–

A szavak és a figyelem ereje

Mielőtt elmesélném, hogyan alakult a harmincnapos Loveplant-kihívásunk a pasimmal, engedjetek meg nekem egy rövidke kitérőt, amit én nagyon fontosnak, és a témához kapcsolódónak érzek.

Felnőtt életem egyik legszebb és leghasznosabb szakasza volt az a tíz hónap, aminek során elvégeztem egy coachingképzést, még úgy is, hogy végül nem coach lett belőlem, bár van róla papírom. A kurzusra kéthetente hétvégén jártam egy tucat másik emberrel, minden egyes alkalommal újabb és újabb módszereket megismerve. A tanmenet a következőképpen nézett ki: először meghallgattuk az adott módszer elméleti tudnivalóit, háttértörténetét, majd kis csoportokba, párokba fejlődve egymáson begyakoroltuk őket. Pontosan emlékszem, hogy az első napon az oktatónk azt mondta: lehet, hogy a kurzus végére nem lesz mindannyiunkból coach, hiszen mindenkit más célok, más motivációk vezéreltek ide. De egy dolgot megígérhet: bármi gondunk volt is a legelején, az a tanfolyam végére kisimul. Nem tudom, mások hogy látják, de ami engem illet, valóban így is lett.

Temérdek régóta ördögi körben forgatott, magamat őrlő kérdésemre kaptam választ, de ami még fontosabb volt: elkezdtem rendbe jönni saját magammal.

Azt kezdtem el érezni, hogy teljesen oké vagyok, megvan a helyem a világban, és megszerettem, elfogadtam, értékelni kezdtem ezt a helyet. És ez nagyon nagy szó. A számos megtanult módszeren túl azonban tudod, mi segített igazán? Két dolog: a kreatív feladatok, amiken keresztül megkaptam mások szavait, érzéseit, visszajelzéseit, és az a rengeteg törődés és figyelem, amiben tíz hónapon keresztül fürdőzhettem.

Pár gesztus az élet

Akkor és ott tanultam meg, milyen átütő ereje van annak, ha valaki rád szánja az értő figyelmét, az idejét, az energiáját, a kreativitását. Milyen gyógyító erővel bír egy rád függesztett szempár, egy rád élesített fül. Nem kell sok, tényleg.

Egy csepp őszinte figyelem, ennyi a varázslat.

Mégis, ha belegondolsz, milyen ritkán adjuk ezt meg egymásnak. Pedig nem kerülne sokba odaülni a másikhoz, ha elmesélné a napját (nem csak félfüllel figyelve bólogatni neki tévézés vagy mosogatás közben), megkérdezni a hogylétéről (nem csak rázúdítani a magad baját), végighallgatni reggel, ha elmondaná az álmát (nem elhajtani, hogy maradjon csendben, amíg megiszod a kávédat), vagy semmi kis üzenetet küldeni neki a nap közepén, csak hogy érezze, gondoltál rá. Most pedig, amikor rengetegen a négy fal közé szorultunk (és mi még kifejezetten szerencsésnek mondhatjuk ezért magunkat!), sok embernek jelenti a fél életet, a nap fénypontját, a külvilággal való szűkös kommunikáció aprócska kapaszkodóját egy-egy digitális kedveskedés. 

Kocsmáros Béláné balladája

Persze, amikor megkaptuk a Loveplantet, és elfogadtuk a harmincnapos kihívást, még nem sejtettük, mekkorát fog változni a világ egy hónap alatt.

A feladatunk a következő volt: a növény minden egyes nap küldött nekünk külön-külön egy tennivalót, és csak ha azt teljesítettük, majd kipipáltuk az applikációban a telefonunkon, akkor kaphatott vizet. 

A feladatok személyre szabottak voltak, az egész projekt kezdetén ki kellett töltenünk egy igényfelmérő tesztet, amiből kiderült, mire vágyunk a leginkább a másiktól. Ahogy telt-múlt az idő, úgy derült ki, bizonyos dolgokban mennyire hasonlítunk Edével egymásra, és mi az, amiben esetleg különbözünk. Bár nyilvánvalóan nem láthattam a kérdéssorra adott válaszait, de a kapott feladataimból sejteni vélem, nagyon igényli az elismerő szavakat, és a közösen együtt töltött időt. Ez utóbbi vágyban én is osztozom, amit viszont ezen felül beikszeltem, az a figyelmesség, segítség volt, avagy (ahogy azt a szeretetnyelv atyja, Gary Chapman megfogalmazta) a szívesség. 

Ám mielőtt az egész játékba belekezdtünk volna, nevet is kellett adni a szerelemnövénynek, amely aztán végigkísér bennünket az egymásról való digitális gondoskodás ösvényén, így született meg a keresztségben Kocsmáros Béláné, született Popp Istvánné.

(Egyik nap ugyanis séta közben egy társasház névtábláit böngészve megakadt a szemem ezen a két varázslatos asszonynéven… és persze rögtön elkezdtem szomorkodni, amiért én nem lehetek se Kocsmáros Béláné, se Popp Istvánné, pedig de jól állna! Ha nem, hát legalább a közös pesztráltunknak legyen ilyen penge beceneve, nem igaz?)

Titkos üzenet száll a szélben

Tudod, én nagyon szeretek játszani, imádom a kreatív ötleteket, úgyhogy egyenesen fürdőztem a naponta érkező kihívásokban. Hol azt a feladatot kaptam, hogy emotikonnal kellett körülírnom Ede kedvenc filmjét, neki meg ki kellett azt találnia; hol felelsz vagy mersz?-eznünk kellett szelfikkel; vagy megírni a másiknak, mi az, amit a legjobban szeretünk benne vagy a legszexibbnek találunk. És persze olyan is volt, hogy Ede már napközben felajánlotta, este elvégez egy olyan házimunkát, amihez nekem cseppet sem fűlik a fogam.

Soha nem teljesítettem még ilyen lelkesen feladatokat, és az is irtó jólesett, amikor pityent a telefonom, jelezve, hogy megérkezett Edétől az újabb figyelmes üzenet. És tudod, mit? Ezen még a nyamvadt világjárvány sem tudott változtatni. Hogyan is tudott volna?

Munkánk, hál’ istennek, nem lett kevesebb, sőt. Az elmúlt napokban hiába ültünk egy lakásban, szinte reggeltől estig be voltunk havazva feladatokkal. Ilyen szomorú körülmények között pedig még jobban esett, ha vette magának a fáradságot, ha rászánta azt az egy percet, és küldött nekem egy aprócska figyelmességet a telefonon keresztül. Egy direkt hülye szelfit, egy üzenetet: „Este randi a kanapén?”, vagy csak egy szívecske emojit.

A mi kapcsolatunk, tudom, ezektől az aprócska gesztusoktól is virágzott, és amit még soha, a büdös életben nem sikerült megugranom egy szobanövény esetében sem: Kocsmáros Béláné, született Popp Istvánné nemhogy nem hervadt el, rohadt vagy száradt ki, netán dobálta le a megsárgult leveleit napokon belül, hanem boldogan burjánzott egy teljes hónapon át az otthonunkban.

Vigyázzatok ti is egymásra, ha máshogy nem, legalább egy-egy apró digitális gesztussal. Úgy tűnik, egy darabig most az a legbiztonságosabb. Viszont rengeteget jelent. 

Fiala Borcsa