Fajt Alex: Belefáradtam abba, hogy küzdjek a szóért – interjú

–

Filákovity Radojka/WMN: Amikor rád kerestem, az egyik első vélemény, ami szembe jött velem a neten, a pizzériáddal volt kapcsolatos: az emberek finomnak tartják a pizzádat, a méretével azonban vannak problémáik. Túl kicsi nekik.

Fajt Alex: Persze, mert canotto pizzát készítünk, az ilyen (nevet).

F. R./WMN: Szoktad figyelni a rólad megjelent reakciókat, kritikákat?

Nemet int.

F. R./WMN: Ez mindig így volt?

F. A.: Nem, nagyjából két éve vagyok ennyire inaktív a témában. Nem érdekel, nem olvasom el, jobban érzem magam, ha nem látom. Iszonyatosan toxikus hely az internet. Úgy érzem, ha elkezdeném aktívan figyelni a velem kapcsolatos kommenteket, reakciókat, az hatna arra, ahogyan a nyilvánosság előtt működöm: még a mostaninál is kevésbé tudnék exhibicionista lenni. Mondjuk, szinte már semennyire sem vagyok az. Nagyon-nagyon kevés dologgal kapcsolatban rakom ki magamat a kirakatba.

F. R./WMN: Nem tartod már magad exhibicionistának, de aktívan vagy jelen a TikTokon és az Instán és most vagy túl egy realityműsoron. Ebben azért van ellentmondás, nem?

F. A.: (nevet) Persze, van benne némi óvatos paradoxon, de úgy gondolom, a műsort nem én szerepeltem túl. Ha például már tizenhárman beszéltek egyszerre, akkor nem én voltam az, aki tizennegyedikként megszólalt, és próbálta érvényesíteni a saját szavát. Inkább úgy voltam vele, hogy aki fontosabbnak érzi magát, a véleményét, az nyugodtan mondja.

Belefáradtam abba, hogy küzdjek a szóért, azért, hogy mindenáron elmondjam, amit el akartam.

F. R./WMN: Kiégtél a megmondóember szerepében?

F. A.: Biztos van benne egyfajta kiégés is, de jobb szeretem inkább bölcsességnek hívni. Igen, bölcsebb lettem – nekem ez a kifejezés jobban tetszik.

F. R./WMN: Akkor átfogalmazom a kérdést: hogyan tettél szert erre a bölcsességre?

F. A.: Szerintem az ember megfelelő mennyiségű tapasztalattal a zsebében, és a kor előrehaladtával már nem akar azért küzdeni, hogy mindenki meghallja a szavát. Mert aki nyitott rá, ahhoz úgyis elér. Aki meg nem, annak nem fogom lenyomni a torkán – az irreleváns számomra.

Ma már nem küzdök például azért, hogy valakinek megváltoztassam a véleményét, és a hatásomra elfogadó legyen.

A homofóbia vagy transzfóbia ugyanis épp olyan szerintem, mint LMBTQ-embernek lenni: nem választás kérdése, csak így alakul.

F. R./WMN: Érdekes, hogy az egykori LMBTQ-aktivizmusod ebbe a nihilbe fordult át.

F. A.: Azért én sosem voltam mozgalmár, szándékosan soha nem akartam a közösségem szószólója lenni. Inkább csak arra törekedtem, hogy edukáljam, érzékenyítsem az embereket a transzneműség témájában.

F. R./WMN: Az állandó érzékenyítésben, a coming outokban pedig ki lehet égni.

F. A.: Ha valamiben, ebben nagyon ki lehet égni. Főleg, amikor sokan osztják meg veled a saját élettörténetüket, amiket valahogy le kell választani a saját életedtől, különben teljesen agyonnyomnak. Én azzal tudtam védeni magam egy idő után, hogy leálltam az ilyen üzenetek olvasásával. Ez talán kegyetlenség, hiszen valaki időt, energiát fektetett abba, hogy leírja nekem a történetét, én pedig az egészet ikszelem, nem engedem be, de ez egyfajta önvédelem a részemről.

F. R./WMN: Mindig jó voltál a határhúzásban?

F. A.: Ha valamiben nem vagyok jó, akkor ez épp az. Az életem egy apró háromszögében könnyebben mondok nemet, de más területein képtelen vagyok határokat húzni.

