Nem harap, csak MEGkóstol – őscápás kaland nem volt még ilyen unalmas

–

Töredelmesen bevallom, imádom ezeket a teljesen agyament, magukat mégis félig komolyan vevő szörnyfilmeket. Az egydimenziós karakterek, a képtelen akciójelenetek, az udvarias gigalények, amik mindig megvárják, hogy a főhős a mondata végére érjen, és csak utána támadnak, na meg a tény, hogy a film úgy áll a fizika törvényeihez, mint az 5-ös busz a menetrendhez – inkább igény szerint figyelembe vehető ajánlás, mintsem kőbe vésett szabály –, na, ezek egyvelege iszonyúan szórakoztat. Az arányok ezúttal viszont csúnyán elcsúsztak, és mintha a készítők elfelejtették volna, milyen filmre vállalkoztak.

Pedig egyszer már sikerült

Azért is bíztam nagyon a Meg 2.-ben, mert az első részt kifejezetten élveztem. De őszintén, ez nem az a film, amit többször is megnézel – maximum hajnali háromkor kerül elő a már döglődő házibuliban, hogy legyen mire elaludni. Így, bár arra emlékszem, hogy a Meg első része tetszett,

de, ha rám külditek a teljes megalodoncsaládot se tudok többet mondani a sztorijáról, mint hogy van egy naaagy cápa, aztán jön egy mééég nagyobb cápa, Jason Statham pedig mindkettőt alaposan elkalapálja.

De szerény véleményem szerint hazudik, aki azt mondja, ennél többet vár egy gigaszörnyes mozitól, úgyhogy lelkesen fészkeltem bele magam a moziszékbe, hogy lássam a folytatást. És alig vártam, hogy írjak egy cikket tele cápás meg harapós poénokkal arról, hogy milyen csodálatosan rossz, mégis szórakoztató élmény újra végignézni, ahogy Jason Statham móresre tanítja a korábbiaknál is mééég nagyobb cápát. Az elvárásaim tehát igen alacsonyak voltak – mégis csalódnom kellett.

A történet szerint…

…Jason Statham meg a sleppje elindul a Mariana-árok mélyére, hogy a gázréteg alá merülve tanulmányozza az ott megmaradt ősi ökoszisztémát. Ám miközben lent krúzolnak a kis tengeralattjáróikkal, hatalmasat robban körülöttük az óceán mélye, és erősen kérdésessé válik, hogy a csapat valaha is újra láthatja-e a napfényt. Mindeközben a kínai üzletember fickó házi kedvencként tartott megalodonja megszökik és utánuk slisszan a mélybe, hogy újra pajtizhasson megalodontársaival, és ha már ott jár, gyorsan fel is csináltatja magát – Stathamék legnagyobb szerencséjére, mert így egy darabig a kanos cápa lefoglalja a többit, és csak arra kell koncentrálniuk, hogy valahogy elérjék azt a titokzatos kutatóbázist, amit a robbanás előtt vettek észre a Mariana-árok tényleges alján.

Aztán a cápapásztoróra lejártával nem bántó gyakorisággal, de beléjük akarnak kóstolni az ősragadozók is, és ha még nem lenne elég bajuk, a felszíni bázison egy áruló átvette az irányítást, a robbanás pedig lyukat ütött a gázrétegen, amin jó pár őslény átcsorgott emberi húsra éhesen.

A bevált recept

Arra, hogy a Meg első része szép (anyagi) siker lett, a kritikusok talán nem, de a készítők nagyon is számítottak: alaposan kimatekozták ugyanis, hogy hogyan vonzzák be a lehető legtöbb embert a moziba. Sokan fájlalták a 2018-as film kapcsán, hogy egy csepp vér nem sok, annyi sem csöppen el a gigacápa lakmározása közben, de hát így lehetett PG-13-as besorolású a mozi, azaz jöhetett a sok tizenéves a szüleivel karöltve – ami duplázza a jegyeladásokat. Emellett tudatosan megcélozták a távol-keleti, azon belül is a kínai piacot – így lett a tudósnő Kína egyik legnépszerűbb színésznője, Bingbing Li, és a cselekményt is a kínai partok közelébe helyezték.

A számításaik bejöttek, a kb. 150 millió dollárból készült őscápás ramazúri több mint 500 milliót hozott a konyhára – a folytatás tehát borítékolható volt. Öt év feszült várakozás után pedig most MEGkaptuk, de nem azt, ami járt nekünk – annál sokkal kevesebbet.

Meglepő, de az egész őscápás haddelhadd egy folyamatosan bővülő regénysorozat adaptációja – a nyolcadik rész Meg – Purgatórium címmel idén decemberben jelenik meg az Egyesült Államokban.

A készítőknek tehát bőven volt honnan meríteniük az agyament ötletekből, és bár azt nem tudom, a film mennyire követi a regények cselekményét, de akárhogy is, a végeredmény kifejezetten gyászos.

Bár a rendezői székben Jon Turteltaubot Ben Wheatley váltotta, a bevált recepten nem változtattak: továbbra sincs vér (csak az előzetesben is szereplő T. rexet hajtja ebben az univerzumban piros lötty, mindenki másnak az ereiben valószínűleg levegő áramlik), és az alkotók újfent a kínai közönség pénztárcáját célozták meg.

