Steiner Kristóf: Háború dúl odakint, belül pedig mentális és erkölcsi krízis

–

Itt állok a konyhában. A kezemben egy csokor friss koriander. Bár azért a friss az túlzás. 

Egy hete kértem meg a közeli kisváros zöldségesét, hogy szerezzen nekem – két csokorral azonnal el is vittem, pár nap alatt le is legeltük mindet, majd tegnapelőtt eszembe jutott, hogy hátha rendelt újat, így újra beugrottam hozzá. Nem hozott frisset ugyan, de mint kiderült, maradt még egy harmadik csokrocska a múlt hétről. Nem volt vidám, de jobb, mint ha nincs koriander. 

Aztán úgy alakult, hogy elfeledkeztem róla. Pedig ilyen még sosem volt, hogy hagytam volna majd’ megrohadni a korianderemet. Szégyellem magam. És miközben méregetem, mit lehetne megmenteni belőle, és mégis hogyan – hiszen az én felelősségem, ha már hagytam elhervadni – egyszeriben megértem: ez az első gondolatom, ami nem a háború körül kavarog. 

Hirtelenjében szinte megörülök a rohadt koriandernek. Vizet engedek egy fazékba, beledobom a csokrot, és figyelem ahogy a még mindig zöldellő levelek, és a szinte feketére váltott szmötyi lassan elkülönül, ahogy gyengéden lögybölöm a szálakat az ujjammal. És megint eszembe jut, hogy milyen jó – ha csak másodpercekre is, de – nem azon kattogni, hogy mi lesz most. 

Mikor is gondoltam utoljára valami másra… Ja igen. Múlt szombat reggel kinyitottam a szememet, az első gondolatom az apukám és a nagynéném voltak – előző este utaztak vissza Budapestre. Egy hetet töltöttek nálunk Methanán – ők, mi, és Nimi szülei, Irit és Ezra. Nagyon kellett. Mindannyiunknak. Mindig megvolt közöttünk a hatalmas szeretet, de kicsit magától értetődővé vált az évek során. 

Tudtuk, hogy ott vagyunk egymásnak, de úgy igazából nagyon ritkán voltunk együtt. Papa évente többször meglátogatott, akárhol éltem – itt, Görögországban, és anno Tel-Avivban meg Jaffában, utaztunk együtt Betlehembe és a Holt-tengerhez. Gyakran mondogatja: „Én nagyon zsidó vagyok, ez a karmám.” 

Apám és Vali nevű húgának édesanyját, Janka nagymamát egy lengyelországi faluból hurcolták el a nácik a II. világháború kezdetekor, majd csodával határos módon megmenekült, mert leugrott a vonatról, és a háború évei alatt egy német családnál volt afféle mindenes. 

A háború után Magyarországon keresztül utazott volna vissza Lengyelországba, de útközben beleszeretett egy fess fiatalemberbe: Steiner Gyula nagyapámba. Összeházasodtak, de templomi esküvő nem volt, a gyerekek sem lettek megkeresztelve, és bár Janka mama soha egyetlen szót sem volt hajlandó szólni sem a származásáról, sem a vallásáról, péntekenként sóletet főzött, ahogy az az askenázi zsidó családoknál szokás a Sábesz beköszöntekor. 

Izraelben született férjem, Nimi nagymamája, Zsóka, Kolozsvárról került Auschwitzba, ahol a náci uralom utolsó napjaiig raboskodott, és ahol a családja minden tagját meggyilkolták. Csak azért úszta meg Mengele embertelen kísérleteit, mert a szadista orvos nem hitte el neki, hogy valóban zsidó: „Valld be, hogy igazából cigánylány vagy!” – mondta neki, amikor szelekciót tartott. És bár Brit-Palesztinába menekült férjével, Picivel – akinek jegygyűrűjét ma már én hordom –, gyakran mondogatta: „Hogy várhatjuk el, hogy minket zsidókat szeressenek mások, mikor még azt sem tudjuk, hogyan tudnánk egymást és magunkat szeretni”. 

