„Soha ilyen távolság nem volt az idősödők és a fiatalok között, mint ma” – páros interjú Endrei Judittal és Ung Danival

–

Filákovity Radojka/WMN: Judit, a mai napig nagyon aktív vagy – kíváncsi vagyok, vajon előre megfogalmazott cél volt-e számodra már korábban is, hogy az idő előrehaladtával megőrizd a testi és szellemi rugalmasságodat, a nyitottságodat. Ilyen időskort képzeltél el magadnak?

Endrei Judit: Soha nem volt ilyen jellegű célom. Sőt, inkább olyan időskort képzeltem el, amelyben nyugalom vesz körül: ülök, teázgatok, olvasgatok naphosszat. Ehhez képest nagyon nem ez jellemzi a mindennapjaimat.

Viszont az is tény, hogy egész életemben jellemző volt rám a kíváncsiság, a nyitottság és a tanulási vágy, és azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy még hetvenévesen is érdeklődöm például a digitális világ, illetve a fiatalok iránt.

Talán soha nem éreztem magam ennyire jól, mint most – és ez szakmailag is igaz. Van egy YouTube-műsorom, a Korhatártalanul, amiben kiteljesedhetek, és amiben úgy érzem (és elnézést, hogy ezt magamról mondom), hogy soha nem voltam még ennyire jó. Még akkor sem, amikor tévéztem.

F. R./WMN: Szabadabbnak érzed magad?

E. J.: Igen! Annak idején a televíziós munkám során voltak bizonyos korlátok, elvárások, amiknek meg kell felelni. Sőt, szerintem valahol a tévés pályán is azért ragadtam ott, mert nagyon meg akartam felelni Fischer Sándor tanár úrnak, aki egy legendás beszédtechnika-tanár volt. A mentorom, Horvát János nemegyszer mondta nekem interjúk előtt, hogy ne legyek már olyan tekintélytisztelő.

Mára ezt a megfelelési kényszert sikerült elengednem, ebből adódóan nem véletlen, hogy amikor a korosztályomnak arról beszélek, mi a jó számomra az idősödésben, akkor épp azt szoktam kiemelni, hogy soha olyan szabad nem voltam, mint most vagyok. Végre teljes egészében vállalhatom azt, aki vagyok, amilyen vagyok.

F. R./WMN: Dani, ehhez képest te influenszerként a pályád kezdete óta nemcsak hogy önazonosan vagy jelen az online térben, hanem a magad ura is vagy. Számodra, úgy képzelem, az jelenthet gondot, hogyan lehet bizonyos keretek közé szorítva dolgozni.

Ung Dani: Mivel gimisként váltam ismert tartalomgyártóvá, sokáig nem tapasztaltam meg mást, csak a szabadságot – nem tudtam, hogy milyen keretek között alkotni. A magamnak való megfelelés az elejétől alapvetés volt a munkámban, de amikor felmerült lehetőségként, hogy a tartalomgyártásból pénzt is lehetne keresni, akkor kezdtem el megélni, milyen, ha különböző ügyféligényeket kell szem előtt tartani a munka során. De ezt mára már megszoktam, sőt, néha épp az esik jobban, ha adott egy konkrét feladat, amit kreatívan kell megoldani.

E. J.: Arról azért mesélj majd nekem, kérlek, hogyan lehet az online tartalomgyártásból pénzt keresni (nevet).

U. D.: Az igazság az, hogy én csak ültem a kis YouTube-csatornám mögött, az emberek pedig elkezdték felfedezni.

A terveim között szerepelt egy ideig, hogy tartalomgyártással foglalkozzak teljes állásban, és valószínűleg meg tudtam volna oldani, viszont iszonyatosan megrettentem attól, hogy a magam ura legyek, és így minden azon múljon, hogy elég kreatív, elég érdekes vagyok-e.

F. R./WMN: Összegzem: hogy elég jó vagy-e.

U. D.: Igen, nyilván ebben van egy hatalmas imposztorszindróma is, de szerintem nekem inkább a tapasztalat hiányzott nagyon. Jelenleg az energiám felében tartalomgyártással foglalkozom, a másik felében pedig egy ügynökségnél dolgozom, ahol sokkal egyértelműbb keretek között kell kreatív feladatokat ellátni, és nálam nagyon jól kiegészíti ez a kettő egymást.

