Fiala Borcsa édesanyja: „A célom az, hogy partner lehessek a gyerekeim számára, és nem egy feladat”

–

93, 94, 95… tovább is van!

Mondhatom, jó genetikát örököltem, legalábbis ebben bízom: anyai dédnagyanyám 95, anyai nagymamám 93 éves korában halt meg, de az édesapám anyukája is több mint kilencven évet élt meg. Egyszer egy online applikáció segítségével az életmódom, felmenőim és egyéb adatok alapján kiszámoltam: nagy esélyem van arra, hogy akár kilencvenhat gyertyát is elfújjak majd a születésnapi tortámon. Úgyhogy amikor nemrégiben anyukámmal ültünk le beszélgetni arról, hogy ő milyen kilátásokkal számol a saját életét illetően, nagyon meglepett, hogy eredetileg csak nyolcvan évet szánt magának. Sőt, nemcsak meglepett, de el is szomorított, hiszen most januárban fogja betölteni a 73. életévét.

„Korábban azt gondoltam, nyolcvanvalahány éves koromban kellene feldobni a talpamat, mert addig még viszonylag aktív vagyok, remélhetőleg nem hülyülök meg teljesen. De ahogy közeledem ehhez a dátumhoz, megengedem, hogy ez esetleg tovább menjen” – mondja. És a válaszából az is látszik, hogy nálunk mindenki elég lazán áll a halál kérdéséhez. Emlékszem, nagymamám is hasonló kifejezést használt, amikor egyszer szóba került az elmúlás kettőnk között. „Ha majd feldobom a talpam…” – mondta, én pedig (aki akkor még csak ötéves forma lehettem, és eléggé vizuális) a kifejezés hallatán könyörögni kezdtem: „Kérlek, most dobd fel a talpad!” – mindenképp látni akartam ugyanis, ez hogy néz ki. Akkor (hál' istennek) nem mutatta meg, még jó darabig velünk volt, és csak most, egy hónapja hunyt el.

Mennyi időre tervezzünk?

Anyukámban talán emiatt is sok érzelem kavarog az öregedéssel és a saját jövővel kapcsolatban most, hogy a másik szülőjét is elveszítette. „Egészen eddig nem én voltam a legidősebb a családban, sőt. Az én nagymamámnak – aki, ugye, 95 éves koráig élt – mindig is én voltam a »kisunokája«. És anyukámnak is a lánya maradtam, azaz mindig az volt az érzésem, hogy engem mint felnőttet nem tud elfogadni.” Ez a nagymamám ápolása során, én is tudom, sok nehézséget okozott, gyakran megmakacsolta magát csak azért, mert nem akart a saját gyerekének szót fogadni.

„Idáig nem én voltam az öreg. De most kénytelen vagyok azzal szembenézni, hogy 73 leszek másodperceken belül, és ha kimegyek a temetőbe, bizony látom, hogy az tele van a hetvenes éveikben meghalt emberekkel.

Jó lenne tudnom, hogy mennyi időre kell terveznem. Három évre? Öt évre? Vagy húszra?”

Hiába próbálom megnyugtatni, hogy szerintem nyugodtan adhat magának még két évtizedet (meg nekünk is magából), ő ezt drámaian soknak érzi.

Partner és nem feladat

„Szerintem mindenki, akinek gyerekei vannak arra hajt, hogy minél kevésbé legyen a gyerekei terhére. De hát akárhogy is van, az ember idővel elkopik“ – tűnődik.

Anyukám szerint nagyon jó, hogy vannak intő jelek az életünkben, amik az elmúlásra, a dolgok végességére figyelmeztetnek, mint a menopausa, a fogak állapotának romlása vagy a látásunk gyengülése. Ezek mind arra intenek, hogy figyelj oda magadra, ha használható szeretnél lenni életed végéig. „A célom az lenne, hogy partner lehessek számotokra, és nem egy feladat” – jelenti ki határozottan.

