A külvilág csodálja, a családja szenved tőle – A kisvárosi kocsmák értelmiségi csillaga

–

Jómagam több szemszögből is kapcsolatba kerültem már vele. A húsz éve halott, egykor magyar-történelem szakos gimnáziumi tanárként dolgozó édesapám is ebbe a kategóriába tartozott. A közelmúltban pedig elhunyt egy helyi legenda, aki kamaszkoromban egyszerre töltött be mester- és baráti szerepet is az életemben. Kettejük sorsa között jó néhány párhuzamot felfedeztem.

Mindkettejüket sokan csodálták, magasztalták, itták a szavaikat, sajnálták, segítették, körberajongták, sztárolták, majd esendőségükben hagyták lecsúszni, vagy éppen támogatták. 

A környezetük számos tagjának adtak, mégpedig sokat: reményt, mintát, tudást, példát (vagy ellenpéldát), meséket, varázslatot, szórakozást.  

A hasonló élettörténetű férfiak általában még a rendszerváltás előtt szocializálódtak, melynek egyik társadalmi össznépi játéka a megalkuvás volt. „Minden” volt – egy kicsit –, és relatíve, mint a lábvízben: biztonság, életszínvonal, egyenlőség, kiszámíthatóság, szabadság. Volt némi biztonság, mert kötelező volt a munkaviszony, és a népesség nagy részének csak huszadika után kellett számolgatni a filléreket, és zsíros kenyéren tartani a családot. Volt egy bizonyos – nem túl magas – életszínvonal is, a nyomorgókat pedig eltüntették az állampolgárok szeme elől, hiszen a szocializmusban ez nem létezhetett. Volt egy kis egyenlőség is – látszólag egyenlően lehetett dolgozni, persze akkor is voltak már a többieknél egyenlőbbek. Kiszámíthatónak tűnt az élet, mindenki tudta, hogy vannak korlátok, vasfüggöny és olykor kiskapuk is. És volt egy kis szabadság is, mert, bár mértékkel, de lehetett egy kicsit, néha utazni, könyvekhez jutni, mindennapi életet élni, és a mikroközösségben úgy tenni, mintha lehetne szabadon élni.

Ebbe az atmoszférába születni sokak számára nem volt áldásos állapot. Ha valaki – így az édesapám és egykori oktatóm – egy kicsit is tehetségesebb, érdeklődőbb, nagyobb ívekben gondolkodó volt, mint a környezete, és valamiért nem sikerült bekerülnie a „belső” (értsd: budapesti vagy néhány nagyobb vidéki város) értelmiségi köreibe, amelyek némi bennfentes, menő érzést és kissé szabadabb életet biztosíthattak tagjainak, könnyen érezhette úgy, hogy kívülálló, nem értik meg, kimagaslik a saját mikrokozmoszából. Szerencsés esetben azért találtak néhány helyi szellemi társat. Velük aztán megvitathatták a sokszor csak félhangosan kimondható közéleti történéseket, hallgathattak „nyugati” és alternatív, vagy korábban népi zenéket, hozzájuthattak tűrt, vagy olykor tiltott írásokhoz, művészethez is. Fontos volt, hogy legyen néhány olyan hely, amely – relatíve biztonságos és semleges – teret adhatott ezeknek a találkozásoknak: ez lehetett magánlakás is, de gyakrabban volt közüzemi egység, étterem, és leginkább: kocsma. 

A kocsmákban megfordult sokféle ember: fáradt melós, helyi nagymenő, szürke hivatalnok, vagánykodó diák, a társadalom peremén billegő egyén, besúgó, megfáradt művész, és emberünk, a kisvárosi értelmiségi. Ez volt igazán az ő terepe.

