„Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak” – Az aradi özvegy hatvanévnyi „mélygyásza”

–

Özvegynek lenni nagyon nehéz, a férj, a hitves, az élettárs elvesztése olyan seb, amely talán sohasem heged be. Hiszen ha éveket vagy akár évtizedeket töltünk együtt valakivel szerelemben, szeretetben, akkor a hiánya olyan űrt hagy, ami semmivel sem tölthető ki. Ma már annyival könnyebb a gyász feldolgozása, hogy vannak kifejezetten ilyen irányú terápiák, segítőkönyvek, tanfolyamok. Ám a XIX. században mindez nem létezett. Helyette azonban igen erős volt a társadalmi nyomás, amely meghatározta, hogyan kell éreznie, viselkedni, a társaságban megjelennie egy özvegynek. 

A romantika korában a gyász sem nélkülözhette a teátrális elemeket

A grandiózus halotti emlékművek és kripták, a sír-, és gyászversek, valamint gyászoratóriumok és misék korában természetesen az öltözködés is igyekezett fokozni a gyász tragikus mivoltát: fekete csipke, lefátyolozott, sápadt arc, és természetesen mélyfekete öltözet, minimum egy évig. Ez volt a „mélygyász”.

A második év (vagy legalább az első fele) a félgyász ideje volt, amikor általában sötét színekben (szürkében, sötétkékben, lilában) jártak az özvegyek. Eben az időszakban semmiféle társadalmi eseményre, táncos mulatságra nem mehettek, de még színházba vagy hangversenyre se járhattak. Ékszereket is csak a félgyász idejétől viselhetett az özvegy, de leginkább olyanokat, amelyek az elhunytra emlékeztették: egy medaliont, amelyben az arcképe vagy a hajtincse volt elrejtve, esetleg egy finom, rövid gyöngysort, amit tőle kapott. Házasodni leghamarabb a gyászév letelte után lehetett, aki ezt megszegte, (mint Szendrey Júlia, erről ITT írtunk korábban) arra a társadalom mély megvetéssel tekintett. Abba most ne menjünk bele, hogy mindezek a szabályok férfiakra miért csak egy fél évig vonatkoztak.

Az aradi tizenhármak özvegyeinek sorsa többszörösen is nehéz volt. Egyrészt a társadalom mártírként tekintett elhunyt férjeikre, és árgus szemmel vizslatta minden tettüket, hogy méltón viselik-e az „özvegyi fátylat”, amit, ugye, Szendrey Júlia eldobott. Ő sem véltelenül, hiszen a XIX. század közepén egy úrinő nem tudta eltartani magát, főleg, ha gyermeke is volt. Munkát nem vállalhatott, így vagy visszaköltözött a szüleihez, vagy újra férjhez ment.

Másrészt a szabadságharc hőseinek özvegységét még inkább nehezítette, hogy a császári önkény teljes vagyonelkobzást ítélt meg minden magasrangú katona, illetve prominens személy esetében.

Így az aradi hősök özvegyeinek helyzete szinte kilátástalannak tűnt, hiszen vagyontalanul, kettős mérce alatt kellett újrakezdeniük az életüket. A magyar közvélemény mint hősök özvegyeire nézett rájuk, a hatóság szemében azonban árulók, sőt, bűnözők hitvesei voltak.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a vértanúk özvegyeinek küzdelmes élet jutott. Közülük talán Damjanch János és Csernovics Emília élete mutatja meg leginkább azt, hogyan tudott a XIX. században is alkotó, kiteljesedett életet élni egy özvegyasszony, akkor is, ha nem ment férjhez újra.

A nagyhangú katonatiszt

Damjanch igazi macsó katonatiszt volt, a kor szépségideáljának mintapéldánya: széles váll, atletikus alkat, dús szakáll, izzó tekintet, határozott vonások. Nem csoda, hogy rajongtak érte a nők. A visszaemlékezések alapján elég vulkanikus, dühkitörésektől sem mentes ember volt, ám ennek ellenére tűzbe mentek volna érte a katonái. Mert szigorú volt és hirtelen haragú, azonban emberszámba vette a beosztottjait. 

„Barátainak tartott katonáival azok fáradalmait és szükségeit szívélyesen megosztá, úgy vígságaikban is szinte a pajtáskodásig részt vett, s becsét és tekintélyét mégis nemhogy veszté, sőt már athléta alakjánál fogva is – tudjuk, hogy a köznép képzeletében a király egy fejjel nagyobb a többinél! – imponált, s alattvalói irányában barátságos viselete bizalmat gerjesztett, a miért tőlök atyjuknak, barátjuknak, tanácsadójuknak tartatott, tiszteltetett, s készek voltak érte a tűzbe ugrani" – emlékezett vissza rá Mészáros Lázár, a szabadságharc hadügyminisztere.

