A pokoli főnök által okozott sebek egy életre elintézhetnek egy-egy munkavállalót

–

Szórakoztató felismerések, hosszú távon is hasznos tanulságok

Modla Zsuzsanna kulturális antropológus nem kevesebbre vállalkozott, minthogy felnyissa a szemünket arra, hogyan érhetnénk el mélyreható változásokat a magyar társadalomban. Erre szerintem is igencsak megérett az idő, úgyhogy íme, egy könyv – a Pokoli főnökök: Munkahelyi vezetők okozta traumák –, amelynek segítségével kézzel fogható eszközöket kaphatunk ahhoz, hogy Magyarország élhetőbb hellyé válhasson.

Tudom, nagy szavak, de én eddig még nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire összeszedetten feltárná a MAI magyar viszonyokat, és amiben össztársadalmilag mindannyian érintettek volnánk.

(Némiképp kivétel ez alól Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című kötete, ami annyit már elért, hogy sokan eljussanak a saját helyzetük felismeréséig. ITT megtalálhatod az írásai mellett a Beszélnünk kell! podcastsorozatunk adásait is, amelyben D. Tóth Krisztával beszélget arról, amiről TÉNYLEG kell.)

Modla Zsuzsanna kötete azonban minden aspektusból végigvezet bennünket ezen a fontos úton, ahol nemcsak a felismerések, hanem a megoldások is megszülethetnek.

Nyilván ez egy összetett és soktényezős folyamat, amelynek rengeteg elágazása van, mégis kiviláglik a kötetből, hogy a munka mint olyan, amellyel fenntartjuk társadalmunk fejlődését is, gyakorlatilag az egész életünkre kihat: meghatározza a családi kapcsolatainkat, a viszonyunkat önmagunkkal és egymással, és nem utolsósorban teljessé teheti a létezésünket, ha… kellő önreflexióval viszonyulunk az adott helyzethez, amiben élünk, és tudatosan, asszertíven állunk hozzá.

(Modla Zsuzsanna nálunk is publikált, korábbi írásait is érdemes elolvasni ITT.)

A pokoli főnököket egyszerűen nem lehet megúszni, punk tum

Mindenütt jelen vannak, bárhol is dolgozunk, és jellemzően sokkal több képviselőjük akad, mint ahány „elviselhető”, netalán „emberi” főnökkel találkozunk az életünk során.

A pokoli főnökökről mindenkinek van egy „jó” sztorija, Modla Zsuzsanna is ezekkel indítja a kötetét: erős kezdés, mert olvasás közben sűrűn bólogatunk, nyerítve röhögünk, könnyes szemmel lapozunk tovább, majd vissza, összeszorult gyomorral ismerjük fel a saját mintázatainkat.

Ez a kollektív tudás pedig, amelyet olyan empatikusan és plasztikusan tár elénk a szerző, felerősítheti bennünk az összetartozás érzését, és segíthet begyógyítani a munka területén szerzett sebeinket.

Jórészt megoldhatatlan helyzetekkel szembesülhetünk Modla Zsuzsanna könyvében: sok esetben akár évekig is eltarthat, míg egy-egy adatközlője eljut a felismerésig, hogy a saját mentális és fizikai egészségének érdekében tennie kell valamit. Vagy borítani, vagy pedig továbblépni.

Jellemzően olyan történeteket olvashatunk, amelyekben az interjúalanyok „csak” annyira sínylették meg korábbi pokoli főnökeik vegzálását, hogy most már tudatosan más stratégiát választottak új munkahelyükön. Viszont a bántalmazói viszony átvészelése során szerzett képességeik, eszközeik a következő munkahelyükön kifejezetten jól jöttek számukra az önvédelemhez vagy ahhoz, ahogyan hozzáállnak a munkájukhoz. Ám sajnos olyan történetek is szerepelnek a könyvben, amelyekből kiolvasható, hogy a pokoli főnök által okozott sebek egy életre elintéztek egy-egy munkavállalót.

A tudományosan megalapozott szórakoztató ismeretterjesztés és annak társadalmi haszna

Modla Zsuzsanna alaposan körüljárja a témát: kitér a nepotizmusra, amit nálunk inkább a jelenleg is dívó „urambátyám” világ testesít meg, vagy ha a micimackós tipológiából indulok ki (szeretem így nézni a világot, hogy némi derű is maradhasson bennem), akkor, ugye „Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei” kapják többnyire a lehetőségeket és hatalmat – függetlenül attól, mennyire értenek az adott területhez.

„Egy sci-fi képregény szerzőjéből is lehet politikai kinevezett” – írja Modla Zsuzsanna, mi pedig csak halkan, csalódottan bólogatunk. Igen, így megy, ez ilyen.