F. R./WMN: Mi van abban a háromszögben?

F. A.: A médiamegjelenések, az, amit a külvilágnak mutatok és amit abból beengedek az életembe.

F. R./WMN: Azt mondják a szakemberek, a határtartás hiánya gyerekkorból eredeztethető. Sokat meséltél arról, milyen voltál kisgyerekként – hogy már akkor nagyon fiús voltál. De maga a közeg, amiben felnőttél, mennyire volt szeretetteljes, odaforduló, a határokat tiszteletben tartó?

F. A.:

Toxikus környezetben nőttem fel, ami többek közt épp azért volt mérgező, mert a személyes határokat sosem tartották benne tiszteletben.

Anyukám soha nem tudta, hol van az a pont, amikor neki már nem kellene beleavatkoznia a dolgokba. A kontrollmániája túlment minden határon. Nagyon szerette volna irányítás alatt tartani az életem minden egyes szegletét. 

A mai napig nem tudja megérteni, hogy én nem a meghosszabbítása, nem a kivetülése vagyok, aki azért van, hogy beteljesítse majd az ő életcéljait, hanem egy teljesen különálló személyiség, aki azért jött világra, hogy a saját céljait megvalósítsa. Mi nem ugyanazok az emberek vagyunk, és nem erőltetheti rám, amit ő akart elérni.

F. R./WMN: Hogy tudtál ebből a kényszeres összeolvadásból teret nyerni magadnak? Iszonyúan nehéz lehetett, hiszen lényegében annak kellett először megtanulnod nemet mondani, aki az egyik első szeretetkapcsolatod.

F. A.: Sosem volt tipikus anya-gyerek kapcsolatunk, köztünk nem alakult ki az a fajta erős szeretetburok – ez viszont segített abban, hogy sokkal önállóbb legyek a kortársaimnál. Amilyen korán tudtam, el is költöztem otthonról, és azóta is nagyon szépen tudok nemet mondani anyukámnak.

Sokáig küzdöttem kettőnk kapcsolatáért. Ez a harc azonban zsákutcának bizonyult, a másik fél ugyanis nem tett kitartóan azért, hogy a viszonyunk normalizálódjon. Vagy ha tett is olykor, akkor nagyon rapszodikusan, egy hónapban egyszer próbálkozott, és ez, mondjuk, tartott két és fél órán keresztül, majd jött tovább a terror.

Egy ilyen kapcsolatban muszáj kegyetlen határokat szabnod. Hiába az anyád, hiába ő az az ember, aki megszült, ha egyszerűen toxikus rád nézve, és a saját magaddal való kapcsolatot roncsolja, akkor kénytelen vagy hátralépni egyet, és inkább elanyátlanodva járni a világot.

F. R./WMN: Ehhez óriási erő kell.

F. A.: Figyelj, én könyveket vettem munkafüzettel, hogy megtanuljam, hogyan tudom én lenyelni az ő dolgait, és én helyrehozni a mi kapcsolatunkat. Írtam levelet is neki, próbáltam beszélgetni vele, aztán rájöttem, hogy ehhez egyedül kevés vagyok. Hiába értem valahol anyukámat, hiába fogadom el olyannak, amilyen, ha ő engem nem akar megérteni, elfogadni – így sosem kerülünk közös nevezőre.

F. R./WMN: Van benned harag iránta?

F. A.: Már az sincs, már csak sajnálat van. Tényleg sajnálom őt, mert kurva nehéz lehet, ha ennyire másképp működsz, mint a környezeted. Ő magát a meg nem értett szereplőnek látja persze. Szar lehet mindig ebben az áldozatszerepben lenni. Ez egy magányos helyzet.

Én viszont tudom magamról már, hogy nem leszek magányos – dolgozom magamon, körülvesznek emberek. Kettőnk közül ezzel az érzéssel neki kell majd megküzdenie.

F. R./WMN: A hídban általában a vacsoraasztálnál jöttek elő a csapat tagjai között meglévő feszültségek, és nagyon megérintett, amikor az egyik játékostársadnak azt mondtad: azért nem bírod ezeket a helyzeteket, mert a családban nálatok is ugyanez volt a forgatókönyv, így arra az otthoni légkörre emlékeztet az egész, amiben nehéz létezni, levegőt venni.