A katonai táborokban szívesen vacsorázott együtt akár a közkatonákkal is, imádta a gulyást, a jó bort és nőket. Ezek a tulajdonságok nem tették vonzó kérővé, főleg az aradi főbíró szemében, aki nemcsak módosabb férjet szeretett volna a lánya oldalán látni, hanem nyugalmasabb, harmonikusabb életet is kívánt neki, mint amit egy durva katonatiszt biztosítani tud. No de hiábavaló volt a szülői tiltás, a szerelmesek hosszú éveken át kitartottak egymás mellett, míg végül 1847. augusztus harmincadikán Damjanich elvehette élete szerelmét, Csernovics Emíliát. Ám csupán két évig élvezhették a házasság örömét, azt sem felhőtlenül.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

𝓑.𝓐.| 𝓘𝓷𝓼𝓹𝓲𝓻𝓮𝓭 𝓫𝔂 𝓱𝓲𝓼𝓽𝓸𝓻𝔂 (@historicalfaces_art) által megosztott bejegyzés

„[…] a halálról nem is lehet szó”

Damjanich és Emília is szerb származású volt, azonban mindketten magyarnak vallották magukat. Ám az asszony leginkább a németet használta közlekedőnyelvként. Egészen addig, amíg a férje egyszer meg nem jegyezte:

„Miért beszél maga mindig németül, hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.”

Damjanich hadosztályparancsnoka, Haynau, gyűlölte a magyarokat. Egyszer Damjanich előtt lázadó kutyáknak, rongyos betyároknak nevezte népünket. Damjanich felült a provokációnak, és olyan heves szóváltásba keveredett a felettesével, aminek eredményeként Haynau még aznap az itáliai frontra vezényelte.

Ám a távolság nem jelentette azt, hogy elszakadtak egymástól a szerelmesek, hiszen sűrűn leveleztek.

„Egészséges és jókedvű vagyok. Jól vagyok, légy nyugodt, nem mindenki hal meg, aki a harcmezőre vonul, és aztán tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! […] Ismered fizikai alkatomat, tehát ne is gondolj arra, hogy beteg lehetek; […] a halálról nem is lehet szó!”

A szabadságharcban Damjanich „vörössipkásai” legendás harcosokká váltak, kitűntek bátorságukkal a harcmezőn, és sohasem futamodtak meg. Visszaemlékezéseik szerint erre a parancsnokuk bátorsága és rendíthetetlensége motiválta őket leginkább. Ám az egyik ütközet során Damjanichnak eltörött a lába, így a szabadságharc utolsó időszakában felesége ápolta. Az aradi börtönben csak kétszer látogathatta meg a férjét. Utolsó találkozásuk már a siralomházban volt, amelynek pillanatait Emília a szívében őrizte hosszú élete végéig, és igyekezett úgy élni, ahogyan férje utolsó akaratában azt ráhagyta.

Damjanich imája

Damjanich a kivégzése előtt írt egy imát a feleségének, amely kalandos úton, egy katolikus pap segítségével jutott el hozzá.

„Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom!

Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. 

Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet!

Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben. Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni.

Dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára!

Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!

Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Emíliának vigasztalásul Damjanich”

Damjanich felesége vigasztalására írta ezeket a sorokat, ám az ima nem csak Csernovics Emíliának adott erőt a haynaui önkény idején. Az imádságot ugyanis titokban sokszorosították, és szamizdatként terjedt szerte az országban. Úgy hírlett, hogy Emílián kívül sok száz vagy talán ezer özvegy napi imádságává vált Damjanich imája.  

Az első özvegyi évek

Szükségük is volt az erőre, hiszen a szabadságharc bukása után rémuralom szabadult el Magyarországon. Szinte alig akadt család, ahol ne gyászoltak volna, vagy ne várt volna valaki halálos ítéletre, ne senyvedett volna börtönben. Voltak, akik eltűntek a csatákban, elhurcolták őket Oroszországba, vagy bujdosni kényszerültek.

A magukra maradt asszonyokat minden vagyonuktól megfosztotta a császári önkény, hiszen a teljes vagyonelkobzás során nemcsak a férj vagyonát vették el, hanem az asszony hozományát is, ami pedig (elvileg) elidegeníthetetlen tulajdonát képezte.

Így járt Csernovics Emília is: jelentős vagyona és hozománya a császáriak kezébe került, és ő földönfutóvá vált. Később, a konszolidáció időszakában sok özvegy visszakapta Ferenc Józseftől a hozományának összegét, csupán egy audienciát kellett kérnie a császártól. Ám Emília inkább választotta a szegénységet, minthogy fejet hajtson a férje gyilkosa előtt.

Emília férje kivégzése után (mai szóhasználattal élve) depresszióba esett. Édesanyjával és egy másik tábornok özvegyével élt együtt, ám a szobáit lesötétítette és senkit sem fogadott, senkivel sem akart találkozni. A melankóliájából egyik barátnője, Wenckheim József Antal felesége, Krisztina rángatta ki. (Wenckheim József Antal leányának kalandos életéről írott cikkünk ITT olvasható.) Wenckheimék elvitték magukkal az özvegyet egy hosszú európai körútra, ahol Emília visszanyerte az életkedvét, és új célokat tűzött ki maga elé, ahogyan erre a halála előtt a férje is biztatta.  