A nagyközönség sokat kaphatott, tanulhatott itt, ha élelmes volt, és jó helyre – hallható távolságra, pontosabban közelségbe ült. Az értelmiségi előbb-utóbb elkezdett beszélni szakterületéről, amelyben nemcsak egyszerűen jó volt, de tényleg kiemelkedő. Lehengerlő tudása volt, szuggesztív előadásmódja, könnyed replikái, megérte csak egyedül érte kocsmába járni. Ha pedagógusként kereste kenyerét, a növendékei rajongtak érte, még a legközömbösebbek érdeklődését is fel tudta korbácsolni óráin. A lelkesebbek külön is megközelíthették, és megtisztelve érezték magukat, ha az iskola falain kívül mester-tanítványi, vagy éppen baráti viszonyba kerülhettek vele.

Láttam, hallottam ilyet magam is.

Az édesapám egykori tanítványai évtizedekkel később is lelkendeztek nekem az emlékezetes irodalomóráiról, amikor megtudták, hogy kinek a lánya vagyok. Az egykori barát kocsmabeli előadásai pedig felértek egy-egy színvonalasabb egyetemi szemináriummal, az óráin még a legérdektelenebb diák is szakadatlanul körmölt. Egyszerűen annyira érdekesen beszéltek, hogy nem lehetett nem rájuk figyelni. Lehetett elcsípni életre szóló tételmondatokat, velős igazságokat, szállóigévé váló mondásokat.

Lehetett tőlük tanulni tartást, belső ellenállást, a szabadságnak valamilyen másfajta, megfoghatatlanabb, de igazabb érzését. Sokszor évtizedekkel később is viszonyítási pontnak számítanak az ekkoriban összeszedegetett bölcsességmorzsák.

Ezeknek a meséknek, előadásoknak, beszélgetéseknek az élménye meghatározó lett számos kamasz világra való rácsodálkozásában, önismereti fejlődésében, közéleti (politikai és szociális) gondolkodásában. Az akkori hallgatók mindvégig tisztelettel és szeretettel beszélnek egykori idoljukról. Csodálatos élmények ezek. 

Ami a történet prózaibb és szomorúbb részéhez tartozik, hogy az ismerősök, tanítványok által bálványozott kisvárosi értelmiséginek gyakran volt családja is, legalábbis egy ideig. Ugyanaz arról az oldalról megélve már korántsem volt olyan romantikus és felemelő. Elhanyagolt családok, apai mintát, támogatást, jelenlétet, szeretetet nélkülöző gyerekek húzódtak meg a háttérben. 

Mit láthatott a saját gyereke, köztük én is? Elmondom.

Egyszerűbb talán azzal kezdeni, mit nem láthattam (legalábbis otthon). Harmonikusan működő családot. Kiegyensúlyozott párkapcsolatot. Boldog szülőket. Rendszeres, közös családi programokat. Felszabadult, közös játékot, viháncolást. Derűs otthoni légkört. Feltétel nélküli, mindig jelenlévő apai szeretetet. Támogatást, férfias példát. 

Mint más, ilyen családban nevelkedő gyermek, én is megismertem viszont mást. A késő este hazavetődő, furcsán mozgó apa mással össze nem keverhető, taszító alkoholszagát, amely fél évszázad távlatából is csalhatatlanul előhívja azt a bizonytalansággal és undorral vegyes félelmet, amelyet akkoriban is éreztem. Az elmosódó, kissé artikulálatlan „részeg beszéd” inkább szánalmat és szorongást kelt bennem, és nem annyira vicces, mint ahogyan az a paródiákban hangzik.

Túl korán megtapasztaltam azt az élményt is, hogy a világ kettétörhet, és véges.

