A honvágy az az ár, amit a kötődésért fizetünk, de erőt adó nosztalgiává is alakíthatjuk
Minden más állattal ellentétben, az ember nem igazán rendelkezik természetes védekezőképességgel: nincsenek agyarai, éles fogai, nem tud repülni vagy igazán gyorsan futni. Őseink csak úgy maradhattak életben a ragadozókkal szemben, ha összetartó csoportokat hoztak létre. Evolúciós örökségünk, hogy mélyen társas lények vagyunk, a honvágy pedig vélhetően azért alakult ki, hogy visszatartson minket a támogató közösség elhagyásától. Ez a komplex reakció lényegében azt üzeni nekünk: ne szakadjunk el a számunkra ismerős emberektől és helyektől, mert akkor veszélybe kerülhetünk! Térjünk inkább vissza a megszokott környezetünk biztonságába – csakhogy a modern világ nem így működik. Milanovich Domi írása.
–
A honvágyra vonatkozó irodalmi utalások egészen az i. e. VIII. századig nyúlnak vissza: Homérosz ekkor vetette papírra Odüsszeusz bolyongásait, hosszú évekig tartó kalandos hazatérését Ithakába. Magát a „honvágy” kifejezést azonban csak a XVII. században alkották meg, állítólag svájci zsoldosok érzéseinek leírására. Ezek a katonák rettenthetetlen harcosok hírében álltak, lándzsával való ügyességük és öngyilkossággal felérő bátorságuk a korszak legfélelmetesebb ellenségeivé tette őket. Megbízóik mégis megtiltották nekik, hogy svájci dalokat énekeljenek, mert attól tartottak, a nosztalgia elhatalmasodna a zsoldosokon, akik emiatt hasznavehetetlenné válnának. A korszakban a honvágyat veszélyes betegségnek tartották, amibe bele is lehet halni.
Később azonban ezek a nézetek változtak, mondhatni, a közvélemény átesett a ló túloldalára.
A kapitalizmus és az imperializmus kultúrájához ugyanis nem illett a honvágy, ezért egyre inkább éretlen, gyerekes reakciónak kezdték bélyegezni.
A XIX. század második felére kis túlzással két, egymással ellentétes embertípus alakult ki: a kozmopolita világpolgár, aki nyitott a globális történésekre, és mindenütt otthon érzi magát, valamint a provinciális alak, aki nehézkes, félénk, és sosem lát tovább a helyi ügyeknél.
Némi honvágynak még örülni is lehet
Bár a honvágy nyomasztó és kellemetlen, hasonlóan értékes, mint a fájdalom: egyfajta jelzőfunkcióval bír, ezáltal megóv minket a veszélytől, és különböző védekező mechanizmusokat segíthet aktiválni, hogy ismét nagyobb biztonságban legyünk. Azt is lényeges hangsúlyozni, hogy a honvágy nem betegség (a DSM-V-ben sem szerepel pszichiátrai diagnózisként) – teljesen természetes, hogy hiányzik az a környezet, ahol jól érezted magad. Sőt, a vágyódás megtapasztalása még jó jel is lehet, hiszen ez a kötődésünk mellékterméke. Azt mutatja, hogy van egy otthonunk, egy közegünk, amely nem nélkülözte a stabilitást, a szeretetet, a gondoskodást.
Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a hazavágyódás tartósan fennáll és súlyos formában van jelen, ez pedig negatív hatással lehet az érintettek testi-lelki-társas egészségére. Ha folyton az otthoni életeden rágódsz, az megakadályozhat abban, hogy jelen légy az aktuális környezetedben és megtaláld az alkalmazkodás hatékony módjait.
Valójában a honvágy áll a főiskoláról való lemorzsolódás egy részének hátterében, de emberek karrierjét is jelentősen befolyásolhatja.
Jesús Navas spanyol labdarúgóról lehet például tudni, hogy a honvágy súlyos formájában szenved, szinte képtelen elhagyni Sevillát. Emiatt kénytelen volt lemondani a válogatottban való szereplésről (nem bírta az edzőtáborokat, a külföldi tornákat), valamint 2006-ban azt is visszautasította, hogy egy erősebb csapathoz, a Chelsea-hez igazoljon. A labdarúgó azóta szakember segítségével úrrá lett a szorongásán, de sokan ma is szenvednek a globális munkaerőpiacon.