A haza szolgálatában

Emíliai először is emléket akart állítani a szabadságharc hőseinek, másrészt támogatni akarta a hozzá hasonlóan sanyarú sorsra jutott özvegyeket. Anyagi keretei szűkösek voltak, hiszen önmagát is csak hímzésből tudta eltartani, de mindig talált támogatókat a terveihez.

Az első, szinte emberfeletti vállalkozása az volt, hogy felkutatta a szabadságharc névtelen hőseinek sírját, és emléket állíttatott nekik. Összesen 162 áldozatot azonosított, ami sokat jelenthetett a  hátramaradottaknak, hiszen Emília kutatásai alapján legalább tudták, hogy hol nyugszik egykori szerettük. 

A legnagyobb vállalkozásához, a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületének létrehozásához megnyerte Batthyány Lajos gróf özvegyének, Zichy Antóniának és több más arisztokrata hölgynek a támogatását. Az egyesület fő céljaként „a középosztályhoz tartozó, szegényebb sorsú, különösen árva leánykák nevelése és taníttatását”, illetve az özvegyek felkarolását adta meg, hogy az árvák és özvegyek önállóan egzisztenciát tudjanak teremteni kézműves termékek készítésével. 

Az ezernyolcszázhatvanas évek nagy természeti csapásai (árvizek, szárazságok) súlyosan érintették a szegényeket, közöttük pedig legrosszabb helyzetbe az özvegyek és az árvák kerültek. A károk enyhítésére rendszeresen gyűjtéseket, illetve vásárokat, úgynevezett „bazárokat” rendeztek a fővárosban, ahol az egyesület által támogatott lányok és asszonyok kézműves termékeit adták el. Az akciók támogatására olyan hírességeket is rá tudtak venni, mint például Jókai, aki saját kezűleg üdvözlő szavakat írt a termékek mellé, vagy Deák, aki saját fafaragásait ajánlotta fel a nemes célra.

A korszakban divatossá vált, hogy a főúri hölgyek szalonjaikban jótékonysági varróalkalmakat szerveztek, az ezeken készült ruhákat, fehérneműket személyesen vitték le vidékre, és osztották ki a nyomorban élő nőknek. 

Az alapító okirat szerint nemcsak jó feleségek és anyák nevelését tűzte ki célul az egyesület, hanem a „jó honleányokét” is, így nagyon fontos volt számukra a nemzeti öntudat ébrentartása és a magyar kultúra ápolása. Éppen ezért 1863-ban saját lapot is létrehoztak, kifejezetten nők számára, amit országosan terjesztettek is. A Magyar Gazdasszonyok Hetilapjának főszerkesztője Vachott Sándorné Csapó Mária, Szendrey Júlia lánykori barátnője lett, aki maga is közkedvelt íróvá vált. A lapba nem kisebb nevek publikáltak, mint Eötvös József, Gyulay Pál, Jókai Mór, Trefort Ágoston vagy báró Podmaniczky Frigyes.

1864-ben Eötvös a következő gondolatokat írta az egyesület működéséről:

„Talán soha egyesület első fellépésénél nem fogadtatott kevesebb rokonszenvvel mint ez. […] Ezen pár év mind magával az egyesülettel, mind az országgal megérteté annak valódi hivatását s mert megmutatta, hogy hol nemesszívű nők bármi határozatlan célokra egyesülnek, csak alkalom kell, hogy való feladatuk iránt tisztába jöjjenek.”

Damjanichné élete végig támogatta az egyesületet. Még megélhette, hogy 1906-ban felavassák az egyesület árvaházát, amely 150 kislánynak tudott otthont és nevelést biztosítani. 

Hatvan év mélygyász

Damjanich utolsó kívánsága, mondhatni, rendelkezése az volt, hogy Emília éljen boldog, kiteljesedett életet, és tegye meg azt, amit megkövetel tőle a haza. Ezt a tábornok csak úgy tudta elképzelni, ha Emília újra férjhez megy. Az asszony 1909-ben halt meg, és hatvan éven keresztül, élete utolsó napjáig viselte a mélygyászt. Bár férje rendelkezése ellenére sosem ment férjhez, mégis beteljesítette az akaratát: megcselekedte, amit megkövetelt tőle a haza. És vélhetőleg boldog életet élt, amelyben kiteljesíthette önmagát is, megmutatva azt, hogy egy nő önerőből is képes nagyot alkotni.   

Források: kharon.hu, honvedelem.hu, library.hungaricana.hu, lelkesztovabbkepzo, oktober6., ppek.hu/konyvek

Kiemelt képek forrása: Wikipedia/ Pilgab; Wikipedia/ Strelisky Lipót

Miklya Luzsányi Mónika