Az inkompetens főnökök menekülési útvonala többnyire a felelősség teljes elhárításában, a halogatásban és a döntésképtelenségben testesül meg. Sokan közülük az úgynevezett „demokratikus vezetési elvet” kultiválják, hogy ne derüljön ki a hozzá nem értésük. Viszont mivel tényleg nem mernek dönteni, ezért a totális bizonytalanságban dolgozó munkatársak az eredmények érdekében mégiscsak csinálnak valamit, ami soha nem elég jó az inkompetens vezetőknek, és ezt többnyire teljesen igazságtalanul, megszégyenítéssel vagy a javadalmazás csökkentésével, további szigorral, esetleg az elviselhetetlen mikromenedzseléssel kompenzálják.

A Wogebon-hatásra is kitér Modla Zsuzsanna (melyről nemrégiben Milanovich Domi ÍRT igen érdekesen), miszerint túlbecsüljük a saját képességeinket, a főnökökre pedig ez kifejezetten jellemző, sőt: a Cornell Egyetem kutatói után Dunning–Kruger-hatásnak nevezett jelenséget is megemlíti, ami azt elemzi, hogy a korlátozott képességű emberek kifejezetten hajlamosak arra, hogy minél kevesebbet tudnak valamiről, annál magabiztosabbnak mutatják magukat benne. Felsőbbrendűségük teljes tudatában ezért porig alázzák azokat a munkatársakat, akik biztosabb szaktudásuk miatt veszélyt jelenthetnének a pozíciójukra.

Az arrogáns és pitiáner megnyilvánulások istenkomplexussal társulva igen ismerősek lehetnek azoknak, akik követik a hazai politikát, belelátnak az egészségügyi helyzetbe, illetve az oktatásban dolgoznak.

„Minden szentnek maga felé hajlik a keze”

Mivel a WMN magazin kifejezett céljai közé tartozik, hogy a nehéz társadalmi kérdéseket is átfogóan, mégis érthetően tálalja az olvasók elé, ezért nagyon sokat foglalkozunk olyan ügyekkel, amelyeket Modla Zsuzsanna is feldolgoz hiánypótló kötetében. Ennek második felében különböző területekről érkező szakértőkkel beszélget a témáról. Hárman közülük hozzánk is különösen közel állnak, ezért őket egy csoportban, külön említem.

Mint fentebb írtam, itthon viszonylag kevés ilyen jellegű mű született eddig, közéjük tartozik a szintén emlegetett Orvos-Tóth Noémi könyve, vele a munkában megjelenő transzgenerációs meghatározottságról folyt a szó.

Steigervald Krisztiánnal arról beszélgetett a szerző, hogy a különböző generációk keresik-e a munkában a boldogságot. Krisztián nagy hatású generációkutatással kapcsolatos köteteiről mi is sokat írtunk. (ITT olvashatsz olyan cikkeket, amelyekben szerepelt nálunk korábban.)

Bánki György pedig a nárcizmusról és a különböző személyiségzavarokról beszélt részletesen a kötetben, aki A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című könyvében rengeteg tabut bontott le. (A vele kapcsolatos írásainkat ITT találod.)

Rajtuk kívül igen érdekes és kifejezetten tanulságos az a munkahelyi stresszről szóló beszélgetés, melyet Zakor Tündével és dr. Stauder Adriennel folytatott a szerző. Dr. Sziller Linda munkajogász pedig mindenkit arra biztat, hogy keressen szaksegítséget, ha úgy érzi, munkavállalóként jogtalanság éri. Kéri Eszter HR-tanácsadó, pszichológus a NANE képviseletében fontos dolgokat mondott a munkahelyi zaklatásról.

Döbrentey Zsolt szak- és szervezetpszichológussal a megoldási lehetőségeket járta körül Modla Zsuzsanna, ebből a fejezetből idézek is pár fontos gondolatot:

„Aki alacsonyan értékeli önmagát, tehát nincs megfelelő önbecsülése, az a határait sem tudja meghúzni. És ez a kulcs!”

„Az asszertív ember önérvényesítő: érdekellentétek, konfliktusok során képviseli a saját érdekeit, szempontjait, azaz nem szubmisszív (alárendelődő), és nem tér ki a konfliktus elől, hanem beleáll, de egyszersmind nem akarja a másikat agresszívan eltiporni. A célja, hogy megoldásokat találjon úgy, hogy kijelöli saját határait, és tiszteletben tartja a másikét is. Ez egyfajta feedback: elmondom, mi az, ami nem tetszik, mi a következménye, miért érint engem rosszul, és itt megállok. Az asszertív ember, miután ismertette, hogy mik a problémái, nem teszi hozzá: »mert te egy hülye vagy«. Ez tulajdonképpen egy kommunikációs készség, ami nem is annyira bonyolult, de mégis: nagyon nehezünkre esik képviselni.”

