„Megrögzítem hűtlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot” – 106 éve született Szabó Magda

–

Egyszer, még évekkel ezelőtt, egy korábbi munkahelyemen azt kérték, írjam le a szerzői profilomhoz, mi lenne a három kívánságom. Kettőre nem emlékszem, de arra az egyre bizonyosan, ami egy Szabó Magda-idézetből állt:  

„Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem.

Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.”

Azt kívántam akkor, huszonpár éves fejjel, hogy egyszer legyek olyan szerencsés, hogy részesülök egy ilyen mindent felemésztő szerelemben. Szabó Magda Szobotka Tiborban talált meg mindent, amit az idáig senki másban, én pedig két évvel ezelőtt nyáron ismertem meg azt az embert, aki ma már a férjem. Akinek a fájdalma néha jobban fáj a sajátomnál, akire, ha ránézek, néha belém hasít a gondolat, mitévő lennék, ha egyszer csak nem lenne. És időnként az is eszembe jut, ha most ezt érzem, mi lesz évtizedekkel később, mikor már most elviselhetetlen lenne, ha megszűnne létezni. Ilyen rövid idő alatt is annyi megpróbáltatáson mentünk már keresztül, annyiszor bizonyítottuk egymásnak, hogy megkérdőjelezhetetlenül elköteleződtünk a másik mellett, hogy tiszta szívvel hiszem, amikor még nagyobb próbatételek elé állít majd minket az élet, akkor is egymás kezét fogva álljuk majd a sarat. 

„Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nem csak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék.

Az az ember, akinek van hová – és van kihez – hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait.

Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal.”

Gyerekkoromban állandóan költöztünk, és onnantól kezdve, hogy tizenkét éves koromban elvesztettem a szüleimet, végképp megfoghatatlanná vált számomra az otthon fogalma. Hiába volt bejegyezve a helye a lakcímkártyámon, hosszú évekig nem találtam, hol is van az a hely, ahol a „mindenhol jó”-nál is jobb. Amikor a férjemet megismertem, ez is értelmet nyert, már mindegy volt, hogy nála vagy nálam, az otthon az lett, ahol ő is ott van.

„Betegnek mindig és mindenütt egyforma lenni, tengerparton vagy alföldön, újkorban vagy ókorban.” 

Van az a vicc, hogy „A pénz nem boldogít, de egy Porschéban azért mégiscsak jobb szomorkodni.” Nem tudom, hogy így van-e, mert nincsen luxusautóm, de azt igen, hogy betegnek lenni tényleg mindenhol ugyanolyan. Életem legpokolibb fizikai fájdalma a világ másik végén, Thaiföldön, paradicsomi körülmények között ért, és én semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy bármit megadnék, ha ez a földi pokol megszűnne. Tudtam, hogy szerencsés vagyok, amiért ott lehetek, mégis, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy miért űz velem ilyen gonosz tréfát a testem. Ahogy a helyszín, úgy az egyéb sallangok is lényegtelenné válnak, ha az ember lebetegszik. Korábban írtam már, hogy a vastagbéltükrözésem után jöttem rá, amikor a bélgázok minden irányítás nélkül távoztak belőlem a kórteremben, amely tele volt betegekkel és látogatókkal, hogy lehet akármilyen szépen manikűrözött a körmöm, hidratált a bőröm, szép a ruhám és a cipőm, amiben érkeztem, végtére is pont ugyanolyan gyarló és esendő emberek vagyunk mindannyian, és a kórházi ágyon fekve szemernyi különbség sincs ember és ember között. Ugyanúgy rimánkodunk, fogadkozunk, kérleljük a Jóistent vagy bárkit és bármit, hogy most az egyszer nézzen el nekünk mindent, csak hadd szabaduljunk, és mehessünk haza egészségesen.

„Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.” 

A „beszélni kell” hitvallás, nemcsak az írói mivoltomban határoz meg, hanem a magánéletemben is. Írok arról, ami fáj, amit szeretnék kisírni, amin keresztülmentem, hátha az iránytű lehet valakinek egy olyan labirintusban, amiből én már kikecmeregtem. De írok arról is, ami szép, ami örömmel tölt el, mert ez ugyanúgy lelket önthet abba, aki éppen mindent sötétnek lát. Amikor nem írok, akkor igyekszem kimondani azt is, ami nehéz, ami kellemetlen, de sok további bonyodalmat megelőzhet. Hiszek abban, hogy amit önazonosan kiteszek az asztalra, azt sosem fogom megbánni. Legfeljebb a saját káromon tanulok belőle.

„Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.”

Szabó Magda egyik talán legaktuálisabb mondata ez. Éppen ezért várom nagyon nagy izgalommal Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmjét, amelynek kapcsán nem sok mindent olvastam, nehogy bármilyen spoilerbe belefussak, de azt mindenhol kiemelték, hogy ez a film összefoglalja, milyen ma Magyarországon élni. Hiába hisszük, hogy a saját életünk, sorsunk, traumánk, boldogságunk, csak a miénk, valójában ezek sosem maradnak elzártan, izoláltan, minden minket ért tapasztalás hat ránk és a környezetünkre egyaránt.  

„Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer.

Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad.

S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe.” 

Szeretnék úgy tekinteni az öregedésre, mint kegyes ajándékra, ahelyett, hogy félnék tőle, vagy állandóan hadakoznék majd vele. Anyukám mindössze 34 éves volt, amikor elment, így az, ha megadatik, hogy idős és ráncos legyek, annyit jelent, hogy eleget élhettem, tapasztalhattam és tanulhattam.

„Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak.

Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó. Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.” 

Amikor pedig elérkezik a végzet órája, nemcsak a jóra szeretnék emlékezni, hanem a rosszra is, amiből tanultam, ami formált, ami fejlődésre sarkallt. Szeretném, ha abban az utolsó megvilágosult pillanatban azt érezhetném, hogy egy jó, változatos, teljes, aktív élet van mögöttem, amitől békével, megbánás nélkül búcsúzhatok el.

„Gyönyörű október van, és a születésnapom, megajándékozom magam a legnagyobbal, ami valakinek adható: megrögzítem hűtlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot.” 

Végül pedig október 5-én, Szabó Magda születésének 106. évfordulóján álljunk meg egy másodpercre, örüljünk valaminek, ami gyönyörű ebben az októberben, és élvezzük az édességes pillanatot.

Kiemelt képünk forrása: Fortepan / Hunyady József

Krajnyik Cintia