A válás után az egyik legsajgóbb érzést, hogy más vagyok, mint a többiek, nem „normális” a családom (akkoriban még alacsonyabb volt a válások aránya). Sokáig kísért valami homályos szégyenérzet is, mintha nekem lenne takargatnivalóm, és bármiért is felelős lennék. Visszatérő volt az az alig bevallott, félénk vágyakozás, hogy egyszer talán újra minden megint jó lesz, apa „megjavul”, és újra együtt él a szép kis családunk, papa, mama, gyerekek, ahogyan a nagykönyvben meg van írva (igen, egy gyerek, mint egykor én, még akkor is vágyhat erre, amikor pedig megkönnyebbül a szétváláskor). Később, a párválasztási időszakban találkoztam azzal a kicsit lesajnáló, bár jóindulattal teli érzéssel, hogy „szegény kislány »nem jó« családból származik”. Hát igen, születni tudni kell, nekem nem sikerült a legjobban. 

Folytathatnám még, de nem sajnáltatni akarom magamat, sőt magunkat – sajnos többen ráismerhetnek ezekben a saját élményeikre.  

Az igazán szomorú, hogy emberünk, a vidéki kocsmák értelmiségi csillaga – általában – nem gonosz, léha ember, és – a maga módján – szereti a gyerekeit, büszkélkedett is velük, csak ritkán előttük. Erre relatíve ritkán akad módja, hiszen kevés időt töltenek együtt. Én az általános iskolát úgy jártam ki, hogy néha hetekig-hónapokig nem találkoztam az apámmal. Sajnos túlságosan elfoglalta a társadalmi élete és az azzal járó alkoholfogyasztás. Kamaszkoromra ő is jelentősen csökkentett ezen a szokásán, és addigra elértem azt a kort, amivel ő is tudott mit kezdeni: a tanítványai korát – ennek köszönhetően szorosabbá vált a kapcsolatunk. Egy ideig felnéztem rá a tudása, az intellektusa, a műveltsége miatt, aztán egyre kevésbé. Egyrészt, mert lassan én is megközelítettem az övét, másrészt kritikusabban és ugyanakkor elfogadóbban láttam emberi gyengeségeit, gyarlóságát. 

Általában az ilyen értelmiségi némileg félresiklott, de legalábbis nem fővágányon futó életének is megvan a maga magyarázata. Magánéleti traumák: diszfunkcionális család, generációkon áthúzódó alkoholizmus, korán elvesztett szülők, vagy éppen történelmi, politikai tragédiák: háborúk, az 1956-os forradalom, a Kádár-korszak punnyadt, fojtogató gumiketrece egyaránt okozhatott effajta életutakat. 

Ahogyan ezt az embertípust általában, úgy apámat is számosan tisztelték, csodálták, hiszen sokat adott a környezetének, örökre hálásak is érte.

A családi élményeink már ellentmondásosabbak: a csodálatba szemrehányás, majd megértés, esendőségének elfogadása is vegyül. Apám nagyságát csak hallomásból ismerem, mások tanúságtételéből, amelyekért viszont én vagyok hálás.

Mindenesetre jelentős önismereti uralmat kell bejárnom, mire helyükre kerülnek bennem a dolgok. Az alkohol egészségromboló hatása miatt az apám élete viszonylag korán ért véget, így még nagyobb űrt, örökre lezáratlan történeteket, és megválaszolatlan kérdéseket hagyott maga után. A lakása felszámolásakor egy nagy adag, fekete-fehér, izgalmasabbnál izgalmasabb fényképre bukkantunk, rajtuk olyan emberekkel, akikről fogalmunk sincs, kik lehettek, még a szüleim házassága előtti időkből. Nekem sajnos nincsen édesapámmal közös kiskori fotóm. Akkoriban ez jóval ritkább volt, mint ma, a kiemelkedő pillanatokat örökítették meg, és úgy tűnik, az együttlétünk nem volt eléggé fontos.

Soha nem tudhatom meg, mi, miért és hogyan történt. 

Mindenesetre gondoljunk szeretettel, megbocsátóan és gyengéden ezekre az apákra. Ők is megjárták a maguk poklát. Próbáljuk meg elérni számukra legalább a purgatóriumot. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ South_agency

WMN szerkesztőség