„Nem menekülni kell a konfliktusok elől, hanem szembenézni velük és megoldást találni rájuk.”

Steven Tadelis, a U.C. Berkeley's Haas Scool of Business közgazdászprofesszora pedig arról beszélgetett Modla Zsuzsannával, hogy a jó vezetőnek nem csupán ahhoz kell értenie, hogy „hozza a megfelelő számokat”, de mindehhez elengedhetetlen az emberismeret és az emberség is.

A remény is kiolvasható a könyvből

Az ismeretterjesztés ingoványos terület, könnyen el lehet merülni benne, ha túlságosan sok és nehezen emészthető információt akar beleszuszakolni a szakértő, ugyanakkor felszínessé is válhat, ha a népszerűség jobban hajtja, mint az, hogy rávilágítson azokra a folyamatokra, amelyek meghatározzák a mindennapjainkat.

Modla Zsuzsanna azonban példaértékűen mértéktartó, ám legalább ennyire tárgyszerű, és kifejezetten szókimondó, ha a munkával kapcsolatos kérdésekről faggatja beszélgetőtársait.

A témát érzékenyen és alaposan járja körül, legalább annyira személyes, mint amennyire tudományos. Felvillantja az összes ismert társadalomtudományi elméletet a machiavellizmustól kezdve Aronsonon át a gaslightingig, sokat foglalkozik a kiégéssel, a túlteljesítéssel, a bullyinggal és a mobbinggal is. Mindegyiket jól követhető, egyszerű példákkal támasztja alá, tehát az sem érzi majd járatlannak magát a témában, aki egyébként nem sokat foglalkozott idáig a társadalomtudományokkal.

Ez a szimpatikus törekvés pedig végig egyensúlyban tartja a könyvet, fenntartja a figyelmünket. Pont annyira és pont akkor részletes, amikor kell, annyira izgalmas néhol, mint egy krimi, máskor pedig habos-babos, röhögős (némi gyomorszorítással megspékelve persze) lányregény. A sokszor használt irodalmi és popkulturális párhuzamoknak köszönhetően pedig generációs kötet is. A nagy társadalomkutatók elméleteiből épp annyit idéz, hogy ráláthassunk az összefüggésekre, és kíváncsiak legyünk a NAGY EGÉSZre.

Mi vagyunk a NAGY EGÉSZ

Önvizsgálatra késztető, továbbgondolandó tényeket sorakoztat fel a szakértőkkel és az adatközlőkkel való párbeszédeiben Modla Zsuzsanna, mi pedig észre sem vesszük, de magunkat kérdezgetjük olvasás közben, előtt, helyett, után. Arról, hogy mi miként oldottunk meg hasonló helyzeteket, mikor léptünk túl korán vagy túl későn, miért nem ismertük fel akár évekig, mi az, amiben él(t)ünk, miért hagytuk magunkat kizsákmányolni, miért önmagunkat ostoroztuk mások hülyesége miatt, és mi a saját szerepünk abban, hogy mostanára végletekig megosztott társadalommá tettük Magyarországot. Miért nem állunk ki a jogainkért, szóval „miért hagytuk, hogy így legyen?”

Szerencsére a kötet végén a gyorsolvasóknak és a türelmetleneknek Modla Zsuzsanna összefoglalta húsz nagyon erős gondolatban a lehetséges stratégiákat, így talán a mi gyerekeink már nem úgy gondolnak a munkára mint szükséges rosszra. 

Színvallás a végére

Nyilván nekem is voltak pokoli főnökeim. Nem is egy. Ötvenhat éves vagyok, szóval még az úgynevezett „átkosban” kezdtem a munkát. A Modla Zsuzsanna által elemzett összes pokoli főnök „megvolt”.

Az inkompetens, az inkorrekt, a kellemetlen, a mániás és a veszélyes is.

Sokadik kiégésemet élem, és bármelyik stresszfaktorra igennel felelek, ha megkérdezik tőlem, melyikben vagyok érintett. 

Viszont nyolc és fél éve dolgozom a WMN-nél, rengeteg nehéz helyzeten vagyunk túl, és egyszer, értsd: egyetlenegyszer sem éreztem azt, hogy ne lettek volna tiszta és átlátható viszonyok a házunk táján. Igyekszünk mindent kimondani és megoldani. Hiszünk abban, amit csinálunk, és ezért megéri dolgozni.

A pokoli főnököket pedig a többi munkám kapcsán most már egész jól fogom kezelni, miután elolvastam Modla Zsuzsanna könyvét. Nektek is ezt kívánom!

Nagyon érdekel bennünket, hogy ti mit tettetek, amikor pokoli főnökökkel volt dolgotok! Meséljetek!

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Corvina

Both Gabi