F. A.: Szabályosan PTSD-m volt, amikor ott ültünk az asztalnál és ment a dráma. Láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez: volt, aki befogta a fülét és úgy ült végig. Néhányan egyáltalán nem vártuk a vacsorákat, mert tudtuk, hogy az aktuális feszültség akkor fog robbanni. Nagyon sokszor szerettem volna felállni és kisétálni, inkább egyedül enni a parton.

F. R./WMN: Hogy tanul meg egy ilyen családi légkörben az ember konfliktust kezelni?

F. A.: Nem mondanám magamat konfliktuskerülőnek, de elválasztom a vitát a veszekedéstől. Amivel én foglalkozni szeretnék, az a vita, nem a veszekedés. Amikor bizonyos helyzetek átmennek tiszta személyeskedésbe, vagdalkozásba, faszméregetésbe, akkor inkább kivonulok belőlük. Azzal a konfliktussal szeretnék ugyanis foglalkozni, ami fontos, aminek lesz a végén konklúziója, amit lekerekítve, építően le tudunk zárni – amiből jutunk valamire. Indokolatlan csörtékre nekem nincs szükségem.

F. R./WMN: Gyerekként hogy tudtad magad megvédeni az ilyen helyzetekben?

F. A.: Nagyon hasznos a mondás, amely szerint egyik füleden be, a másikon ki. Az ember egy ideig önmagát hibáztatja a család feszültségeiért, őrlődik, aztán jön a lázadó korszak, amikor már visszavág, ő is belemegy a veszekedésbe. És utána valahogy beköszönt a felnőttkor, amikor csak szeretné az ember, hogy vége legyen az egésznek – így egyik fülén be, másikon ki, és megpróbálja a legkevesebbet magára venni. Szerintem ezt így lehet csak túlélni.

Felnőttként konfliktusos helyzetekben nagyon sokáig személyeskedtem, vagdalkoztam én magam is. Ha támadtak, visszatámadtam.

Ezt a mintát láttam ugyanis magam előtt: ha fájdalmat okozol, én sokkal nagyobbat fogok neked okozni. Rengeteg önismereti munka kellett ahhoz, hogy feltárjam, hogyan írhatom át a mintát, amit hoztam, és hogyan tanulhatok meg másképp reagálni.

F. R./WMN: Ennek az önismereti munkának a transzneműséged volt a generátora?

F. A.: Az LMBTQ-emberek örökké hibáztatva vannak azért, akik. Emiatt minden kis görcsöt, minden kis szart nagyítóval fixíroznak magukon azért, hogy legyenek válaszaik. Az ember így rá van kényszerülve, hogy mélyen megismerje magát, hogy tudja, amúgy minden oké vele: nem azért lett LMBTQ-ember, mert valami elhibázott van benne, hanem mert ilyen, és kész.

Ez az önismereti munka egyébként egy életen át tart, és szerintem ugyanilyen fontos kellene hogy legyen egy cisznemű, heteroszexuális embernek is. Mivel azonban ők alapvetően nem úgy élik az életüket, hogy a többségi társadalom jó része szerint valami hibádzik bennük, így sokan, hacsak valami trauma nem éri őket, vagy nem iszonyúan tudatosak, nincsenek rákényszerülve, hogy dolgozzanak magukon. Minek? Hiszen fehérek, heterók, ciszneműek – az, hogy narcisztikusak, a környezet hibája (nevet). Persze tisztelet a kivételnek.

F. R./WMN: Most könnyedén beszélgetünk erről az önismereti munkáról, de azért ne felejtsük el, hogy ebben a folyamatban neked is voltak óriási mélységek: gyógyszer- és drogfüggőség, öngyilkossági kísérlet.

F. A.: Minden, amit akarsz, nekem megvolt. A transzneműség egy nagy csomag, amit az embernek vinnie kell, a család szintén az, ahogy a saját életed eseményei is olykor sok nehézséget tudnak okozni – ezek pedig mind összeadódnak.

De ha egyet legalább megoldasz belőlük, ha egy dologgal tisztába, békébe kerülsz, akkor már könnyebben kezeled a többi problémát is. Nekem a transzneműség teljes mértékben egy ilyen dolog volt.

Az igazi önmagam elnyomása volt a gócpontja sok problémának, ami miatt nem tudtam megoldani a többit sem.