F. R./WMN: Judit, annak, hogy ma ennyire mélyen és a maga teljességében vagy képes megélni a szabadságot, lehet köze ahhoz, hogy megtapasztaltad már, milyen, amikor szakmailag teljesen kirántják a lábad alól a talajt? Gondolok itt arra, amikor 45 évesen, erőd és kreativitásod teljében elkezdtek háttérbe szorítani a televízióban, aminek következtében végül eljöttél a köztévétől.

E. J.: Akkor azt hittem, hogy már öreg vagyok, visszagondolva viszont úgy tartom, „csitrikorban” voltam. Ott valóban egy légüres tér alakult ki körülöttem, amit nem nagyon tudtam értelmezni. Utólag már sajnálom, hogy körülbelül másfél évem ment el arra, hogy azon hezitáltam, menjek vagy maradjak. Végül a távozás mellett döntöttem, és a mai napig jó érzés számomra, hogy nem ők küldtek el, hogy én irányítottam ebben. Emelt fővel tudtam távozni.

És végül is ekkor kezdődött a szabadság korszaka. Szabadúszóként már azt kezdhettem az életemmel – a kudarcokkal, a sikerekkel –, amit akartam és tudtam.

Mindannyiunk életében vannak töréspontok, amik után olykor úgy érezzük, nem lehet felállni. De ez nem így van. Az esetek 99 százalékában minden töréspont után valami jobb következik – ezért sem kellett pánikolnom, hogy mi lesz azután, hogy eljöttem a köztévétől. Tudtam, hogy eszem van, hogy tanulni akarok, hogy nyitott vagyok új dolgokra.

F. R./WMN: Ti milyen megküzdési módokat alkalmaztok kudarc esetén?

U. D.: A krízishelyzeteket alapvetően mindig jól kezeltem, sőt kifejezetten szeretem a katartikus állapotokat, épp ezért nagyon meg tudom élni a hullámvölgyeket is. Képes vagyok meglátni annak a romantikáját, ha padlón van az ember. Ilyenkor elképzelem, hogy egy, a kilencvenes évek New Yorkjában játszódó film főhőse vagyok, akinek mindenáron fel kell állnia, meg kell oldania a konfliktust. És ezt nagyon tudom élvezni – engem az nyír ki hosszú távon, amikor egyik irányba sem lendül ki az inga (nevet). Ez valószínűleg abból is fakad, hogy még fiatal vagyok. De az is igaz, hogy még nem volt sok valódi krízis az életemben.

E. J.: Ha valaki rám néz, könnyen gondolhatja: a világon mi baja lehet ennek a nyugodt, harmonikus, békeszerető hölgynek? De nekem is ugyanúgy megvannak a terheim, velem sem cserélne valószínűleg senki, ha a puttonyomba belenézne. Az azonban biztos, hogy nem hagyom el magam, nem sajnálom hosszan magam – inkább viccesen azt szoktam mondani: ha nincs más, hát magamat fogom kicibálni hajamnál fogva a gödörből. Azt vallom ugyanis: segíts magadon, Isten is megsegít.

F. R./WMN: Ez magában foglalja azt is, hogy a tetteinkért felelősséget vállalunk.

E. J.: Tudod, van az a típus, aki mindig kifelé mutogat, ha valami történik vele: mindig ő a szegény, akit kivet a világ. Azt azonban nem vállalja, milyen szerepe volt a saját sorsa alakulásában.

Szembenézni a hibáinkkal, a tetteinkkel, és elgondolkodni azon, mennyire voltunk részesei a velünk történteknek, nagyon nehéz – viszont hosszú távon mindig kifizetődik.

A világ egyik legnagyobb edzője, Kemény Dénes is azt mondja, hogy a legtöbbet mindig abból tanult a „fiaival”, ha kikaptak, ha kudarccal végződött egy meccs. A siker ugyanis elringatja, elámítja az embert.