Nimi édesapjának ladino, a „spanyol jiddis” nyelven beszélő családját a spanyol inkvizíció óta üldözték. Spanyolországból és Portugáliából Törökországba menekültek, ahol nem kevesebb, mint hét generáció próbálta kivárni, míg Isztambul biztonságos hellyé válhat a zsidók számára. Nem vált. Egyéves volt, mikor a szüleivel Izraelbe költözött, ahol évről évre többet értett meg belőle: ez sem lehet a család végállomása. 

Megszámlálhatatlan halott, még több mentálisan és fizikailag traumatizált rokon, ez van mögöttünk.

Mi van előttünk? Ezt senki sem számíthatja ki, aki pedig azt állítja, tudja, mi következik, az nem érti: ez már nem a konfliktus, hanem a konfliktus következménye.

A háború kirobbanásának napján kérdés nélkül töröltük repülőjegy-foglalásukat. És most itt vannak velünk. Ami nyújt valamifajta stabilitást, de megnyugvást nem adhat. 

Aggódunk, sírunk, ölelkezünk, bámuljuk az olajfák ágait, hallgatjuk és nézzük a híreket, és miközben a barátainkról, rokonainkról, akiket besoroztak és mozgósítottak semmit sem tudunk, sorra kapjuk a híreket a kimenekített, eltűnt és lemészárolt ismerősökről. Nimi egyik színész kollégája a féléves gyermekét és feleségét menekítette, miközben a Hamasz terroristái elkapták, brutálisan megkínozták, majd megölték. Egy volt osztálytársa élettelen testét tegnap találták meg.  

Persze ott vannak azok is, akik napokon és éjszakákon át tartó pánikrohamokat és ideg-összeroppanásokat hordanak ki segítség nélkül közös óvóhelyen, vagy ahol van olyan, a mamadban, a biztonsági bunkerben bujkálva. 

Hogy a lehetőségeink szerint segítsük barátainkat Izraelben és Palesztinában, helyiekkel összefogásban felajánlottuk: minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy segítsünk elmenekülni ismerősöknek, akiknek erre még van lehetősége, és átmeneti otthont találni a háború által érintetteknek itt, Methanán. 

A falubéli éttermet vezető házaspár felajánlotta egykor kolostorként működő tavernájuk nyáron kiadó szobáit, svájci barátaink, akiknek a tengerparton van házuk, egy teljes hónapra tették szabaddá otthonukat, volt, aki ételt, ruhát, más repülőtéri transzfert ajánlott fel. 

Felvettük a kapcsolatot mentőszervezetekkel, segítettünk a repülőjegyek beszerzésében, és előkészíttettük az átmeneti szállásokat. Másnapra a légitársaságok sorra törölték a járatokat a terrortámadásoktól tartva. Volt barát, aki egyszerűen nem tudta rávenni a magát, hogy kilépjen az ajtón, a ciszjordániai palesztin területek és az Izrael közötti határátkelőkön pedig mindennaposak a lezárások és zavargások.

A tehetetlenség érzése ebben a helyzetben olyan, mint az a fajta hányinger, ami csak kínoz és kínoz, de a zavaros, mérgező massza sosem törhet fel, csak rohad tovább belül: nincs megváltás, mert senkit sem tudunk megmenteni. 

És minden alkalommal, mikor meg-megcsillan egy fél pillanatnyi hála a szívünkben, amiért a térségben élő barátaink közül a legtöbben egyáltalán életben vannak, azonnal elsöpri a mélységes és minden reményt elpusztító bűntudat mindazokért, akik bármiféle védelmi rendszer nélkül Gázában élik meg a háborút, vagy halnak bele. 

Két és félmillió emberre mondta ki az ítéletet az Izrael védelmi miniszterének nevezett szörnyeteg: „Emberi formájú állatokkal harcolunk, és ennek megfelelően kell cselekednünk.” Pedig az állatok sem viselkednek így, ahogyan ezek a gyilkológépek, akik annyi évnyi konfliktus után még mindig elhiszik, hogy ha az egyik oldal megnyeri az aktuális harcot, majd más lesz a világ. Annak ellenére, hogy a napnál is világosabb: aki veszít, még hatalmasabb káoszban találja majd magát, így még mérgesebb, még bosszúszomjasabb lesz.