Úgy nem tudsz építkezni, ha már a lábak sem stabilak, amiken állsz, ha az, ahogyan a testedben vagy, nem önazonos, ha az elemi kapcsolatod sem jó magaddal.

F. R./WMN: Türelmetlen embernek vallod magad, egy tranzíció viszont iszonyúan nagy türelemjáték. Hogy bírtad?

F. A.: Ez a türelmetlenség a tranzíciómban is megmutatkozott, mert az elején, csak hogy minél hamarabb látványos változást érjek el, elkezdtem két-háromszoros adagokat szedni a szteroidtablettákból. Aztán, amikor kis híján súlyos kárt okoztam magamnak ezzel, leálltam. Jó nagy hülye voltam, de a saját káromon rájöttem, hogy muszáj türelmesnek lennem.

Ami nem könnyű, már csak azért sem, mert most már egyre nehezebb olyan orvost találni itthon, aki segíteni tud ebben a folyamatban. Szűkülnek a lehetőségek – sőt, egyenesen illegális ma Magyarországon transzneműnek lenni. Csak magadra tudsz hagyatkozni vagy azokra az emberekre, akiket ismersz és hasonló utakon járnak, mint te.

F. R./WMN: A hasonló viszont nem ugyanazt az utat jelenti – az mindenkinél egyedi.

F. A.: Ezért is rossz, amikor azzal keresnek meg emberek, hogy ők így és így érzik magukat óvodáskoruk óta, és tőlem várják a választ arra, hogy transzneműek-e. Mintha én lennék az, aki a feltételeket megszabta, és ha azok, mondjuk, nyolcvan százalékban megvannak, akkor valaki nyugodtan mondhatja magát transzneműnek. Holott ez nem ilyen egyszerű.

F. R./WMN: Nálad hogy történt a felismerés?

F. A.: Egy hirtelen rádöbbenés volt. „Fű alatt” már tudtam, hogy transz vagyok, de sokáig nem mondtam ki nyíltan. Tudat alatt csináltam mindent, és amikor rávilágítottak barátok, hogy lekötözni a mellemet és alsógatyát hordani már nem leszbikus dolog, akkor jöttem rá, hogy itt másról van szó.

F. R./WMN: Az is izgalmas lehet szerintem, hogy férfiként hogyan kezdi el ezután definiálni magát az ember. Voltak sztereotipikus működések, amiket görcsösen magadra húztál?

F. A.:

Persze, volt nálam is toxikusmaszkulinitás-epizód – de ez kell, ezen a tinédzserfiú-korszakon végig kell menni (csak benne ne ragadjon az ember). Aztán rájöttem, hogy hozzám az áll közelebb, ha nem definiálom magam semmilyen férfi archetípusként, inkább mindenből, ami közel áll hozzám, magamra veszek egy picikét.

Nem is tudom, hogy nőként akartam-e magam definiálni valamilyen női szerepben vagy beleilleszteni magam egy meghatározott nőtípusba – szerintem akkor sem. Ma már ott tartok, hogy nem zavar, ha azt gondolják rólam, hogy túl érzékeny srác vagyok vagy olyan nadrág van rajtam például, amit sokak szerint férfiak nem hordanak. Gondolják csak!

Magyarországon szerintem nem nagyon lehet egyéniségnek lenni, mert az azt jelenti, hogy nem illesz bele semmilyen előre megszabott keretbe – és akkor nem tudnak veled mit kezdeni.

Szerintem sokan veszítik el önmagukat azért, hogy megfeleljenek másoknak. Az emberek próbálnak a tömeggel együtt haladni, egy bolond pedig százat csinál.

F. R./WMN: Te nem olvasol ugyan kritikákat, de én hoztam egyből, a 24.hu-n megjelent írásból egy részletet, ami A híd első három epizódja után jelent meg. A kolléga a következőket írja: „Az egyetlen aggályom a szereposztással kapcsolatban, hogy felfedezni véltem némi tokenizmust abban, hogy a műsor felvillant egy LMBTQ-karaktert, aki identitásáról egy, kizárólag a nézőknek szóló – azaz a szereplőtársaknak nem látható – interjúban beszélt, teljesen helyzetidegenül, csak azért, hogy elhangozzék.” Mit gondolsz erről?