F. R./WMN: Talán a közösségi médiában megtapasztalt siker még inkább, mivel ott a népszerűség a lájkokban, a kommentekben jól mérhető, jól érzékelhető. Könnyen elhiheti az ember a hype-ot, ami körülötte kialakult. Főleg, hogy a negatív kommentek moderálásával még inkább azt a látszatot keltheti – saját maga előtt is –, hogy amit csinál, az minden ízében rajongásra méltó. 

U. D.: A tévé, ahol Judit ismertté vált, már egy jól felépített rendszer volt, ami azért valamennyire segített eligazodni a siker kezelésében is – kereteket nyújtott. Ezzel szemben az online tartalomgyártás felületei – a YouTube és a TikTok – olyanok, akár a háborgó tenger. Én ebben a közegben váltam túl hamar ismertté: a legnagyobb felívelésem, ahogy már említettem, gimis koromban volt. És bár abban az időben volt egy olyan – egyébként rövid ideig tartó – időszak, amikor jobban elhittem a saját sztárságomat, a szorongásom, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, még így is erősebb volt.

E. J.: Egyáltalán nem baj, hogy neked jólesett lubickolni az ismertségben. Az szerintem fontosabb, hogy egy mai influenszerben legyen valamiféle felelősségtudat azzal kapcsolatban, hogy értéket közvetítsen. Rád figyelnek, mint ahogy anno ránk figyeltek: téma volt, hogy milyen a hajam, a ruhám, hogy mit mondok. Te foglalkozol azzal, akár csak gondolatban is, hogy amit mondasz, csinálsz, az hogyan hat arra a fiatalra, aki talán kicsit irigykedve, kicsit csodálva néz, mint egy a fiatal srácot, akinek sikerült?

U. D.: Ezen elég sokat gondolkodom.

Az már az elejétől kezdve szempont volt számomra, hogy a tartalom, amit készítek, értékrendben helyénvaló legyen.

Ettől függetlenül előfordult, hogy olyan videók is kikerültek az évek során, amikről utólag beláttam: nagyon rossz üzenetet közvetítenek – vagy esetleg nem sikerült jól megfogalmaznom az üzenetüket és ezért mentek félre. Ezeket egyébként utólag elrejtettem a közönség elől. 

F. R./WMN: Judit, mit gondolsz a mai influenszerkultúráról? A nyilvánosság, a tartalomgyártás, az, ahogyan a médiában jelen vannak emberek, nagyon megváltozott azóta, hogy te ismertté váltál.

E. J.: Közhely, mégis igaz: a világ változik, és ezt el kell fogadni. Az online tér kiszélesítette a lehetőségeket, ahogy a korábbi találkozásainkon Dani fogalmazott, sokak számára demokratizálta a lehetőséget, amelynek köszönhetően még a legeldugottabb faluból is odateheti magát bárki a világ elé. Nincs ezzel semmi baj. És bár valakinek erről a színes palettáról fogyasztóként épp arra van szüksége, hogy egy körömlakkot vagy rúzst ajánljanak neki, koromból adódóan nekem az lenne, lehetne érdekes, ha az influenszerek közül valamiféle átgondolt, értékkel bíró tartalmat is többen közvetítenének, és nem a külcsínre szorítkoznának.

U. D.:

Az, ami akár veszélyes is lehet az internetes tartalomgyártásban, hogy mindenki a saját maga kapuőre. És ha azt is feltételezzük, hogy mindenki a legjobb szándékkal tölti fel a saját tartalmait, az nem várható el, hogy értékrendben az mindenkiével egyező legyen.

F. R./WMN: Épp ezért van a felhasználónak nagy felelőssége abban, mit és hogyan (vagyis inkább honnan, kitől) fogad be. Kritikusan áll-e ahhoz, amit az interneten lát.

E. J.: Nagyon el tudja az embert varázsolni, ha sokan megismerik, ha kedvenccé válik – és ebben tévés példáim is lehetnének –, és ilyenkor bizony nem mindenki tudja megőrizni a józan eszét. Mert elhiszi magáról, hogy ő különb, mint az utca embere, hogy ő bármit megengedhet magának. Amikor nézem a televíziót, és látom feltűnni az újabb és újabb arcokat, telik-múlik az idő, és látom, ahogyan a személyiségük elkezd megbillenni. Azt, amikor elkezdi adott ember elhinni magáról, hogy olyan, mint ő nincs több. De ha az ember nem önmaga, akár az online térben, akár a tévé képernyőjén, a máz előbb-utóbb lemállik róla.

