és arra, hogy most már ideje lenne végre összeszednie magát.
Richard szerint más igényünk van, amikor művészetet, és más, amikor „valóságnak vélt” műsorokat nézünk különféle médiumon keresztül. A színpadon Blanche tragikus hős, míg a tévéképernyőn nézve a Mónika-show székén ücsörögve nem lenne más, mint egy „impulzív szerencsétlen”. Nem én mondom, hanem Richard Keller Simon.
Minket, gyarló embereket tehát évszázadok óta ugyanazok a témák foglalkoztatnak, csupán a közlés módja más és más? Ahogy kultúránk átalakul, vele együtt a forma is változik? Nem kell már annyi kognitív erőfeszítés egy-egy műsor befogadásához és értelmezéséhez, de a lényeg ugyanaz: szerelem, ármány és fájdalom.
Miért olyan édes a szemét?
Ahogy húsz évvel ezelőtti énem a sonkás szendvicsét majszolta, valami egészen perverz öröm fogta el, miközben olyan témákra szegezte tekintetét, amelyektől a felnőttek óva intették. Ezek a veszélyes témák pedig mind egy irányba mutattak: a normalitástól való eltérés irányába.
A fizikai vagy intellektuális értelemben szokatlan, a többségitől eltérő embereket már a középkortól fogva szórakozással vegyes viszolygás övezte, gondoljunk csak gyerekkorunk mesehősére, Quasimodóra. A később erre építő freak show-k elképesztő sikernek örvendtek a XIX. század Amerikájában és Európájában. Az emberek tömege volt hajlandó fizetni azért, hogy alaposan szemügyre vehessék a társadalom peremére sodródó embereket, körbekacaghassák, őszinte ámulatba eshessenek tőlük, vagy undort, viszolygást élhessenek meg miattuk biztonságos és védett körülmények között.
Tetovált, piercinges emberek, nagyon magas vagy épp alacsony növésű emberek, eltérő etnikumú, testsúlyú vagy ritka betegségektől szenvedő emberek bemutatása elfogadott, és nagyon is közkedvelt módja volt a mai értelemben akkor formálódó munkakultúrának.
8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Másokon.
Azért nézünk szemetet tehát, mert bűnös élvezet, tiltott gyümölcs, és biztonságosan megélhetjük a legkicsinyesebb, legzsigeribb emberi érzéseinket, vagyis nevethetünk azokon, akik nálunk szerencsétlenebbül jártak, miközben megnyugtató visszaigazolást kapunk saját normalitásunkról.
Továbbá ott az említett kúlságfaktor is.
Egy hipszterbajusz alól kikandikáló ironikus mosollyal már nem is olyan kínos nézni ezeket a műsorokat.
És a Washington Post egyik cikkében egy harmadik szempontot is megfogalmaz: a trash nézése a bukás kultúrájának kendőzetlen ünneplése, hiszen milyen rossz, silány, olcsó összetákolt műsorok, termékek ezek. Lehet, hogy egy egészen kicsikét még felszabadító is látni, hallani, ízlelni és viselni mindezt egy ennyire a makulátlan külsőségekre hajtó világban.
Kiemelt kép: RTL Klub; RCN Televisión