F. A.: Azt, hogy a vágáson sok múlik. Nem én vágtam össze azt, ahogyan elárulom, hogy transznemű vagyok. Nem úgy történt a dolog, hogy leültem interjút adni, amelynek során megkérdezték, milyen volt a reggeli, majd miután elmondtam, hogy ízlett a kása, bevallottam, hogy egyébként transznemű vagyok.

F. R./WMN: Amikor megkaptuk az első hírt a műsorról, illetve a szereplésedről, nekem is az volt a félelmem, hogy tokenizmus lesz a dologból. Te tartottál ettől? Megfordult a fejedben, amikor elvállaltad a szereplést?

F. A.: Ha az lett volna a mozgatórugó a gyártóknál, hogy lefedjék a teljes magyar társadalmat, akkor szerintem szerepelt volna a sorozatban például roma szereplő is.

Nem érzem helytállónak, hogy én token transz lettem volna. Az viszont már igaz, hogy igyekeztem olyannak lenni a műsorban, amilyen tényleg vagyok, hogy lássák a nézők, az LMBTQ-emberek sem különböznek sokban tőlük.

Előtte szerepeltem egy másik sorozatban, ami viszont forgatókönyv alapján készült, és ott például az én karakteremet csinálták a legsemlegesebbre. Még drogozni sem drogoztam a sorozatban, miközben az egésznek a középpontjában a drog, a buli állt. Én voltam maga a világbéke, a zen megtestesítője. 

F. R./WMN: De ez sem a valóság.

F. A.: Nem hát! Azzal viszont, hogy a transz karaktereket nem ruházzák fel olyan személyiségjegyekkel, mint a többségi szereplőket, azt sugallják, hogy már a létezésük, a lényük is elég provokáció ahhoz, hogy azt szükségtelen tovább fokozni. Így viszont nem mutatják meg a transzneműeket a maguk valójában.

Jó lenne reálisan ábrázolni a transznemű karaktereket is: ha szar emberek, akkor úgy, ha jók, akkor úgy – mert tényleg olyanok vagyunk, mint bármelyik másik ember.

F. R./WMN: Magyarországon viszont már annak is örülni kell, hogy az egyik legnépszerűbb streamingszolgáltató „volt elég tökös, és bevállalta” egy transznemű ember szerepeltetését.

F. A.: Az imént említett fikciós sorozatnál a streamingről ki akarták vinni képernyőre is a sugárzást, viszont volt benne két LMBTQ-karakter: rajtam kívül, aki transznemű karaktert alakított, még egy leszbikus szereplő. Ezt már túl soknak találták, azt mondták, újra kéne forgatni nélkülünk a sorozatot, hogy sima adásmenetben legyen sugározható.

Végül maradt a sorozat a streamingen. Valahol értem a döntésüket, hiszen Magyarországon egyenesen illegális, hogy egy ilyen szereplőt bemutassanak. Ha egyszer képernyőre kerülne ez a sorozat, az csak úgy lenne tényleg lehetséges, ha a mi jeleneteink ki lennének belőle vágva.

F. R./WMN: Aurelio helikopterezésénél vajon voltak hasonló dilemmák? Mondjuk, ott egy heteró hímtagról volt szó.

F. A.: Azóta is minden tinifiú ezt utánozza.

Azon már nevetek csak, ha azt mondják, kivágnak a műsorból, mert transznemű vagyok. Akkor vágjatok. Ha ezeket mellre szívnám, akkor valószínűleg nem itt beszélgetnénk, hanem a Nyírőben feküdnék, a zárton. Nem lehet ezeket a szívemre venni vagy párhuzamot vonni a teljesítményem és a sztenderd között, ami ebben az országban megy, mert köszönőviszonyban sincsenek egymással.

Lehet, ha másik országba születtem volna, mondjuk, Amerikába, és ott gondoltam volna ki, hogy színész szeretnék lenni, akkor most kurva jó lenne az élet, mehetnék ide-oda, szerepelhetnék itt-ott, címlapokon lennék. De én pont egy olyan országban születtem, ahol ez nem oké.

Mégis megyek előre, megpróbálok a széllel szemben hugyozni. Aztán majd kiderül, hogy elviszi-e, vagy rám fröccsen.

Interjúképek: Karancsi Rudolf / WMN

A híd című dokureality összes epizódja elérhető az HBO Maxon, szeptember 10-től pedig vasárnaponként az HBO csatornáján is látható lesz a műsor.

Filákovity Radojka