Nagyon változó, kire mikor csap le
Noha a honvágynak több definíciója is létezik a pszichológiában, abban egyetértés mutatkozik, hogy nem egyedi érzelemről van szó, hanem reakciók kombinációjáról. Az egyik meghatározás szerint „egy komplex kognitív-motivációs-érzelmi állapot, amely azzal jár együtt, hogy az illető gyászolja az otthonát, vágyakozik a visszatérésre és mentálisan folyamatosan a hátrahagyottakkal van elfoglalva”. Más megközelítések inkább azt emelik ki, hogy „a honvágy distressz, amely jelentősen károsíthatja a mindennapi működésünket, és amelyet az otthontól való tényleges vagy várható elválás okoz”.
Utóbbi megfogalmazás azért is izgalmas, mert rámutat arra, hogy a honvágy nagyon különböző időpontokban képes „beütni”, és amúgy is hullámokban érkezik. Kiválthatja egy íz, egy illat, amely a nagymamánk főztjére emlékeztet, egy keserédes dal, netán egy kiadós káromkodás az anyanyelvünkön (erről ITT írtam korábban), vagy a szülőföldünket megidéző szimbólumok látványa. De vegyünk egy másik példát: napokon belül több tízezren fogják megkezdeni tanulmányaikat az egyetemen, és most lesznek első alkalommal tartósan távol a családjuktól.
Lesz olyan fiatal, akit rögtön az érkezéskor meg fog érinteni az elválás fájdalma. Más talán csak pár hét múlva fogja igazán megérezni akkor, amikor az újdonság varázsa és a kezdeti adrenalinlöket alábbhagy.
De az is gyakori, hogy az új városban való létezés az első hazalátogatást követően válik érzelmileg igazán nehézzé.
Sőt, egy Hollandiában, 30–39 éves külföldi munkavállalók körében készített kutatás azt találta, hogy gyakrabban fordult elő honvágy azoknál, akik már legalább hat–nyolc éve tartózkodtak az országban. Ennek az lehetett az oka, hogy bár a környezet ismerős volt az expatok számára, mégis kívülállónak érezték magukat. Azon is sokat töprengtek: hova tartoznak ők igazán, és hova (fognak) a gyerekeik. Napjainkban, amikor egyre több a multikulti kapcsolat (Z. Kocsis Blanka kollégám írt róluk ITT), ezek sokakat foglalkoztató kérdések, és az érintettek nemritkán fájdalmas kompromisszumokat kénytelenek hozni.
Ezek a tényezők súlyosbítják honvágyat
Az egyik kiemelkedő faktornak a kontroll tűnik – több szempontból is. Kezdve azzal, hogy magad dönthettél-e a változásról.
Más kalandvágyból idegen országba költözni, és más úgy, hogy azt éled meg, egyszerűen nem tehettél mást.
Mert az országodban háború dúl, ezért menekülnöd kellett. Vagy mert elfogytak otthon a lehetőségeid, nem tudod eltartani magad és a családod, megfullaszt a politikai klíma, így ha szinte a nulláról is, de máshol próbálsz meg boldogulni. Az sem mindegy, hogy egy bentlakásos iskolába vagy koleszba valakit akarata ellenére küldenek a szülei, illetve ő választhatta-e ki azt az egyetemi szakot és azt a várost, ahol megkezdi a tanulmányait.
Persze attól még, hogy a te döntésed volt, lehet fájdalmas a váltás – de nagyobb a valószínűsége annak, hogy azt érzed, a saját kezedben van a sorsod. Itt kerül tehát képbe még a kontroll: abban, hogy mennyire vagy képes túllendülni a beletörődésen, újra meg újra felrázni magad az apátiából, és hinni abban, hogy kitartó munkával, no meg némi szerencsével az új környezetben is ki tudod alakítani az életedet, a társas hálódat. Mindebben a rugalmasság is nagy szerepet játszik: kutatások szerint azok, akik merevebbek, jobban ragaszkodnak a szokásaikhoz, hajlamosabbak erőteljesebb honvágyat érezni.