Ami a partnerséget illeti: anyukám a maga (lassacskán) hetvenhárom esztendejével bizony alaposan kiveszi a részét az unokázásból. A három és féléves unokaöcsémet heti rendszerességgel viszi uszodába, játszótérre, és amikor itthon van, akkor az amúgy Norvégiában élő kétéves unokáját is sokat pesztrálja, sőt van, hogy egyszerre vigyáz a két kisfiúra. Tapasztalatból tudom, ez még egy huszonéves embernek is megterhelő feladat, nemhogy egy hetven pluszos nagymamának. Ő azonban elég jól bírja a strapát, csak azt fájlalja, hogy nem tud olyan gyorsan szaladni, mint ahogy a srácok tepernek a műanyag motorjaikon, ezek a kalandok pedig úgy is okoznak némi szívdobogást, hogy mindkét fiú tudja, a járda szélén meg kell állni.

A mozgásképesség megőrzése

Ezzel együtt anyukámnak nincsen oka szégyenkezni, ami a fizikai kondícióját illeti. Érettségiig versenysportolt, ami azt jelentette, hogy napi nyolc kilométert úszott le két etapban, délelőtt és délután szinte mindennap. Azért ez ad egy jó alapot amellett, hogy a mozgás szeretete és fontossága mindörökre beépült az életébe. Amennyire vissza tudok emlékezni a közös életünkre, amikor még együtt laktunk, az én anyukám mindig mozgott valamit. Ahogy most is hetente jár úszni, és jógázik is. „Nekem nagyon fontos, hogy a mozgásképességemet ne veszítsem el.” 

Mellette egészségesen étkezik, javarészt házi kosztot (amit ő főz meg), nem iszik, legfeljebb alkalomszerűen koccint családdal, barátokkal, nem dohányzik. Érdekes volt hallani, hogy ő maga egészen másképp viszonyul az életmódjához.

„Nem élek igazán egészségesen. Szeretek például sokat enni. Nagyon szeretem a nápolyit, abból rosszullétig tudom tömni magam… Akkor vagyok jól, ha teli vagyok.

De én ezt mindig úgy tekintettem, hogy nálam ez genetikailag van így. Hiszen az én nagymamám is – aki 95 évig élt – az utolsó pillanatig annyit evett, mint egy kubikos. Ugyanez volt az anyukámmal, ő is szívesen evett kvázi a halála pillanatáig. Mit tehetek?!”

– tárja szét a karját nevetve, mire én is tanácstalanul nézek vissza rá. Az étvágyam ugyanis – ezek szerint – anyai ágon öröklődött.

A nyugdíj nem egyenlő a tespedt nyugalommal

Emlékszem, amikor anyukám annak idején nyugdíjba vonult pénteken, hétfőn ugyanúgy ment vissza dolgozni, bár akkor már kicsit visszafogottabban. Úgyhogy valódi nyugdíjas életet négy éve él… ha létezik egyáltalán olyan, hogy valódi nyugdíjas élet – a szó nyugodalmas jelentésével. Amikor ugyanis véget ért a hivatalos munkája, párhuzamosan a családi feladatok sokasodtak meg. A nagypapámat Alzheimerrel diagnosztizálták (ráadásul nem is azonnal, így mire észrevettük, hogy komoly gondok lesznek vele, addigra a betegsége már előrehaladottabb állapotban volt). Úgyhogy vele is voltak feladatok, majd a húgomnak született meg a kisfia, utána pedig a nagymamám szorult rá jobban a segítségére. „Mindig volt valami tennivaló a családban is” – mondja.

Könyvklub és unokázás

„Ennyi feladat mellett mit teszel a mentális egészségedért?” – kérdezem.

„Az ember próbálja folytatni azt az életet, amit többé-kevésbé kialakított magának… amíg lehet, gondolom” – feleli. Anyukámnak mindig is fontos volt a baráti köre, a nyugdíjas éveinek az egyik stabil és szeretett pontja a könyvklub, amit az egyik barátnőjével (réges-régi szomszédasszonyával) és egy másik nővel alapítottak.

„Ez nagyon bevált nekünk. Nemcsak azért, mert élvezetes dolog összejönni, hanem mert arra kényszerít bennünket, hogy olvassunk, és az élményt aztán megvitassuk egymással.” 

De a két unokát is váratlan ajándéknak tartja, ami sok munka mellett temérdek örömöt is ad.