És nemsokára újra lángokban áll az égbolt. Vele együtt pedig a közösségi média is, ahol nem csak azt várják el az emberektől: „válassz a csecsemőket meggyilkolók, és a szőnyegbombázók közül, másképp te vagy az igazi gonosz”. A választásban pedig „segítenek” is, rengeteg hamis hírrel, újraszerkesztett és újrahasznosított véres videóval, köztük mesterséges intelligenciával alkotott változatokkal is. Az emberi lélek és elme nem erre lett tervezve. 

És az intellektus számára is emészthetetlen, milyen magyarázat van arra, hogy a világ legkifinomultabb hadászati eszközeivel, legfelkészültebb honvédelmével rendelkező országába, melynek határait megszámlálhatatlan kamera és éles fegyver figyeli, csak úgy behajthattak a Hamasz fegyveresei, majd órákon át tartó mészárlás közben nőket erőszakoltak meg, túszokat ejtettek, és még arra is volt alkalmuk, hogy azokat visszavigyék Gázába. 

Figyelem, ahogy barátaim a másik torkának esve gyalázzák egymást: az egyikük az izraeli, a másik a palesztin UNICEF-nek adományozott, mintha nem volna morális evidencia, hogy nem létezik legitimált gyermekgyilkosság.

Nézem, ahogy ismerőseim Wikipédia szócikkekkel kampányolnak, köztük sokan olyanok, akik tegnapelőtt még összekeverték Palesztinát Pakisztánnal, és a zsidóságról annyit tudnak, hogy finom a flódni. Mintha az emberi méltóság nem járna ki mindenkinek, mintha igazolná a vérontást, ha kontextusba helyeznék a térség elmúlt száz évét. 

Nézem az influenszereket, akik „reelekben” kérnek elnézést, amiért eddig nem voltak tisztában a bolygónk egyik legnagyobb konfliktusával, ám most „szerencsére” pár óra alatt „kiokosították” magukat egy-két „swipe”-olós posztból, így aztán már sokkal jobban tudják, mi a megoldás, mint a két nép utolsó olyan vezetői, akik kezet ráztak, és valóban tettek a békéért: az izraeli oldalon a sajátjai által legyilkolt Rabin, a palesztin oldalon pedig Arafat, kinek halála kapcsán máig nincs kizárva, hogy politikai vetélytársai mérgezték-e meg.  

Most pedig egyik oldalon sincs kivel tárgyalni. A Netanjahu-kormányzat eddig összesen tizenhat éve alatt palesztin területeket kebelezett be, a nemzetközi jog szerint illegális megszállást normalizálva, kollektív büntetést alkalmazva a palesztinok ellen, és maga mellé állította a konzervatív zsidó közösségeket, ma pedig ott tartunk, hogy parlamenti képviselők és miniszterek merészelnek azzal érvelni: a mostani háború a liberális tüntetők, vagy épp az LMBTQ emberek hibája, akik mind „rákfenéi az izraeli társadalomnak”. 

A Hamasz pedig több mint harminc évvel ezelőtt felesküdött rá: elpusztítja Izraelt, ez már önmagában összeegyeztethetetlen bármiféle békefolyamattal.

De én mégis azt hiszem: van választásunk. Választhatjuk a járatlan ösvényt, ahol a védelem és ellenállás azt jelenti: felismerjük és kimondjuk, hogy az ellenség az ember kapzsi hatalomvágya, és az önigazoló büszkeség az egyik vallást, kultúrát a másik fölé helyező érdekek. 

Amíg Gáza hermetikusan zárva van, amíg erőszak a „megoldás” mindkét oldalon, ez a háború megy tovább.