A vizsgálatok eredményeiben érdekes kettősség figyelhető meg. Egyrészt hangsúlyozzák, hogy akkor is érezhetünk honvágyat, ha két utcával arrébb költözünk. Ugyanakkor a földrajzi távolság igenis számíthat, már csak azért is, mert behatárolhatja, milyen gyakran látogathatunk haza. Ráadásul minél messzebb kerülünk az otthonunktól, általában a kulturális távolság is annál jobban növekszik, ami még inkább igénybe veszi az alkalmazkodásra való kapacitásunkat. Ami, ha alapjáraton szorongóbbak vagyunk, amúgy is kevesebb. Kutatások azt is megerősítették például, hogy a honvágy és a depresszió összefügg: minél súlyosabb a honvágyad, várhatóan annál depressziósabb leszel, és fordítva.
Természetesen az is rengeteget számít, hogyan fogadnak az új környezetben.
Az észlelt vagy valós előítéletesség egyaránt fokozza a honvágyat a kisebbségi csoportok tagjaiban. Ellenben ha azt tapasztalod, hogy örülnek a jelenlétednek, elfogadnak és értékelnek, akkor várhatóan flottabbul megy a beilleszkedés.
Ezen pozitív üzenetek hangsúlyozásával a munkáltatók, az egyetemi oktatók, a politikusok egyaránt sokat tehetnének azért, hogy valaki hamarabb a közösség tagjának érezhesse magát. Egy új iskola vagy egy cserediák-program megkezdése esetén pedig hatékony módszernek bizonyult, ha van egy mentor, egy idősebb hallgató, aki már az érkezés előtt felveszi a kapcsolatot a személlyel, és akihez később is bátran lehet fordulni. Ha már egyetlen ismerősöd van egy idegen országban, városban, az segíthet abban, hogy biztonságban érezd magad.
A lelkünk és a testünk is megsínyli
A krónikus honvágy az üresség, az elszigeteltség, a magány érzésével társulhat, ez pedig hatással lehet az úgynevezett dorzális ventrális komplexumra, az agy azon részére, amely a veszélyre reagál és az önvédelem állapotába húz minket.
Ennek eredményeként megrekedhetünk egy lefagyott, dermedt reakcióban, melynek során zsibbadtak, apatikusak, motiválatlanok leszünk, ami sajnos még tovább fokozhatja a szeparációnkat, hiszen előfordulhat, hogy ki sem mozdulunk a szobánkból.
A honvágy más tünetei – a remegés, a szapora szívverés, az étvágytalanság, az alvási nehézségek, a fejfájás, a mellkasi fájdalom, vagy a folyton visszatérő gondolatok, a rágódás – inkább a gyászra emlékeztetnek. Ilyenkor az amigdala veszélyjelzéseket küld a szimpatikus idegrendszeren keresztül a mellékvesének, amely bőséges mennyiségű adrenalint szabadít fel.
A honvágy elhatalmasodása állandó stresszhelyzetet jelent a szervezetünknek, amely további fizikai panaszokhoz vezethet. Az igénybevétel és a hormonális változások, köztük a magas kortizolszint hatására az immunrendszerünk legyengül, így kevésbé tud védekezni a fertőzésekkel szemben, várhatóan gyakrabban leszünk betegek. Azért, hogy ezt elkerüljük, nagyon fontos, hogy ha honvágyunk van, odafigyeljünk az egészséges táplálkozásra, a pihenésre, és legfőképp: a testmozgásra. Sétával, jógával, sportolással ugyanis kiüríthetjük a testünkből a felgyülemlett stresszhormonokat, ráadásul ezen tevékenységek során új embereket is megismerhetünk, valamint a hangulatunk is javul.
Mi segíthet még?
A honvágy kezelésében az egyik legnagyobb kihívás, hogy megtanuljuk az egyensúlyt az otthonhoz való kötődés, a régi kapcsolatok ápolása, valamint az új barátságok kialakítása között.
A lényeg nem az, hogy bárkit is helyettesíts, hanem hogy bővítsd a társas hálód – nem minősül hűtlenségnek, ha jól érzed magad az új ismerőseiddel.