Egy dolog van csak, amit mostanában sajnos nem tudott bepréselni a nyugdíjas mindennapjaiba: még ezeregy évvel ezelőtt vásárolt magának egy régi, Erdélyből származó szövőszéket abban a reményben, hogy nyugdíjas éveiben azon fog rongyszőnyegeket készíteni. A projekt jelenleg áll, de szeretné újra felvenni a fonalat (szó szerint), mert ez az, ami igazán meg tudja neki adni a flow-élményt és a szellemi kikapcsolódást.

Előtakarékoskodás

Ami az anyagiakat illeti: mivel négyen voltunk gyerekek, a két építészmérnökként dolgozó szülőm keveset tudott félretenni, így jó darabig a nyugdíj-előtakarékosság szóba sem jöhetett. Végül elkezdett ezen a téren is tudatosan félretenni, de sajnos túl későn, úgyhogy ha valami váratlan történik, nem ez fogja kihúzni a csávából. Azt állítja, nem tudja, lehet-e jól felkészülni az utolsó időszakunkra azon kívül, hogy megteremtjük magunknak azokat a körülményeket, amikben kényelmesen tudunk élni. És ebbe beletartozik az is, hogy az ember meg tudja fizetni az orvost.

 „Egyébként meg elkeserítő, amilyen mértékben értéktelenedik a pénzünk” – teszi hozzá.

Ha a gyomrunkat illetően nem is különbözünk, az előtakarékossággal kapcsolatban viszont igen. Persze a rendszer is sokat változott a kettőnk generációja között. Mivel nem igazán bízhatok abban, hogy az államtól kapott nyugdíjamból majd nem kopik fel az állam, pár évvel ezelőtt elmentem egy szakértőhöz, akivel átbeszéltem a terveimet, céljaimat és pénzügyeimet, majd az ő segítségével kötöttem nyugdíjbiztosítást és nyugdíj-előtakarékossági számlát is nyitottam. 

„Van olyan az öregséggel kapcsolatban, ami szorongással tölt el?” – kérdezem. „Az, hogy apámról nyolcvanéves kora körül kiderült, hogy Alzheimere van. Tudom, hogy nem örökletes, de akkor, amikor nem jut eszembe egy név, ami gyakran előfordul, bevillan a kétség: mi van, ha ez már egy erre mutató jel?” 

Legyen hobbid és célod!

Azt, hogy legyen mindenkinek hobbija, nagyon fontosnak tartja. „Volt egy ismerősöm, aki amikor nyugdíjba ment, teljes pánikban volt, hogy mit fog most csinálni. Mondtam neki, hogy végre tud a hobbijának élni, mire azt felelte, neki nincsen, mert eddig nem ért rá, hogy legyen, és most már túl késő lenne bármibe is belefognia.”

Azt azonban nagyon szereti a nyugdíjas éveiben, hogy megengedheti magának a luxust, hogy ebéd után ledőljön egy kicsit aludni, és azt is élvezi, hogy nem kell mindent időre csinálni, hogy nincs lótás-futás az életében. Ehhez azért hozzátartozik, hogy a nagymamám mindig azt mondta anyukámról, hogy ő már nyolchónapos korában is rendkívül elfoglalt volt. És ez azóta sem múlt el, anyukám nem az a típus, aki hagyja, hogy kinőjön alatta a fű, mindig kitalál magának valamit. Ahogy most is.

„Vannak kis projektjeim. El akartam például olvasni Dante Isteni színjátékát az elejétől a végéig, ez most már pipa. A következő kihívásom a Biblia, mind az 1200 oldalával”

– meséli, nekem meg erről eszembe jut a dédnagymamám túlélőmódszere. 

Maminak (ahogy a családban hívtuk) volt egy visszatérő mondása annak idején (már nyolcvan felett): „jaj, csak azt megérjem, hogy a Borcsa leérettségizzen!” Aztán jött a „csak azt megérjem, hogy a dédunokák lediplomázzanak!” Majd azt várta, hogy férjhez menjünk, aztán az ükunoka megszületését is megérhette… Szóval lehet, hogy igaza van anyukámnak és a dédnagymamámnak is: a hosszú, boldog élet titka, ha az ember kitűz magának célokat, és amikor azt elérte, gyorsan kitűz egy újabbat.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van. 

Fiala Borcsa