A Hamasz elítélése civilek elrablása, kínzása és megölése miatt nem palesztinellenes húzás, hanem emberbarát. A Netanjahu-kormány gyakorlatának, az elfoglalt területeken illegális telepek építésének, és az izraeli igazságszolgáltatás önkényes átalakításának elítélése nem antiszemitizmus, hanem emberbarát megnyilvánulás.

A bosszú, az erőszak, az elnyomás és a gyilkosság elítélése mint a „problémamegoldás” eszköze – függetlenül attól, hogy melyik vezetés használja, nem Izrael- vagy Palesztinaellenes, hanem emberbarát gesztus. Ahogyan bármilyen vallási felekezet vagy ideológiai szervezet elítélése sem iszlamofóbia vagy antiszemitizmus azért, mert annak vezetői és hívei a másiknál magasabb rendűként hirdetik magukat.

A követeléseket elítélni (mely polarizált gondolkodást és kifejezésmódot feltételez) nem anarchizmus, nem naivitás és nem antidemokratikus lépés. Háború dúl odakint – belül pedig mentális és erkölcsi krízis. E kettő közül az egyiken soha nem lehet úrrá lenni.

A háborúnak az az oka, hogy az emberi lény a hatalomszerzés és -megtartás eszközeként használja a félelemkeltést.

Mindig lesznek muszlimok és zsidók, akik a bosszút tűzik ki célul. És olyanok is, akik együtt tüntetnek békéért, egyenlő jogokért. Ebben a tragikus helyzetben igyekezzünk az előítéleteket félretéve, közösen elindulni egy biztonságosabb, emberségesebb irányba. Egyetlen ország „vezére” sem azonos magával az országgal!

Ahogyan Orbán Viktor nem egyenlő Magyarországgal, a Hamasz nem maga Palesztina, és Netanjahu nem Izrael – ezt a nyilatkozatomat a napokban egy hírműsorban idézte Szekeres Imre, a korábbi honvédelmi miniszter, hozzátéve: „Tudom, hogy Steiner Kristóf nem politikus, de számomra ő fogalmazta meg ezt pontosan”. És persze olyanok is vannak, akik szerint én csak táncikáljak félmeztelenül a Pride kamionon, ne folyjak bele a politikába. 

Nekik is üzenem, a politika definíciójánál fogva azt jelenti: közélet. Minden politika: a jó, a rossz, és minden, ami a kettő közötti árnyalatokban történik. Még az is, ha úgy döntünk, meg sem szólalunk.

Számomra rossz politika az, ha a világ összes igazságát magunkénak tudva tesszük tönkre a társadalmat, a szélsőséges gondolkodást erősítve.

Jó politika pedig az, hogy elborzadok minden ártatlan ember halálán, és kétségbeesetten aggódom a térség jövőjéért, kultúrájáért, az ott élőkért és családtagjaikért.

Ezzel egyidőben pedig beszélgetek, olvasok, figyelek: sorsokról tanulva, nem azért, hogy közelebb kerüljek az A vagy B válaszhoz, hanem azért, hogy még több nüansszal gazdagodjon a gondolkodás- és beszédmódom. 

Itt állok a konyhában. Másfél óra telt el. A megmentett korianderleveleket megszárogattam, csokorba szedtem, a fekete maszattá ázott rothadó leveleket feltöröltem, a mosogatótálcát kisuvickoltam. Mihez kezdjek most? Nimire pillantok. Most ő zokog. Így megy ez egy hete, néhány óránként váltjuk egymást: egyikünk mindig igyekszik erősebbnek maradni az elgyengült másikért. Milyen jó lenne, ha a történelmi érdekérvényesítések is így működhetnének. 

De amíg van, aki már azért szégyelli magát, hogy hagyott megrohadni egy fél csokor koriandert, vagy azért kell megszégyenülnie, mert egyformán értékesnek tartja minden ártatlan áldozat kioltott életét, míg mások azért sem szégyellik magukat, hogy a nevükben gyermekeket gyilkolnak meg, és kórházakat bombáznak, az igazi változás (sokkal) messzebb van mindannyiunktól, mint Methana Jeruzsálemtől.

A kiemelt kép a szezrő tulajdonában van

Steiner Kristóf