Érdemes nyitottnak lenni, és bátran eljárni olyan programokra, amelyeket az egyetem, a munkaközösség vagy a helyiek szerveznek. Persze az is segít, hogy felnőttként már kifinomultabb fogalmaink vannak az időről: gyerekkorban az is kínt és bizonytalanságot okozhat, ha csak pár napra hagyjuk el az otthonunkat, hiszen nem igazán tudjuk, mikor lesz vége a távollétnek (az időészlelésünkről ITT írtam).
Természetesen az is egy opció, hogy hazai tárgyakkal, ízekkel veszed körül magad, és sokat beszélsz az otthoniakkal. Nagyon változó, hogy ez kinek mennyire tesz jót, és mi az a pont, amikortól már inkább csak fokozza a honvágyat. Érdemes egyénileg kitapasztalni, mi válik be neked, és azt is tudatosítani, mik azok a nehéz pillanatok, amikor hajlamos vagy honvágyat érezni. Sokaknál ez a vasárnap este, amikor visszatérnek a szülővárosukból, így erre az idősávra érdemes kellemes tevékenységeket, társaságot szervezni.
Kulcsfontosságú a türelem és az önmagaddal való együttérzés gyakorlása, illetve az is, hogy merd felfedezni az új várost: legyenek kedvenc helyeid, egy kávézó, egy mozi, egy könyvtár, ahol kifejezetten jól érzed magad. Folytathatod a régi hobbijaidat is, valamint sorra veheted azokat a hatásokat, ahogyan az otthonod alakított, ahogy továbbra is magadban hordozod annak értékeit. A honvágy egy idő után olyan nosztalgiává is válhat, amit konstruktívan, erőforrásként használhatsz a jövőben, hogy jobb kedvre derítsd magad.
Szülőknek: rossz ötlet rögtön hazavinni
Az egyik legjobb programot, amiről olvastam, a Brit Kolumbia Egyetem vezette be, akik az elsőéves hallgatók számára nyolc héten keresztül lehetőséget biztosítottak arra, hogy terápiás kutyákkal tölthessenek időt. A négylábúakkal való interakciók, a sok simogatás és játék hatására a diákoknak kevésbé volt honvágyunk, és elégedettebbek voltak az életük alakulásával.
Bár sajnos sok egyetemen kevés közösségi módszert fejlesztettek ki a honvágy kezelésére, szakértők mégsem javasolják, hogy szülőként hazavigyük a 19–20 éves gyerekünket (vagy előzetesen ilyet ígérjünk neki). Több okból is érdemes inkább arra bátorítani őt, tartson ki. Egyrészt azért, mert a diáktársai is hasonló helyzetben vannak, így az első hetekben, hónapokban könnyen alakulnak ki barátságok, és ebből az időszakból nem jó kimaradni.
Másrészt, ha szülőként enyhébb problémák esetén is azonnal a gyerek segítségére sietünk, megfosztjuk annak lehetőségétől, hogy maga oldja meg a nehézségeit (persze ha nagy gond van, be kell avatkozni!).
Holott a honvággyal való megbirkózásban az is sokat számít, ha korábban már sikeresen megküzdöttünk vele: ezekhez a tapasztalatokhoz később is vissza lehet nyúlni, erőt lehet belőlük meríteni. Persze természetes, hogy szülőként neked is hiányzik a gyereked és aggódsz érte – de erről lehetőleg ne neki ventilálj. Ne neki kelljen téged vigasztalnia, inkább a hátországot biztosítsd számára. De hogyan?
Nyugtasd meg, hogy amit érez, természetes, és idővel enyhülni fog, te pedig nagyon szereted őt. Ha igényli, küldd el vele a kedvenc tárgyait, fotóit, vagy készíts neki szeretetcsomagot finom falatokkal, hazai ízekkel. Ne kelts benne bűntudatot, ne azt éreztesd vele, hogy itt hagyott téged. Ne hívogasd félóránként, hogy mi lehet vele. Inkább beszéljétek meg, mi esne jól neki, telefonáljatok-e vagy írjatok, és nagyjából milyen időközönként. Van, akinek segít, ha a kapcsolattartásnak kiszámítható ritmusa van, amivel kalkulálni lehet, míg más spontánabb ennél. Közös tanulási folyamat lesz, hogy nektek mi fog beválni, és erről érdemes őszintén kommunikálni.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Owl Stories