A tökéletes folytatás

Az majd kiderül, hogy sikerül-e nekik, a filmet illetően azonban azért igencsak mellényúltak. Először is, valamiért abban a tévképzetben éltek a készítők, hogy a közönségük jelentős hányada nemhogy emlékszik arra, hogy Jason Stathamen kívül ki szerepelt még az előző filmben, de érdekli is őket a sorsuk. Így hát a film első, fájdalmas órájában értük kellene izgulni – de ha agyonvágtok sem tudom megmondani a nevüket, nemhogy még aggódjak az életükért. Különben is, minek?

Azt tudjuk, hogy Jason Stathamnek egy haja szála sem fog görbülni (már csak azért sem, mert nincs neki), a többiek pedig részemről nyugodtan lehetnek a megalodon a nap tetszőleges időpontjában elfogyasztott jutalomfalatjai.

Mindez nemcsak azért gond, mert tíz perc után halál unalmas lesz, de mivel a készítők is rájöttek időközben arra, hogy személyiség híján pont tojunk mindenki más fejére, ezért követhetetlenül akciódúsra írták ezt az egy órát, amitől izzadságszagú és élvezhetetlen lett. Hogy értsétek, mire gondolok: már vagy nyolcszor kellett volna amiatt izgulnom, hogy a négy kulcsember vajon túléli-e bulit, amikor kb. hét másodpercre lehajoltam a táskámhoz, hogy elővegyek egy papírzsepit. Ez idő alatt az üzletember csávó valahogy elsodródott a többiektől, majd mire felnéztem, már nagy küzdelmek árán vissza is jutott A zenei aláfestés és a karakterek idegállapota alapján ezen a ponton elvileg kérdésessé vált, hogy a pali túléli-e,

de én erről konkrétan lemaradtam, mert ki kellett fújnom az orrom.

Az őrületes tempó később sem lassul le igazán, de a második órára, amikor a hőseink már azzal vannak elfoglalva, hogy a felszínre törő gigalényeket, pontosabban: három őscápát, egy gigapolipot és megszámlálhatatlan olyan ősi harapós valamit, amik valószínűleg egy dinoszaurusz, egy kutya és egy hal bűnös édeshármasából származhatnak (a továbbiakban nevezzük őket dintyalaknak) vadásszanak le, már úgy érezzük: talán mégsem jöttünk hiába.

Ekkor elindul a daráló, és megkapunk mindent, amire vágytunk: Statham egy jet-skin száguldva, a mentőcsónakban összetákolt bombával felszerelt lándzsájával harcol három megalodon ellen, jön az óriáspolip meg a dintyalak, akik bár előbb értek oda a csak buliszigetnek nevezett talpalatnyi szárazföldre, de voltak olyan kedvesek, hogy megvárták Stathaméket, és csak aztán ugrottak rá az ínycsiklandó kínai bulihuligánokra. 

Végre-valahára a létező összes akcióklisé elpuffan, Jason bácsi még mindig tudja, hol szeret(i) a cápa, úgyhogy megint állkapcson rúgja az egyik Meget, a gigacápák a strand közelében újra két centi vastagra laposodnak, hogy elférjenek a fürdőzők lábai alatt, hogy aztán a megfelelő időben lecsaphassanak.

Ám hiába kapunk meg mindent, amire a végtelennek tűnő első egy órában áhítozunk, annál többet sajnos egy képkockával sem. Nincs egy olyan része a filmnek akcióban, cselekményben vagy cápatámadásban, ami újszerű és meglepő és emiatt kifejezetten izgalmas lenne.

Egyetlen egy vicces és elmés jelenetre emlékszem csak: egy ponton a cápa szájának belsejéből látjuk, hogy úgy lapátolja magába a fürdőzőket, mint mi a nézőtéren a popcornt.

Ezen felül minden, amit látunk, kellően abszurd és emiatt szórakoztató – de nincs benne semmi, ami kicsit is meglepne, ezért bár kellemes, de végső soron mégiscsak unalmas a végjáték is. Aminek amúgy ripsz-ropsz lesz vége, egy ponton elvágják a harcokat, a szereplők isznak két korty whiskyt, és már úszik is be a stáblista. 

Összességében tehát még azoknak sem ajánlom a Meg 2.-t, akik szerették az első részt és hozzám hasonlóan megtalálják a gigalényes akciófilmben a bűnös élvezetet. A Meg 2. első órája annyira fájóan unalmas, hogy azért nem tud kárpótolni a második izgalmasabb, de semmi újat nem hozó felvonása. Mégis azt kell mondanom, hogy a Meg 2. a tökéletes folytatás: ha az első rész szinte a tankönyvi őslényfilm annak minden közhelyes vonzatával együtt, akkor a második mozi a tökéletes tankönyvi folytatás a „hogyan ne csináljunk filmet” című kézikönyvben. Hiába emelték a tétet, hiába van három őscápa, hiába hoztak be egy óriási polipot és a dintyalakat, a többtől önmagában nem lett jobb.

Nagy kár, de erre a Megre most nem haraptam rá…

Kiemelt képünk forrása: Warner Bros. Pictures

Dián Dóri