F. R./WMN: Számodra nehéz volt megőrizni önmagad?

E. J.: Nekem könnyű volt, mert egy nagyon normális családból származom, amelyben nem volt divat a sztárolás. Soha nem hittem el, hogy én különleges lennék. A szakmámhoz tartozik, hogy sok ember lát, de attól nem vagyok értékesebb, mint más.

F. R./WMN: A Netrevalók program, aminek a nagykövetei vagytok, a digitális készségek fejlesztésén túlmutatva a generációk találkozásáról is szól. A pályátok során találkoztatok-e már koralapú diszkriminációval?

E. J.: Több mint húsz évig nem találtam választ arra, hogy miért futottak ki annak idején alólam a műsorok – egészen mostanáig. Nemrég egy beszélgetésben, amit szakmabeliekkel folytattam, valaki azt fogalmazta meg – és ez reálisnak is látszik –, hogy a kereskedelmi csatornák indulásával, ahová fiatal arcokat kerestek, a köztévében is eluralkodhatott egyfajta nyomás, hogyan vehetnék fel velük a versenyt e tekintetben. Lehet, ezért engedtek el engem is olyan könnyen. De azért, hogy így történt, ma már nagyon hálás vagyok.

Idézőjelbe téve, de nagyjából húsz éve abból élek, hogy öregszem. Így onnantól kezdve személy szerint ennek csak előnyeit tapasztaltam, bár azt is látom – és épp ezért indítottam el a Korhatártalanul programot –, hogy itthon nagy kultusza van a fiatalságnak.

Ebből kifolyólag az ötven körülieket gyakran partvonalra állítják – őket bocsátják el először, ők nem kelendők a munkaerőpiacon.

Persze találunk már fehér hollókat: olyan cégeket, ahol felismerték, mekkora értéket képes teremteni, ha különböző generációk együtt tudnak működni – az, hogy milyen sokat tanulhatnak egymástól.

U. D.: Most, hogy már rég túl vagyok a lázadó korszakomon, amikor azt hittem, csak nekem lehet igazam mindenben, látom, hogy az emberi életben vannak univerzális élmények, hogy tapasztalati szinten nagyjából ugyanazokon mennek keresztül életük bizonyos korszakaiban ma is emberek, mint ötven évvel ezelőtt. Épp ezért például az első szakításomkor senki nem tudott úgy lelket önteni belém, mint az akkor nyolcvankét éves nagymamám. De egyébként a videóimnál is rendre megfigyelem, hogy egy-egy tartalom ugyanúgy be tud találni egy tizenéves követőnél, mint egy ötvenesnél. Persze a digitális eszközök használatában léteznek különbségek, de erre nyújthatnak megoldást az olyan programok, mint a Netrevalók.

E. J.: Én ma már nem tudom elképzelni az életemet a digitalizáció nélkül. Nagyon jó, hogy van internet, okostelefon, de ésszel és tudatosan kell használni. Ez a projekt éppen ebben, a digitális világban való eligazodásban is gyakorlati segítséget nyújt az idősebbeknek.

Túl ezen pedig hidat alkot a fiatalabb és az idősebb generációk között. Erre pedig nagy szükség van, hiszen soha ilyen távolság nem volt az idősödők és a fiatalok között, mint ma.

Szerintem viszont ebben az első lépést nekünk, idősebbeknek kell megtennünk. Nekünk kell keresnünk a lehetőséget a beszélgetésre, kapcsolódásra, hiszen mi vagyunk a tapasztaltabbak, a bölcsebbek. Mindezt pedig empátiával és megengedéssel kell tenni: nem kell a bölcsességünkkel meg a tapasztalatunkkal rájuk telepedni. Hagyni kell őket élni, csalódni – akkor lesznek maguk is tapasztaltak, életerősek.

Képek: Kerepeczki Anna / WMN

Filákovity Radojka